Értékelés: Last Vegas

Billy, Paddy, Archie és Sam (Michael Douglas, Robert De Niro, Morgan Freeman, Kevin Kline) gyerekkoruk óta a legjobb barátok. Amikor a hatvanon túli csapat örök agglegénye, Billy (Douglas) végre beadja a derekát, és megkéri harmincas évei elején járó fiatal barátnője kezét, a négyes fogat Las Vegas felé veszi az irányt, hogy egy világra szóló partyval búcsúztassák el Billyt eddigi csajozós életétől. Bár hőseinknél már javában a B oldal forog, amikor a cigi, az alkohol, és a sós kaják is a tiltó listán állnak, meg persze a koleszterin szintre is nagyon kell figyelni, nekik ez mit sem számít: itt az idő, hogy újraéljék dicső ifjúságukat. Arra persze hamar rá kell jönniük, hogy a Bűn Városa egy kissé megváltozott a '60-as évek óta, és keményen be kell hozniuk a lemaradást a bulizások, a szerencsejáték, a bombázó nők, és az alkoholos mámor területén. És ha valahol könnyen átugorható a generációs szakadék, hát akkor az Las Vegas, de ott ahol a Cavinton a legjobb drog, és 50 Cent a Jackson's Five egyik tagja, na, és a bugi is már csak remeg a lábakban biztos, hogy még durvább a másnap. A Rat Pack után a Cirque du Soleil az új király, de csat átmenetileg, mert most ez a négyes lesz az, aki kezelésbe veszi Vegast, a csúcsra tör és kenterbe veri a Farkasfalkát.

Rögtön ki is hangsúlyoznám, hogy a hivatalos sztori utolsó mondatrésze nem kamu. Jött Jon Turteltaub és megcsinálta azt, amit a Másnaposok 3-mal akartak: egy olyan filmet, ami felnőttek szórakoztatására gyúr. Ugyan mindenhol vígjátékként emlegetik, de igazából egy érettebb közönségnek címzett, drámába oltott vígjátékként szívesebben beszélek róla. Sajnos azonban az előzetessel félrevezetik a népet, ami nem jó, ellenben ezúttal szinte teljesen biztos voltam benne, hogy mire számíthatunk.

Az első negyedórában vártam, hogy meginduljon az események sora, és, hogy az öregek belecsapjanak a lecsóba, de hamar rájöttem, hogy nem a klasszikus recept alapján fognak menni. A helyzet pedig az, hogy inkább a minőség érződött rajta, illetve azok a momentumok, amikkel próbál tanácsot adni a fiatalabb korosztálynak - azoknak az embereknek, akik előtt még ott az élet. Lehet, hogy ez így elég nagypapásan hangzik, de ha reálisan belegondolunk, máris más a leányzó fekvése.

Elég nagy életigazságok tanúi lehetünk, amit jómagam egyáltalán nem bántam, hiszen más hibáiból tanulni nem szégyen. Komolyra fordítva a szót, Michael Douglas, Robert De Niro, Morgan Freeman és Kevin Kline körül zajlanak az események, és nem is igazán ragoznám tovább, mindannyian odateszik magukat, és minőségi alakítást produkálnak, ami nagyban meghatározza a film által nyújtott élményt. Női főszereplőként Mary Steenburgenet kapjuk, akiért ismét harcba szállnak, de róla sem tudok mást mondani. Jerry Ferrara egy Turtle(taub) filmben, aki abszolút a Törtetőket (Entourage) idézte, de nagyon bírtam az ő karakterét is, Romany Malco pedig szintén remek kis szerepet tudhat magáénak.

Ha valaki fiatal csajokra számít, akik kiteszik mindenüket, igen, vannak benne ilyen részek is, de a főhangsúly nem erre szegeződik. Viszont örülök, hogy nem maradtak ki ezek sem, mert igenis így lett kerek a történet, hiszen ha valaki Las Vegasba megy, ott elkerülhetetlenül belefut ilyenekbe, de kaszinózni is kötelező egyet, és mulatozni sem árt. Mondhatni, a forgatókönyv is elfogadható lett, hiszen tartogatott meglepetéseket is, és mint feljebb írtam, nem a kijelölt úton haladtak végig.

A zenéiről ejtenék még néhány mondatot, amitől kicsit tartottam, hogy túl friss slágerekkel rukkolnak elő, de sikerült a főszereplők korához illő dalokkal is feldobni a hangulatot. Néhány jelenet kiszámítható, de tény, hogy nem könnyű már újat mutatni ebben a témában, úgyhogy ilyeneket csak félvállról tudok venni, hiszen csak egy vígjátékról beszélünk.

Egyet viszont nagyon sajnálok, hogy néhány jó poén a filmben már nem ütött, mert az előzetesben ellőtték, de valamivel árulni is kellett a Last Vegast, ezt is megértem. Nekem az eleje kicsit nehezen indult be, ezt leszámítva amikortól ráéreztem az ízére, teljesen jól szórakoztam, úgyhogy a 8/10 jár érte.

Értékelés: 47 ronin (47 Ronin)

Keanu Reeves alakítja Kait, a számkivetettet, aki csatlakozik Oishihez, a 47 ronin vezetőjéhez. Együtt akarnak bosszút állni az álnok nagyúron, aki megölte gazdájukat, és kitiltotta földjéről a szamurájokat. Hogy szülőföldjük becsületét visszaállítsák, a harcosok olyan küldetésbe kezdenek, melynek viszontagságai az egyszerű harcosokat elpusztítanák.

Mondjátok, hogy dőljek a kardomba, de nekem kegyetlenül adta a 47 ronin, pedig pár hete már úgy kezeltem a filmet, hogy vagy irtó nagyot fog ütni, vagy egy újabb semmirekellő szamurájos akciófilm születik, amit végigszenvedek. Előbbi érvényesült, és ez talán a nulla elvárásnak köszönhető, ugyanakkor az sem titok, hogy Keanu Reeves sem tartozik a kedvence színészeim közé.

De ki a fene az a Carl Rinsch?! Nincs baj, ha nem tudod, kiről van szó, eddig mindössze három rövidfilmet gyártott élete során, úgyhogy lényegében ezzel mutatkozott be a szakmában. Hogy hogyan, igazán remek kérdés, ugyanis maga a film szórakoztató, és szépen végigvezették a történetszálait, viszont a kasszáknál óriásit hasalt. Egy valami viszont biztos, hogy az előzeteseknek ne higgyetek, mindahány félrement, mint ahogyan a marketinggel is befürödtek.

Az előzetes alapján sokkal több akciót vártam, és azt, hogy magasabb fordulatszámon pörög majd a film, de ettől többről van szó. Ezt úgy értsétek, hogy inkább a minőség jellemzi, mintsem az, hogy telepakolták agyatlan zúzással. Az egyik legnagyobb negatívum, hogy egy kicsit nem tudták eldönteni, melyik kultúrát kövessék, ezáltal pedig akadt néhány apró baki, ami viccesen nézett ki. A másik pedig a rémesen gyenge gonosz, akinek a karakterébe verhettek volna némi férfiasságot, mert így nem értem az iránta fakadó tiszteletet a népe részéről.

Ellenben nagyon rendben van a látványvilág, a díszletek, a ruhaköltemények és a főszereplők is magabiztosan bizonyítottak mindvégig. Helyenként lerítt róla, hogy 3D-re tervezték, de ugyanaz a helyzet, mint a 3D-s filmek zöménél: nincs rá szükség, nem használja ki sem a történet, sem pedig a cselekmény. Egy-két jelenetet fel tudok idézni, ahol talán adott volna némi pluszt az élményhez, de ezért két órán keresztül szemüveget viselni butaság lett volna. A speciális effektek gyönyörűek, színvonalas munka, ez tisztán látszik, és a japán helyszínek is tökéletes összhangban voltak a történettel.

Keanu Reevest utoljára talán a Mátrixban (The Matrix) szerettem, ott viszont nagyon. Azóta csak csapongott ide-oda, bár az első rendezésére eléggé kíváncsi vagyok. Kicsit kilógott ebből a japán világból, de pozitívan, hiszen eleve egy félvért játszik, egy számkivetettet, akit befogadtak, akiben lehetőséget láttak. Kiváló harcos, hihető a célja, és közben nem nyálasították el a karakterét. Ezért bizony jár a pacsi a forgatókönyvíróknak. Mint színész, nyilván beleadott apait-anyait, így ezen a téren sem lehet belekötni. Hiroyuki Sanada iránt elkezdtem némi tiszteletet tanúsítani, hiszen megérdemli, annyira otthonosan mozgott a szerepében. Világosan látszott rajta, hogy mennyire jól érzi magát, és hogy mennyire neki való volt ez a szerep.

Az egyik női főszereplőnk, a jó oldalon álló Kô Shibasaki tipikus széplány, akire ráhajt a rosszfiú, aki nem is annyira rossz. Feljebb róla beszéltem, de nevezhetjük nevén is: Tadanobu Asano. Színészileg nincs vele gond, azonban az írók kicsit kiherélték a karakterét, ugyanis úgy állítják be, hogy mennyire nagy ász, közben pedig egy normális harcjelenete sincs. Ez így nekem kevés egy ilyen figuránál. Rinko Kikuchival a Tűzgyűrűben is találkozhattunk idén, és itt sem okoz csalódást, és ő helyettesítette Asanót, mert ő legalább rossz tudott lenni, egy olyasvalaki, akit lehet gyűlölni a tetteiért. A roninok közül sem lóg ki senki a sorból, bár akad köztük egy-egy érdekes figura, de legalább az eszük helyén van.

Kevés szamurájos film készül manapság, és a pénzügyi buktája után kétlem, hogy ez változni fog, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy jól szórakoztam, és teljesen kikapcsolt két teljes órára, amiért jár a 8/10.

Értékelés: Phillips kapitány (Captain Phillips)

2009. április 7-én az USA Tengerészeti Hivatala figyelmeztetést adott ki: azt ajánlotta az amerikai zászló alatt hajózóknak, hogy a fokozódó kalózveszély miatt legalább 1100 kilométer távolságot tartsanak Szomália partjaitól. Csupán egy nappal később kalózok ostromolták meg a Maersk Alabama nevű teherhajót, amely szomáliai, ugandai és kenyai jótékonysági szervezetek számára szállított segélyt. A hajó legénysége nem adta meg könnyen magát, ám végül kénytelenek voltak elbarikádozni magukat a gépházban. Egyedül a kapitány, Richard Phillips (Tom Hanks) maradt a hídon, és amikor már nem volt más kiút, a legénység szabadságáért cserébe saját maga ajánlkozott túsznak.

Ejha! Nyílt titok, hogy voltak kétségeim a filmmel szemben, ezért vártam a megfelelő pillanatot, amikor a legjobb hatást érheti el. Nem is kerülgetem tovább a forró kását, kimondom, hogy eddig Paul Greengrass miatt maradtam távol ettől a drámától. Greengrass az a rendező, aki okosnak képzeli magát, amivel még nem is lenne baj, de azt feltételezi a nézőiről, hogy ők is azok, a kettő együtt pedig okozhat galibát. Ott van példának a harmadik Bourne-film, amiből akkora káosz sült ki, hogy napokig nem tértem magamhoz.

Jelen esetben viszont beigazolódik, hogy ne ítélkezz elhamarkodottan, mert mindenkinek vannak jobb napjai. Úgy tűnik, Greengrass is jobb napokat élt, amikor a Phillips kapitányt forgatta, mert végre úgy sült ki belőle valami értékelhető, hogy közben nem fogom a fejem. Nyilván az sem utolsó szempont, hogy Billy Ray szállította a forgatókönyvet, akiről érdemes tudni, hogy ért a feszültségkeltéshez, és ehhez tudott igazodni a rendező is, aki így előre kitaposott úton haladhatott. Lehet, hogy ez a mentőöv.

A történetet nagyvonalakban ismertem, viszont nem gondoltam volna, hogy ennyire kalandos és akcióval teli filmet csinálnak belőle. Az eleje teljesen átlagosan indít, amolyan felvezető, aztán amikor elérünk a lényeghez, onnantól kezdve teljesen élvezhető, és némileg még az újdonság erejével is hat. Habár, nem tudom, hogy most a forgatókönyvnek köszönhetően, vagy sem, nagyjából a játékidő felénél felüti fejét némi unalom, de ebből a gödörből végül hamar kikecmereg, ami értékelendő dolog. Hogy most volt-e szükség a bő kétórás játékidőre, vagy sem, a fene sem tudja, de manapság divatfaktora van ennek a tényezőnek.

Mint írtam, az akciójelenetekkel totálisan megleptek, és azt sem gondoltam, hogy ennyi katonai egységet felvonultatnak, de bevallom, nagyon bírtam ezeket a részeket. Egy dolgot viszont nem értek. Nem éltem még át ilyen szituációt, nem voltam a helyükben, de. Innentől kezdve kicsit spoileres vizekre evezek ebben a bekezdésben. Szóval adott a rés, a kalózok elfoglalják a hajót - négy emberről van szó mindössze. Amikor az Ír és két kalóz elindulnak a gépház felé, és a kettő közül az egyik megsérül, a gépházban bujkáló x ember mi a francért nem kapta el ezt a másfél kalózt? Közben a hídon lévő másik két csókára is lett volna két vagy három ember is. Ergo megelőzhető lett volna a baj. Spoiler vége, hogy hivatalos legyek.

Tom Hanks és a tenger. Ki az, akinek nem egyből a Számkivetett (Cast Away) ugrik be? Ez teljesen érthető, és annak is örülök, hogy Hanks egy ilyen szerepben is bizonyíthatott, bár ő az, aki mindig remekel, de most különösen. Ugyanakkor az is tény, hogy nem tudtam vele teljes mértékben együtt érezni. Viszont az ellenfelek, vagyis a négy kalózunk is eléggé izzasztó módon törtetett előre, és sokszor nem tudtam eldönteni, hogy a kalózok játszanak jobban, vagy Hanks. Név szerint róluk van szó: Barkhad Abdi, Barkhad Abdirahman, Faysal Ahmed és Mahat M. Ali. Mindannyian annyira természetes játékot produkálnak, hogy csak pislogtam. Tökéletes választás mindegyikük.

Drámába oltott akciófilm a tengeren, pazar alakítások, és egy nem mindennapi történet. Ezt garantáltan szállítja a Phillips kapitány, ami pontokban kifejezve az erős 8/10-ért megdolgozott.

Értékelés: Fogságban (Prisoners)

Milyen messze mennél el, hogy megvédd a családodat? Keller Dover (Hugh Jackman) minden szülő rémálmával néz szembe, mikor 6 éves kislánya, Anna, barátnőjével együtt eltűnik. A kétségbeesés óráiban teljesen eluralkodik a családon a pánik. Az egyetlen nyom egy rozzant lakókocsi, amit az utcájukban láttak parkolni. A nyomozást vezető detektív (Jake Gyllenhaal) letartóztatja a sofőrt, Alex Jonest (Paul Dano), de bizonyítékok hiányában mégis szabadon kell engednie. Az őrjöngő apa tudva, hogy gyermeke élete forog kockán, és a rendőrség egyetlen nyomot követve nem bukkant a kislányokra, úgy dönt, nincs más esélye: kezébe veszi az irányítást, kerüljön bármibe. De vajon egy elszánt apa mire képes, hogy megvédje a számára legfontosabbat?

A Filmünnepnek hála, és annak köszönhetően, hogy a Gravitációt (Gravity) a kedves CinemaCity, vagy a forgalmazó, nem hozta Miskolcra, maradt a Fogságban. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy kisebb moziban, nézzük majd meg valamikor, gondolván arra, hogy hangulatosabb lesz egy művészmoziban. Sajnos a sanda gyanúm be is igazolódott, sikerült egy picsogó, rinyáló, olykor még röhögni is vágyó közönséggel megnézni ezt a komoly témájú drámát. Hogy most ezért, vagy más miatt, de számomra nem üt akkorát, mint oly sokaknak. Mindenesetre amondó vagyok, hogy a mai fiatal generáció inkább filmezzen otthon, ott nem muszáj viselkedni.

Nos, lapozzunk a filmre, így is sokáig áztattam offtopikban a billentyűzetem. Több szempontot figyelembe véve súlyos alkotásról beszélünk, ilyen a fő témája, valamint a 153 perces játékidő is. Manapság gyakran nyújtják hosszúra a filmeket, és tudom is, hogy mi a céljuk ezzel. Elérni azt a nézőben, hogy együtt érezzen a főszereplővel, hogy ő is ugyanazt érezze. Az Adéle életénél ez zseniálisan működött, itt azonban már nem annyira, viszont azt soha senki nem veheti el Denis Villeneuve rendezőtől, hogy ő alkotta meg az utóbbi idők legjobb emberrablós drámáját. Mindez természetesen eredeti ötlet alapján valósult meg, amit ugyancsak érdemes kihangsúlyozni, DE. Folyamatosan azt éreztem, hogyha ezt a skandinávok csinálták volna, mennyivel ütősebb élményben lehetett volna részünk. A ridegség még erőteljesebb lett volna, a színészek még jobban bedobták volna magukat, és közben nem éreztem volna amcsi-szagot a környéken sem. Egyes részekkel kissé úgy voltam, hogy lehetett volna ezt hitelesebben is.

Félre ne értsetek, nem fanyalogni akarok, és ahhoz képest, hogy amerikai filmről beszélünk, elég sok mindent megléptek, amit inkább a skandinávoktól szoktunk meg, de igazán bátrak nem mertek lenni. Nem is tudom, hogy ez jobb lett volna, vagy sem, de ők azért jobban vágják ezt a krimi-dráma témát. Akik nehezen viselik a gyermekek bántalmazását, nekik egyáltalán nem ajánlanám a filmet, mert abból végtelen nagy szenvedés lehet. Alapvetően egyszer sem unatkoztam, szóval a forgatókönyvírónak is jár a piros pont, mert szépen végigvezette a történetszálakat, arról nem beszélve, hogy a tettest mennyire jól 'elrejtették'.

Mindenképpen kiemelném az utolsó jelenetet, amikor a nyomozó az éjszaka fényeiben, a zuhogó esőben száguld a kórház felé. Ezt egyszerűen annyira bitangul epic módon megcsinálták, hogy a zsenialitásfaktor elég jó szintet rúgott meg. És ha már kiemelkedésről beszélünk, ilyen a cím is. Fogságban. Ki van fogságban? A kétségbeesett apa? Az eltűnt lányok? A család? Mindenki fogságban van, mindenki rabja valaminek, a kérdés már csupán csak az, hogy ki szabadul ki, és milyen áron? Mi marad utána? El lehetne ezen töprengetni, és a filozófiai értékeit sem vehetik el ettől a filmtől.

Hugh Jackman a kedvenc színészeim egyikre, és csak jókat hallottam róla, hogy ebben a filmjében mennyire kiteljesedik, mennyire átütő alakítást láthatunk tőle. Igen, ez valóban így van, az apa szerep tökéletesen alkalmas arra, hogy az adott színész kiteljesedjen, de az jutott eszembe, hogy Russell Crowe sokkal jobban csinálta. Jobban elhittem neki, itt pedig azért a vége felé ott az a jelenet, amikor 'itatják', és mindezt szó nélkül hajtja végre. Persze ez csak egy a sok közül, de néhány alkalommal másként jártam volna el, mint a karaktere - nyilván különböző emberek vagyunk, ő így csinálta. A felesége szerepében Maria Bello ment egészen mélyre, már-már belebolondult abba, hogy soha nem láthatja viszont a kislányát, és tőle jobban átjött ez az érzés. Jackmant más hajtotta, és máshová került, de annyi szent, hogy tőle is az elmúlt évek egyik legjobb alakítását láthattuk. A másik érintett házaspárt Terrence Howard és Viola Davis alakítják, akik egy fokkal finomabban élik meg a történteket, de ennek csak annyi oka van, hogy egyszerűen más emberek. Mindannyiuk közül talán Paul Dano a legdurvább, a legkriplibb, a leg… ú, de utáltam, és neki pont ez volt a dolga, hogy ilyen érzésekkel bombázza a nézőt. Melissa Leo szintén nagy abban, amit csinált, és nagyon telibe találtak vele, hiszen egy olyan karaktert játszik, egy olyan lecsúszott kisvárosi asszonyt, aki igazi joker. Jake Gyllenhaal majd' kimaradt a szórásból, aki az elmúlt évek során egyre eredetibb alakításokkal áll elő. Jelen esetben már-már annyira, hogy megközelítette Jackmant, és azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam, bár a karaktere egy bizonyos szinten tipikus amerikai.

Kíméletlen módon bánik a nézőjével a Fogságban, és ettől nem átlagos, de végig hiányzott belőle egyfajta tartás. Azt viszont nem mondanám, hogy nem magabiztos filmet láthattunk. A 8/10 jár érte, de többre is képes lehetett volna. Persze ne zárjuk ki, hogy a velem mozizó közönség piszkolt bele a tálba.

Értékelés: Vérmesék (Malavita / The Family)

Manzoniéknak, a hírhedt maffiózó családnak mindene megvolt egészen addig míg Fred, a családfő az FBI-nak tett vallomásával három keleti-parti maffiafőnököt is rács mögé juttatott, veszélybe sodorva ezzel kicsiny famíliája hétköznapjait. $20 millió dolláros vérdíjjal a fején a tanúvédelmi program sem tűnik életbiztosításnak, de a maffia első számú ellenségének nem sok választása marad. Stansfield ügynököt bízzák meg, hogy Franciaországba telepítse Franket, feleségét Maggie-t, és két vadóc kamasz gyerekét. Manzoniék Blake álnéven igyekeznek a normandiai városka életébe beilleszkedni, de régi szokásaiktól nehéz megszabadulniuk, a bűnözésre hajlamos klán maffiózó hajlamát lakhelyük kisboltja, és az iskola is hamar megtapasztalja. Miközben Frank a memoárját kezdi írni - persze a helyiek körében azt terjesztve, hogy a normandiai partraszállásról ír könyvet, úgy hogy fogalma sincs arról valójában mi is történt -, Maggie a közösségi életben vállal szerepet, mint példamutató családanya. Mindenki kínosan ügyel arra, hogy ne kavarjanak nagy port, de az események hamar felpörögnek, mikor a maffia tudomást szerez a család hollétéről. A normandiai városka lakói pedig hirtelen egy véres gengszterháború kellős közepén találják magukat.

A Gengszterosztagot leszámítva eszemet sem tudom, mikor láthattunk utoljára valamire való maffiás filmet, és Luc Besson úgy gondolta, forgat nekünk egyet. Közel sem szokványos gengszterfilm, persze az előbb említetthez semmi köze, sokkal közelebb áll a legnagyobb klasszikushoz, A keresztapához (The Godfather). De nem akarok nagyon hasonlítgatni, mert nincs is mihez, csak próbálok nektek képet festeni arról, hogy mire is számítsatok, ha még nem láttátok a Vérmeséket. Besson sajátos feketehumorral dobta fel a maffia témát, és ami engem illet, eszméletlenül jól szórakoztam rajta. Nem egy remekmű, de legalább nem amcsiszagú, és a tipikusság sincs jelen olyan mértékben.

'Meneküljünk el a világ elől' családi filmként indul, persze a családtagok szemei már ránézésre sem állnak jól, mindenkinek van egy kis rejtegetnivalója. A cselekmény során be is igazolódik a néző gyanúja, közben pedig folyamatosan találgattam, hogy vajon ki mennyire szabadul majd el. Meddig mennek el céljuk elérése érdekében. Hát, a válaszom az, hogy nem igazán érdemes velük kikezdeni. Egy-két 'csínytevés' után már nehéz nem spekulálni arról, hogy egy normálnak tűnő jelenet vajon mivé fog fajulni. Ez nem gond, mert mozgatta az agyamat, és nem hagyott nyugodni.

Tempóját tekintve nem az a kapkodó idegbeteg, bár a végére még elfért volna pár perc levezetés, de a nyitány kimondottan nyugodt jellegű. Aztán ahogy kuszálódnak a szálak, egyre nagyobb a káosz, már olyan dinamikát diktál a film, hogy muszáj vagy vele sodródni, különben veszve van az egész. A sajátos képi világát egyszerűen imádtam, mert olyan fényben tüntette fel a szereplőket, ahogyan egy ilyen történet megkívánja. Régies hatást keltettek vele, de nem vitték túlzásba, így egyedi tud lenni a maga korában. Nagyon bejött, hogy a muníciót illetően nem tréfáltak, és a napot eltakaró fekete öltönyös bácsik is annyira rosszarcúak, hogy rájuk nézni sem érdemes. Persze a vége… na igen, ott azért borult néhány dolog, és talán egy picit hiteltelen volt ebben a formában, hogy nem több idő alatt bonyolították le a zárójelenetet.

Robert De Nirótól aligha van nagyobb maffiózó a filmvásznon, így nem is kérdés, hogy mennyire jól állt neki ez a szerep. Lubickolt benne, élvezte, hogy poénra veheti, hogy azt csinálhat, amit akar, és közben tisztában volt azzal, hogy ő a főnök, de nem mindent ő irányít. Michelle Pfeiffer gyönyörűen asszisztált neki, aki nem az a visszahúzódó feleség, hanem a tökösebb fajta, akit nem biztos, hogy érdemes megalázni az élelmiszerboltban, mert… Nem megy oda többé. Nem mellesleg megvolt köztük az összhang, amihez párosult némi évek során kialakuló hidegség, és beletörődömség. A lányukat Dianna Agron, a fiukat pedig John D'Leo játszotta, akik legalább annyira rossz gyerekek, mint ahogyan azt az adott körülmények megkívánják. Nem holmi elveszett kölykökről van szó, ugyanúgy feltalálják magukat, mint anyuci vagy apuci. Agron kisasszony nem átlagos szépséggel megáldott, és még tehetséges is. Még több filmet vele. De ugyanez elmondható Johnról is, aki a suliban tolja a legkomolyabb dolgokat és dumákat. Garantált a szakadás. Akad még nekünk mellékszereplőként egy Tommy Lee Jonesunk, a rosszfiúk oldaláról pedig Jon Fredát tudnám felhozni. Te jó ég, az az elszánt fej tőle. Hatalmas arc, de a többiekkel sincs gond.

Attól, hogy Normandiában vagyunk, a majd kétórás játékidő nem háborúról való nosztalgiával vagy tejfölkenéssel telik. Érdemes felkészülni a vérre, és annak meséire, amit Besson úgy álmodott vászonra, hogy ne egy átlagos akció-vígjátékként emlékezzünk rá vissza. Baszki, ez 8/10. Viszont azt nem értem, hogy miért bukott meg kint. Ja, és itthon Malavita címmel vetítik, ami az eredeti munkacíme volt.

Értékelés: Agents of S.H.I.E.L.D. pilotkritika

A korábbi Marvel filmekben fel-fel bukkanó Phil Coulson ügynök visszatér és egy néhány jól megválogatott ügynökből álló csapatot készül vezetni, a nemzetközi terrorizmus-elhárító és hírszerző szervezet, a S.H.I.E.L.D. keretein belül. Együtt nyomoznak az új, fura és ismeretlen ügyekben. Coulson’ csapatának tagjai: Grant Ward (kémkedés és közelharc), Melinda May (pilóta és harcművész), Leo Fitz (briliáns mérnők), és Jemma Simmons (a zseniális biokémikus), A rejtélyes küldetések során pedig csatlakozik hozzájuk a számítógépes guru, Skye is.

Minden bizonnyal nem én voltam az egyetlen, aki elszántan várta, hogy mi sül ki az ABC csatorna gyártásában megvalósult Bosszúállók spin-off sorozatból, melyet Joss Whedon készített nekünk. Nos, ahogyan azt már megszokhattuk tőle, viszonylag nyugodt tempót diktált a pilot, viszont ennek ellenére baromi gyorsan eltelt ez a 45 perc. Egyelőre nem fogtam tőle padlót, de látok benne potenciált, így biztos, hogy a jövőben fix nézője leszek a szériának.

Szuperhősök, vagy akár mutánsoknak is simán hívhatnánk a tömegből kitűnő, ám mégis rejtőzködő életmódot folytató különleges képességű embereket. És mivel nem igazán van olyan sorozat, ami ezzel így ebben a formában foglalkozik, engem egy bizonyos szinten megvettek maguknak. Hogy mivel? A rengeteg összefüggéssel a korábbi Marveles szuperhősös produkciókkal, a sok kis és óriási high-tech kütyüvel, és azzal, hogy van egy csapat, akiket a Clark Gregg által megformált Coulson ügynök irányít.

Nos, Coulson egy többdimenziós karakter, és már a pilotban megtudhattunk róla némi háttérinfót, ami simán okozhat galibát a jövőben, ez pedig jó pont is lehet. A karakterek egyelőre szimpatikusak, bár még erősen szokni kell mindenkit, de első körben nem tudok egyikükbe sem belekötni, legyen szó akár Ming-Na Wenről, brett Daltonról, Chloe Bennetről, vagy Elizabeth Henstridge-ről. Mindegyikük helyén van, tette a dolgát, és ettől mondhatom azt, hogy egy összeszedettnek ígérkező sorozat indult útjára.

Hogy miért nem vagyok teljes mértékben elragadtatva? A már megszokott kliséktől nincs menekvés, bár még ezek ellenére sem tudok haragudni az első részre, mert annyira bejön nekem ez a közeg, hogy simán nézem majd hétről hétre. Persze a másik oldalt se hagyjuk figyelmen kívül, mivel ABC-s produkció, tele vagyok kétellyel, és az is remek kérdés, hogy a pilotban mennyire szabadultak el. Igazából nagyon. Hogy miért, máris kitérek rá.

Látszik, hogy zsákszámra öltek bele zöld hasút, ugyanis minden annyira profi módon köszön vissza, hogy a szám tátva maradt. Gondolok itt a díszletekre, a tárgyalóteremre, a S.H.I.E.L.D. minden jóval felszerelt repülőgépére, Coulson Lolájára, és még sorolhatnám a végtelenségig. Egy szó, mint száz, arra leszek nagyon kíváncsi, hogy a következő részekre mennyire kell visszavenniük a költségvetésből. Habár már egyes helyszínek adottak, ami remek otthont ad a jövőbeli cselekményeknek, de azért eléggé izgat, hogy például mennyi robbantást kapunk a jövőben, illetve azért ebben a közegben nem nehéz sokat költeni különféle látványelemekre.

Mint írtam, nem vagyok elragadtatva, de a hangulatával megfogtak, és végül is minden smakkol, ám egy 8/10-től mégsem tudok rá több pontot adni. Majd a jövőben talán még sikerül javítania, de várjuk ki a végét. Ígéretes, újra hangsúlyozom, de nagyban függ attól a sorozat jövője, hogy milyen irányba viszik el a történetszálakat.

CineFest 2013 - Értékelés: Öld meg kedveseid (Kill Your Darlings)

1944-ben a Columbia Egyetem hallgatójának, az ifjú Allen Ginsbergnek az élete gyökerestől felfordul, amikor szemet vet egyik elképesztően laza és kisfiúsan vonzó osztálytársára, Lucien Carr-ra. Carr jelenti Ginsberg belépőjét a bohém világba, általa ismeri meg William Burroughs-t és Jack Kerouacot. Az élet az irodalom szabályai és konformitása elleni lázadásként ők négyen elhatározzák, hogy harcba szállnak a hagyománnyal és valami újat hoznak létre. Így veszi kezdetét a később beatkorszaknak nevezett időszak. A film egy bűntény, a barátság és egy olyan kapcsolat igaz története, aminek eredményeként egy új kulturális mozgalom született.

Hú, de súlyos! John Krokidas olyan témát boncolgat drámájával, ami sokak számára túl kemény lesz, ez pedig be is igazolódott, ugyanis a vetítés közben 10-12 ember is elhagyta a termet, amin kissé csodálkozom, hiszen világos volt, hogy mit fog képviseli a film, és hogy kikről fog szólni. Nos, tényleg nem könnyű, és egyes jelenetekkel jómagam sem voltam egészen kibékülve a vásznon látottakkal, de azért simán élvezhető filmet láthattunk. Nagyban megágyaz a szórakozásnak a hangulat, a díszletek és a szereplők ruházata is.

Ez az a dráma, ami a szereplők nélkül nem működne. Vagyis pontosítok, mert egyetlen dráma sem működne szereplők nélkül, de úgy értsétek ezúttal, hogy ha nem ilyen kaliberű fiatal színészek kapták volna a főszerepeket, elég nagy bajban lenne az a bizonyos csónak. De amíg olyan fiatalokat nevel ki magából Hollywood, mint Daniel Radcliffe, Dane DeHaan vagy Elizabeth Olsen, aggodalomra nincs okunk. Radcliffe valami zseniális módon kelti életre a fiatal Ginsberget, aki anyja börtönében a Columbia erkölcsössége, valamint újdonsült baráti társasága között őrlődik. Dane DeHaan sem most bizonyít már először, és az én szememben ő a kicsi Leonardo DiCaprio, bár femininebb, mint DiCaprio, de hát van még hová fejlődnie.

Michael C. Hallt utoljára Dexter bőrében láttam, és itt egy teljesen más alakot játszik, de ékes 'darabja' ő is a stáblistának. Minőségi alakítást láthatunk tőle. Jack Hustont se feledjük, na meg Ben Foster is gyönyörűen elboldogult ebben a szürke, ám mégis olyan kalandos közegben. Elizabeth Olsen viszonylag keveset van jelen, ám amikor feltűnt a színen, mindig vidámabb volt a hangulat egy kicsit. Vele kapcsolatosan már nem először érzem, hogy hiába huszonéves, mégis sokkal több van benne, és nem is először játszik értettebb gondolkodású karaktert.

Jellemző a szereplőkre a kicsapongás, sokszor megkérdőjeleződik, hogy ki hová tartozik, ami pedig izgalmakat szül. Aligha szükséges bemutatni az egyetemi életet, hiszen ezek azok az évek egy diák életében, amikor mindenfélét bevállalhat. És… jelen esetben az illetékesek nem igazán fogják magukat vissza, mélyen belevetik magukat a nagybetűs életbe. Ollóval vágható cigarettafüst, pia, különféle kéjforrások, és még sorolhatnám. A betörés már csak hab a tortán, de hogy azt a jelenetet is mennyire élveztem, kész!

Aki nem látta még az egyik főszereplő, vagyis Jack Kerouac regénye alapján készült Úton-t, ezt követően érdemes lehet megnézni, hiszen az Öld meg kedveseid akár egy előzményfilm is lehetne, abból pedig az a fajta, ami felülmúlja utódját. 8/10.

CineFest 2013 - Értékelés: Te és az éjszaka (Les rencontres d'après minuit / You and the Night)

Éjfél körül jár az idő. Egy fiatal pár és transzvesztita cselédjük épp orgiára készülnek. A vendégeik: A Kurva, A Sztár, A Csődör és A Tini.

A CineFest idei palettáján nem ez az első olyan alkotás, amely a szex témát lovagolja meg, ráadásul jelen esetben szintén egy francia művészfilmről van szó, akik mostanság nagyon belelendültek a témába. Nincs is ezzel gond, hiszen sokak számára tabu a téma, vagy egyszerűen nem tudják, milyen módon valósítsák meg ilyesfajta elképzeléseiket. Szerdán késő este kezdődött a vetítés, és ugyan Yann Gonzalez műve másképp érinti a szexualitást, mint mondjuk az Adéle élete, vagy a Fiatal és gyönyörű, de egyöntetűen kijelenthetem, hogy ez a legvontabb mindközül. Tavaly az Eltűnő hullámok nyomult hasonló módon, ami egy piszkosul jó dráma, és meg is bántam, hogy anno nem adtam rá egy ponttal többet - utólag simán ér egy kilencest.

Gonzalez első egészestés filmjéről van szó, és ennek némi nyoma is van, hiszen néha olyan érzést keltett bennem, mintha megálltunk volna az időben. Az alaptörténet keltette fel a figyelmem, de arra nem számítottam, hogy ennyire alternatív filmet kapunk. Még mielőtt jobban belemennék a részletekbe, leszögezném, hogy ezt a drámát sem tudom mindenkinek ajánlani, mert egy ízig-vérig művész- és rétegfilmről beszélünk, amelyben a kreativitás utat tör magának.

Visszatérve a rendezésre, és a forgatókönyvre - ami ugyancsak Gonzalez keze alól származik -, egy bizonyos szinten ötletgazdagságról is beszélhetünk, ugyanakkor jogos a kérdés, hogy mennyire számít betegesnek egy ilyen ötlet. Amondó vagyok, hogy akik nyitottak új témákra, olyan történetekre, amelyekkel nem találkozhatnak mindennap, azoknak bátran ajánlom, viszont mindenki más messzire kerülje el, mert csak szenvedés, fanyalgás és durrogás lesz az eredménye.

Mi tagadás, a franciák bizarrok is tudnak lenni, így semmi meglepő nincs abban, hogy néhány különös szereplőt is felvonultat a film, gondolok itt Béatrice Dalle-re mondjuk, de Nicolas Maury sem teljesen komplett egyén. Ettől függetlenül viszont mindketten nagyszerű színészek, és egy pillanatra sem kételkedtem egyikükben sem. A másik két főszereplőt Kate Moran és Niels Schneider keltették életre, akiket szintén nem szükséges megóvni egy ilyen hátborzongató fantáziavilágtól. Igencsak ígéretes játékot láthattunk még Alain-Fabien Delontól is, és Julie Brémond, valamint Eric Cantona is csak színesebbé tette ezt a másfél órát.

Manapság igencsak kevés kreativitás van a filmekben, főleg Hollywooddal van a baj, akik mindent feldolgoznak, épp ezért tudom értékelni a hasonló alkotásokat, mint ez. A rendező korábban rövidfilmeket készített, viszont világosan látszik, hogy itt szabadjára engedte a gondolatait, aminek lényegében semmi nem szabott határt, csak a képzelete. Mindez viszont az M83 zseniális zenéi nélkül közel sem ért volna el ekkora hatást, ugyanis az ide összeválogatott elektronikus zenék nagyon sokat tesznek hozzá minden egyes jelenethez.

Miközben pergett a film, rájöttem, mi hiányzott az idei CineFestről: egy elvont dráma, ami még működik is, szóval pontokban kifejezve, ha az Eltűnő hullámokat felhúzom kilencesre, a Te és az éjszakára adhatok 8/10-et.

Értékelés: Vaskabátok (Hot Fuzz)

Nicholas Angel túl jó zsaru, ténykedése egyre kínosabb a testület számára. A felettesei ezért Londonból áthelyezik az isten háta mögötti falucskába. A szuperrendőr nehezen találja helyét az álmos településen, ahol látszólag még a bűnözők is alszanak. Ráadásul a teszetosza, az amerikai akciófilmekért rajongó Danny személyében új társat kap. Amikor már úgy tűnik, Angel számára minden elveszett, az idilli falucska életét borzalmas balesetek sora kavarja fel. Angel azonnal akcióba lép, gyanakodni kezd, hogy Sandford talán nem is olyan ártatlan hely, mint amilyennek látszik.

A történet lehetne akár annyi is, hogy Simon Pegg karaktere, vagyis Nicholas Angel szélmalomharcot vív néhány tapló vidéki zsaruval és nem zsaruval. Ennek ellenére mégis lekötött majd két órára, és olyan filmként írhatok róla, ami minden bugyutasága ellenére működik. Habár, ezek szándékosak, a fő elkövető Edgar Wright rendező volt, de Simon Peggnek is azért fekszik annyira a téma, mert a társírói szerepet ő töltötte be.

Számomra könnyű volt azonosulni Angellel, mert valamennyire átélem a való életben is ezt a harcot, bár abba nem mennék bele, hogy mivel, vagy mikkel szemben vívom. Az első résznél annyi 'kívánságom' volt, hogy a folytatás csak nyomokban közelítse meg elődjét, és mivel ez felülről történt meg, igazából egy árva szavam nem lehet, de akkor mit olvasnátok itt? Úgy istenigazából gőzöm sincs, hogy annak idején mivel verte ki nálam a biztosítékot, de most úgy zabáltam, mint a veszedelem.

Ennél a trilógiánál fontos tényező a geekfaktor, ami természetesen itt is jó szintet ugrik meg, és az sem kizárt, hogy hat évvel ezelőtt még kevésbé voltam geek, mint most vagyok. Tetszett még, hogy a humor mögött ott lapulnak a valóéletbeli bajok, és már a szarkazmus sem ölt akkora méretet, mint az első részben, ám ettől függetlenül szórakoztató sok más miatt. Pedig de tartottam attól, hogy mi a fenének nekünk a kétórás játékidő. Olyan ez, mint egy remek nyomozós angol sorozat, márpedig abban ők az ászok rövidtávon. Ez ugyanaz, csak épp itt nagyobb szerepet kap a humor is.

Angel már akkor megvett magának kilóra, amikor az elején bemegy a bárba rendet rakni, és elkezdi faggatni a tagokat, hogy ki hány éves. Az egyik srácnak olyan dumát írtak, hogy a padlófogás garantált. Tehát Edgar Wright-ék olyan módon vegyítik ebben a részben a krimi és a humor sajátos stílusjegyeit, mint soha senki korábban. Az egyedi dolgokat pedig szeretjük, becsüljük. A nyomozási stílus már-már olyan módon lett ábrázolva, amit Sherlock Holmes esetében megszokhattunk az utóbbi időben. Elég sok a hasonlóság, mégsem vehető egy kalap alá.

Simon Pegg csak otthonosabban mozog, még ha nem is otthon folytat nyomozást, és nincs hová ragozni, eszeveszett jól hozza a karaktert. És amíg olyan ászok szerepelnek mellette, mint Martin Freeman, Bill Nighy, Joe Cornish, Timothy Dalton, Jim Broadbent vagy a mindig minden lében kanál Lucy Punch, kő kövön nem maradhat, és így is történt. Sok közülük a macskajancsi is, de csak a szerepüket tolták, és kellettek a történetbe, hiszen ettől viszi valamire az egész film.

Nem véletlenül választottam ezt a posztert, hiszen ez mindent elmond a Vaskabátokról, és elég ránézni, felidézi a film legjobb jeleneteit. Részemről stabilan osztom rá a 8/10-et, és ez egy hangyamicsodányival erősebb lett, mint elődje, szóval hajrá Világvége! Zárásként még a szinkront sem tudom lehúzni, mert jó, persze nem vethető össze az eredeti hangokkal, hiszen az is egy faktor.

CineFest 2013 - Értékelés: Minden odavan (All Is Lost)

Egy névtelen férfi (Redford) magányosan hajózik az Indiai-óceánon. Egy nap arra ébred, hogy vitorlása léket kapott, amikor összeütközött egy, a tengeren hagyott konténerrel. A navigációs berendezés és a rádió meghibásodása miatt nem tudja, hogy egy erős vihar felé vitorlázik. Bár a hajótestet sikerül kijavítania, minden tudására és korát meghazudtoló erejére szüksége van ahhoz, hogy túlélje a vihart. Az áramlatokra kell bíznia magát, hogy elvigyék egy olyan hajózási útvonalig, ahol reménye lehet arra, hogy valaki a segítségére siet. A könyörtelen napsütés, és a hajója körül úszkáló cápák arra késztetik, hogy szembenézzen saját halandóságával.

Mára olyan nagy fesztivállá nőtte ki magát a CineFest, hogy egyenesen Cannes-ból érkezett a Minden odavan, ami teljes mértékben J.C. Chandor érdeme. Saját kezűleg írt forgatókönyvéből eredeti történetet elmesélve mutatja be nekünk, hogy milyen is az, amikor egyedül marad egy ember az óceánon. Ebben a drámában nincs képzelgés, csak a száraz valóság és a határtalan messziség, a végtelen égboltok. Nem gondoltam volna, hogy teltházas lesz egy ilyen dráma, de ezek szerint tévedtem, sokkal több ember nézte végig feszült figyelemmel Robert Redford hánykolódását.

Redford egy olyan férfit alakít, akinek szemmel láthatóan nincs sok veszítenivalója, és amikor hajója léket kap, halálos nyugodtsággal kezd neki a probléma orvosolásának. Nincs kapkodás, nem siet sehová, és tisztában van a képességeivel, az eszközeivel, valamint a túlélési esélyeivel. Bámulatos az ő utazása, amely során sok mindent megél, de délibábot egyetlen egyszer sem lát. Nincs képzelődés, és ez igazán remek húzás a rendezőtől, hogy nem ilyen irányba vitte el filmjét, hiszen ilyenből van kevesebb.

Elég nehéz filmélményt rontó tényezők nélkül dobálóznom a szavakkal, de Redford alakítása annyira meggyőző, hogy elég könnyen együtt tud vele érezni a néző. Varázslatos az az erő, ami ebben az idős férfiban lakozik, a hit, a bizakodás, és a tény, hogy a feladás a legutolsó gondolata. Már-már megvakítja a nézőt ezzel, és mivel párbeszédeket is csak nyomokban hallunk, minden gondolatát a színészi játékán keresztül láthatjuk viszont. Ezért volt neki sokkal nehezebb dolga, mint mondjuk Pinek. Persze nem szabad egy lapon említeni a két karaktert, de mindkettő értékes darab.

Igazán példamutató a főszereplő elszántsága, és már maga az a tény is, hogy a rendező belevágott egy ilyen film elkészítésébe. Az egyszereplős történetek sohasem egyszerűek, és nagyon nehéz az ilyeneket igaz sikerre vinni. Viszont a naturalista eredetiségével kétségkívül nyerő tudott lenni nálam.

A cím mindent elmond, és annyira igaz ez a történet által bemutatott férfi egész életére, ami lényegében tökéletesen párhuzamot von ezzel. Konkrétan nem tudok belekötni semmibe, mert a játékidő gyorsan tovaszállt, viszont ha pontokba kéne öntenem a véleményemet, akkor a 8/10-et semmiképpen nem haladná meg.

Értékelés: Haláli hullák hajnala (Shaun of the Dead)

Shaun a törzshelyén, a Winchester Pubban tölti zsákutcába jutott életét legjobb cimborája, Ed társaságában, emellett állandóan veszekszik az anyjával és elhanyagolja a barátnőjét. Amikor Liz kiteszi a szűrét, Shaun rászánja magát, hogy ráncba szedje életét. Újra el kell nyernie barátnője szerelmét, rendbe kell hoznia a kapcsolatát anyjával, és szembe kell néznie a felelősségteljes felnőttkor nehézségeivel. Balszerencséjére azonban zombijárvány tör ki. Shaun, Ed, a mama és a mostohaapa, valamint Liz és barátai a Shaun által ismert legbiztonságosabb helyen, vagyis a Winchesterben barikádozzák el magukat.

Emlékszem, hogy annak idején, amikor még friss filmnek számított a Vaskabátok (Hot Fuzz!), nem egész tíz perc után sebtében vettem is ki a lejátszóból, gondolván, hogy mi a halál ez. Nos, bevallom, a Világvége (The World's End) némileg lázba hozott, és mivel mindkét film a Three Flavours Cornetto trilógia része, így muszáj voltam ezzel a ténnyel valamit kezdeni, így hát nekiültem az első résznek, a Haláli hullák hajnalának. Az első néhány perc után még kételkedem benne, hogy ez az én filmem, de ahogy haladt előre a játékidő, egyre jobb tré poénok követték egymást, és egyre többet nevettem. Kérdeztem magamtól, mit művelnek ezek az idióta angolok? Aztán rájöttem, hogy nem is olyan rossz ez. Szóval hát Így jártam én Edgar Wright anyjával.

Félre tévé a mesélős stílust, a fene sem gondolta volna, hogy ez a film bármire is viszi nálam. Ugye angol, ami eleve hátrány, és egyszerre kérdőjel is, a habot nem is említve a tortán, hogy a humor is főszereplője ennek a zombis agyamentségnek. A rendező egészen sok egyedi megoldással állt elő, gondolok itt egy-egy kamera beállításra, vagy ráközelítésre, vagy apokaliptikusan elkapott, nyomukban makro stílust tartalmazó megközelítésre.

Mindezek mellett jelentős szereppel bírnak a főbb szereplők, és egyikük sem a hibátlanságukról híres, sokkalta inkább emberek angol gondolkodással és szarkasztikus humorérzékkel megáldva. Ez felteszi az i-re a pontot, de tovább emeli a tétet Simon Pegg jelenléte, aki csupán a formáját hozza, mégis nagyszerű arc. Ugyanilyen karakter számomra a szöszi, de a többiek is megérik a maguk pénzét.

A zombis téma nagyon bejön, főleg Edgar Wright elképzelései szerint ábrázolva, így amondó vagyok, hogy ilyet nem sűrűn lát az ember. Persze kell hozzá egyfajta elszántság is, hiszen mint írtam, új esélyt kapott nálam is az egész trilógia. Eddig nem bántam meg, és akkor mielőtt Világvégét kiáltunk, jöhet a Vaskabátok, ami ha csak megközelíti ezt, már elégedett leszek vele.

Hangsúlyoznám, hogy valamennyire trash film ez még rongább poénokkal, mégis jól működik, és a coolfaktorával is jó irányt tűztek ki célul. Mielőtt pontoznám, muszáj megemlítenem Martin Freeman cameo-ját, aki kis csapatával egy kisebb földrengést okozva felrázott a fotelemben. Negatívumként a helyenként slattyogóssá alakuló hangulatot tudom felhozni, és ha esetleg kedvet kaptál volna hozzá, érdemes csekkolni egy előzetest. 8/10.

Értékelés: Kick-Ass 2

Miután Kick-Ass őrült vakmerősége egy egész sereg új, „csináld magad” álarcos hőst inspirált a vagány Csillagsáv ezredes vezetésével, hősünk csatlakozik a járőrcsapathoz. Amikor az amatőr szuperhősöket levadássza a Mutterbeverként újjászületett Vörös Köd, csak a kardforgató Hit Girl tudja meggátolni a teljes megsemmisítésüket. Amikor utoljára láttuk a kiskorú gyilkost, Hit Girlt, azaz Mindyt, és az ifjú igazságosztót, Kick-Asst, vagyis Dave-et, akkor még átlagos tinédzserekként akartak élni. Ám az érettségi közeledtével Dave úgy dönt, hogy megalapítja a világ első szuperhős csapatát Mindyvel. Ám sajnos amikor Mindy lebukik Hit Girlként, arra kényszerül, hogy visszavonuljon, és egymaga igazodjon el a gimis csajok könyörtelen világában. Mivel nincs kihez fordulnia, Dave csatlakozik az Örök Igazsághoz, melyet az ex-maffiózó Csillagsáv ezredes vezet. Amikor már épp kezd látszatja lenni a munkájuknak az utcákon, a világ első szupergonosza, Mutterbever összehozza a maga gonosz csapatát, és beindítja bosszúakcióját, hogy Kick-Ass és Hit Girl megfizessenek azért, amit az apjával tettek. A tervvel csak egy a gond: ha kikezdesz az Örök Igazság egy tagjával, akkor mindannyiukkal kikezdesz…

Közeleg a nyár vége, a világvégék elmaradnak, így nem jut más a mozikba, mint a 2010-ben hatalmasat szóló Kick-Ass második felvonása, ami sokkal szórakoztatóbbra sikerült, mint azt reméltem. Jeff Wadlow rendezőt nem sokan ismeritek, és ha őszinte akarok lenni, nekem sem mond semmit a neve, de ezentúl másképp lesz. Érti a szakmát, tudja, hogy mit csinál, ugyanis egyetlen percre sem unatkoztam, de még a popcornom után sem kellett matatnom. Egészen más irányzatot tartottak szem előtt a folytatás készítése közben, mint elődjénél, de ez nem feltétlenül jelentett gondot, hiszen Hit Girl coolabb, mint valaha, és szépen vegyítették a középiskolás témát szuperhősködéssel.

A forgatókönyv nem hibátlan, és néha kitekintünk a B filmek felé, de nem olyan mértékben, hogy ez károsítsa az összképet. Sőt, egyes jeleneteknél kimondottan jól is állt ez a stílusirányzat. Nem sok minden kell egy Kick-Ass filmhez, azonban a tökösség elengedhetetlen összetevője, hiszen erre épül fel minden. Az itthoni 16-os karikát hagyjuk, sokkal jobb irányt ad a kinti R-es besorolás, amelynek tükrében a szereplők szépen szabadjára engedhették a szájukat, és tettekben sem voltak korlátozva. Főleg, hogy képregényes alapokon nyugszik, tehát elég sok dolgok megléphettek, ami egy normál film esetében hülyén jött volna ki.

Mondanom sem kell, hogy rengeteg az anyázás, a faszolás, és ezek különféle szinonimáit is szépen csűrik-csavarják. A legnagyobb arc értelemszerűen a Chloe Grace Moretz által alakított, mindig ütős beszólásokat eleresztő Hit Girl, aki annyira cool, hogy senki nem tudja überelni. Moretz az a fiatal színésznő, akiben van valami különlegesség, amivel egyébként is megbabonázza a nézőt - legalábbis engem biztosan. Nem tucat lány, és ugyan itt is megmutathatta, mennyire tehetséges, de ettől ő jóval többre is képes - és ezt ne negatívan értsétek. Aaron Taylor-Johnson a címszerepet játszotta ismét, és vele is hasonló a helyzet, bár a tavalyi Vadállatok után fura volt egy ilyen szerepben látni, de tény, hogy helytálló, amit művel ez a kölyök, és emellé még jó színész is. Morris Chestnut tipikus amerikai zsaru, közben pedig fogadott lányáért aggódó apuka is egyben. Tökéletes párosítás. Jim Carrey hatalmas figura még a történetben, és előre szólok, hogy senkivel nem bánnak kíméletesen. R-es korhatár besorolás, és eszerint zajlanak az események is. Nincs tökölés. Christopher Mintz-Plasse megújult karaktere még mindig egy igazi vicc, de színészileg nem volt vele bajom. Viszont nem épp kemény arc, sokkalta inkább pénzével a világot is megvevő puhapöcs.

Nemes döntés volt a hazai forgalmazó részéről, hogy elfelejtették a Ha/verozást, amiért örökre hálás leszek, viszont az első rész DVD borítójáért már nem igazán. A szinkron nem volt rossz, bár helyenként azért lett volna igényem az eredeti hangra, de örüljünk, hogy nem 47 ronin minőségű lett a szinkronja.

Az akciójelenetek izgalmasak, adrenalinnal telítettek, és nincs teketóriázás, ha például egy kéznek vagy fejnek hullania kell, akkor az hullik is. A vérrel sem spóroltak és a brutalitás jegyében elég sok mindent meglépnek, ezáltal pedig csak növekszik a tét. Érdemes még megemlíteni, hogy az operatőr néhány beállítást zseniálisan jól kapott el, és a belassított részek is működnek, nem mennek át giccsesbe.

Soha rosszabb folytatást, és azt hiszem, meg kell tanulnom hinni az "új" rendezőkben, valamint a tévés frontról érkezőkben is, hiszen láttunk már egyet, s mást tőlük. Ez így 8/10-et lazán tudott.

Értékelés: RED 2

Frank Mosest (Bruce Willis), a visszavonult titkosügynököt megint utoléri a múltja. Mikor Frank egykori társa temetésére érkezik, az FBI már tárt karokkal várja őt. Egy rég elfeledett üggyel kapcsolatban hallgatnák ki, de nem sok sikerrel: Frank­-et még azelőtt megszöktetik, hogy bármilyen hasznos információt kiszedtek volna belőle. Marvin (John Malkovich) felbukkanásával világkörüli útra indul a profi duó, Sarahval (Mary Louise Parker) kiegészülve. A cél: Párizs, Moszkva, London. Persze ez most nem a turistáskodás ideje. Terroristákkal, bérgyilkosokkal a nyomukban próbálják kideríteni, hogy miért akarja mindenki őket eltenni láb alól. A csapathoz a halálosan elegáns jó barát, Victoria (Helen Mirren) is csatlakozik. A félelmet nem ismerő ex-ügynökök terve: megmenteni a világot, és közben valahogy életben maradni. Mit nekik fegyveres túlerő, vagy nukleáris fenyegetés! A legjobbak sosem pihennek.

Robert Schwentke az első rész után nem tért vissza rendezőként? Mégis ki a francot érdekel?! Dean Parisot dirigált a fő székből, aki eddig csak és kizárólag tévés frontra munkálkodott, de felmerül bennem a kérdés, hogy miért? Na jó, túl sok már a kérdőjel. A lényegre térve hiába volt a tarsolyunkban egy vagány előzetes, az még bőven kevés ahhoz, hogy a film is működjön. De akárhogyan is nézzük, ez így ebben a formában üt, mint állat, és méltón állhat fel elődje mellé. Kicsit olyan, mintha Hollywood már nem tudna normális vígjátékot csinálni, csak az agysejtromboló idiótaságaikkal jönnek, holott van még itt olyan téma, amit nem aknáztak ki. Erre megy rá a RED franchise. És eszeveszettül jól is teszi!

Ebben a folytatásban olyan módon keveredik a humor és az akció, mint még talán soha. A beszólások hűs érzetet árasztanak a negyven fok közeli hőmérséklet mellé, közben egy kicsit komolyan is lehet venni a háttértörténetet, és remekül használják ki a képregényes alapokat, avagy szabadjára lehet ereszteni a fantáziát. Itt aztán van minden, mint a búcsúban, mégsem kelt a nézőben műanyag-hatást. Sok mindent vártam, de azt nem, hogy ennyire odaverősen lesznek megkomponálva az akciójelenetek. Óramű pontossággal követik az események egymást, sehol egy hiba, persze elszállnak, de ezt a képregény adaptáció jegyében meg is tehetik.

A rendezés nem a legerősebb, mégis mondhatni nem unatkoztam egyetlen percet sem a kétórás játékidő során. Viszont Parisotra érdemes lesz odafigyelni a jövőben, hiszen az a tévés szakember, aki egy mozifilmmel így elbánik, sokra viheti még a jövőben. Mint írtam, nem hibátlan Parisot munkája, viszont olyan pöpecül összerakta az összes akciójelenetet, hogy nem töménytelen agyatlanság lett. De mi a helyzet a köztes idővel? Ekkor nyomokban drámai tartalommal is találkozhatunk, de főleg a szarkasztikus humorral ingerlik hangos nevetésre a nézőt. A moziban eszembe is jutott, hogy hol van ehhez képest egy Másnaposok 3, és ugye a RED 2 nem vígjáték!

Bruce Willis mindközül a legállatabb fószer, aki olyan módon laza, hogy bármit bekajálsz tőle. Lényegében lubickolt ebben a szerepben, élezte minden percét, így nem meglepő, hogy rendesen oda is tette magát. Mary-Louise Parker a Weeds óta nagy kedvencem, de hogy a RED-filmekben mennyire megtalálta a számára legmegfelelőbb helyet, az nem kifejezés. Olyan grimaszokat vág, és annyira vagány a csaj, hogy Kansas bizony jó párost alkot Frankkel. Feljebb beszéltem a legállatabb fószerről, csakhogy akkor úgy tűnik, egy másodpercre figyelmen kívül hagytam John Malkovichot. Ugyanabban a cipőben jár, mint Willis, de talán még jobban egyre járt az agya MLP karakterével. Az elején egy picit haragudtam a készítőkre, de tudtam, hogy nem lépik meg. Nélküle kevesebb lett volna a film, hiszen akkora aranyköpéseket köszönhetünk neki…

Helen Mirren kissé a háttérbe szorul, de ő is hasznos tagja ennek a csapatnak. Mi kell még ahhoz, hogy tovább fokozzák a hangulatot, és nagyobb legyen a tét? Első alapanyag: beutazni a világot; második alapanyag: Anthony Hopkins. Wazz, amit Hopkins is művel, egyértelműen fergeteges, erre már csak az tesz rá, hogy nem egydimenziós karakterrel ruházták fel. Akad még itt nekünk Catherine Zeta-Jonesunk, aki mostanság el van tűnve picit, de itt aztán előbukkant ő is. Byung-hun Lee karakterét is nagyon csíptem, egy rakat akcióért és néhány poénért ő is felelős azért, de a coolfaktor ugrik magasra az ő esetében is. Neal McDonough próbálkozott a gonosz szerepével, bár már a legelső alkalommal világos volt számomra, hogy Frank megeszi reggelire. A David Thewlis által alakított Béka már egy fokkal keményebb dió, de hogy vele is mennyire frappánsan bánnak el…

Végül pedig nézzük a pontjait, ami számomra már tegnap este egyértelmű volt, amikor kiléptünk a moziteremből, ez pedig 8/10. Hogy miért nem több? Mert mély sajnálatomra egy csomó poént ellőttek az előzetesben, amiért nagy kár, és már mire jött a filmben az adott jelenet, teljesen természetes, hogy nem üthetett akkorát.

Értékelés: Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives)

Julian az igazságszolgáltatás elől menekülő bűnöző, aki egy boksziskolát működtet Bangkokban, ezzel leplezve drogügyleteit. Amikor testvérét a helyi maffia meggyilkolja, az egy bűnszervezet keresztanyjaként tisztelt édesanyja bosszúra szólítja fel. A férfi kezdetben hezitál, mivel testvére is egy bosszú áldozata lett - megerőszakolt és meggyilkolt egy prostituáltat -, ám enged az anyai akaratnak és véres bosszúhadjáratba kezd. A harcművészetben is jártas Juliannek szembe kell néznie egy titokzatos ex-zsaruval, és a korrupt és kegyetlen bangkoki alvilággal.

Még mindig nehéz szóhoz jutnom, pedig tegnap este óta eltelt már néhány óra, mégsem egyszerű a helyzet. Hogy miért? Mert egy mélyre hatoló, ízig-vérig fesztiválos, ugyanakkor meglehetősen elvont drámáról van szó, amely egyik oldalát tekintve hibátlan, a másikat nézve pedig rengeteg kérdést vet fel. Nicolas Winding Refn mindig is különc filmeket gyártott, amellyel nagyon sokan képtelenek voltak azonosulni, pedig van bennük valami. Olyan, mintha túlságosan bízna abban, hogy filmjének nézője van annyira fifikás, hogy rájön a mondandójára. Ez pedig nem mindig egyértelmű.

Cannes-ból hazatérve hazánk 'ítészei' szépen lerántották a mélybe a Csak isten bocsáthat meg-et, holott véleményem szerint inkább arról van szó, hogy sokan az új Drive-ot várták, ami komoly hibának számít. Még akkor is, ha azt nézzük, hogy ugyanaz a rendező, a főszereplő, de még a zeneszerző is. Ez egy új történet, nem csak a helyszín más, hanem minden más, de igazándiból a rendező korábbi filmjét is csak azért említettem, mert így tudom világosan leírni a gondolataimat, nem pedig azért, hogy összehasonlítsam a két filmet.

Kitérnék inkább arra, hogy a képi világa engem mennyire megvett, elkápráztatott, és még be is rántott, de maga a film közel sem hibátlan. Az, hogy ennyire ráfagytam a vászonra, annak köszönhető, hogy emberfeletti vizuális élményt nyújtanak a thaiföldi képsorok, pedig sokszor annak szennye, mocska és bűze kerül elénk, mégis a csodálatos szót kell ideírnom jelzőként. Gyakran azon kaptam magam, hogy elvesztem a képben, úgymond "frissíteni" kellett az agyamban, mert olyan hatást váltott ki, mintha végtelen lett volna a vászon.

Nem tudom pontosan, hogy Larry Smith operatőr, vagy a rendező lelkén száradnak az előbb taglalt fantasztikus képek, de az egyértelmű, hogy a film értékei ebben mutatkoznak meg. Fontos, hogy az elvontsága mellett kegyetlen, viszont valósnak vélhető világot tárnak a néző szeme elé, méghozzá a létező legnaturalistább módon, mindenféle fölösleges körítés nélkül. Ezek a képek alaposan megkomponáltak, és tökéletes összhangban vannak a csenddel, az eseménytelenséggel, és a történetnek otthont adó helyszínekkel.

Túl sok dialógust ne várjatok tőle, a főszereplők száját alig hagyja el szó, de azok általában nagy jelentőséggel bírnak, és fontos információt hordoznak. Letaglózott és elbűvölt egy bizonyos szinten, de némileg még én is több történést vártam, esetleg azt, hogy eljön az az idő, amikor felpörögnek az események, de ez nem következik be. Sokszor bicskanyitogató, amit már megszokhattunk a művészfilmektől, és tipikusan annak a példája érvényesül, hogy vagy szereted, vagy nem. Egyszerűen nem igazán van középút.

Ryan Gosling napjaink egyik nagy reménysége, aki már sokra vitte, és még sokra is fogja vinni. Jelen esetben a karaktere precíz, kimért, de nem halhatatlan, ami miatt csak felnézni lehet rá. Megvannak a maga kis hülyeségei, és tökéletesen meg van róla győződve, hogy tudja, mit csinál. Remek választás ide, főleg az előzmények miatt. Kristin Scott Thomas számomra hatalmas meglepetést okozott, és kőkeményen lerántottak róla egy 10-15 évet, de vele sem fogtak mellé. A szemében nagyszerűen tükröződik Thaiföld világa, beállítottsága, pedig nem is idevalósi. Női fronton Yayaying Rhatha Phongam bontakozhatott még ki, akinek a történet szerint szintén nem egyszerű az élete, és ezt elég jól visszaadja az általa nyújtott játék. Vithaya Pansringarm nevét tudnám még ideírni, akinek leginkább a kegyetlensége maradt meg az emlékezetemben, és ezzel nincs is gond, hiszen csak tette, amit elvállalt. Piszkosul agresszív és harcias, ugyanakkor sportszerű csókát alakít.

Megfogott, mert nem keveset agyaltam azóta is, hogy ez az írás megszületett, és a 8/10 elfér rá, de különösen kiemelném, hogy kéretik vigyázni vele!

Értékelés: The Wolverine (Rozsomák / Farkas)

A különlegesek közt ő a legkülönlegesebb. A győzhetetlenek között ő a legerősebb. Rozsomák (Hugh Jackman) vad, magányos, kortalan. Minden sebe azonnal gyógyul, a csontjait adamantiumötvözet teszi törhetetlenné. Ezúttal azonban - hosszú élete során először - mégis sebezhető. Egy titokzatos férfi kérésére Logan Japánba utazik, ahol egy olyan ajánlatot kap, amelytől egész élete megváltozhat. Ám céljai eléréséhez le kell győznie a félelmetes Ezüst Szamurájt, egy csapat nindzsát és egy veszélyes tudóst is. Erején felül harcol, ám nemcsak a szamurájkardok fenyegetik: saját démonait, kétségeit és félelmét is le kell győznie ahhoz, hogy életben maradjon. Ha viszont győz, erősebb lesz, mint valaha volt…

Logan ezúttal nem átlagos utazásban részesül, amelyről James Mangold rendező tehet, aki nagyrészt jót cselekedett a karakterrel, és csak kevésszer hibázott. Már látom előre, hogy lesznek jó páran, akiknek a Wolverine nem lesz a szívük csücske, pedig a japánba helyezett történethez Mangold tökéletesen illik. Mostanság kicsit elvagyok magamnak a játékidővel, azonban már direkt nem néztem meg ennél a filmnél sem, hogy milyen hosszú lesz, de élveztem, amit elém raktak. A rendezés alapjában véve pontos, precíz, azonban Mangoldhoz híven vannak olyan részek, amikor így belefeledkezik egy-egy dologba, aztán ilyenkor kapjuk az egyhelyben toporgós jeleneteket. Szerencsére ebből van kevesebb, és inkább a pozitív irányba billen el a mérleg nyelve.

Ez a karakter sem úszhatta meg, hogy megküzdjön saját démonjaival, mint annyi hős az elmúlt évek során. Emiatt viszonylag sok a visszatekintős jelenet, amelyeket főleg a Famke Janssen által játszott Jean Grey uralja. Az a helyzet, hogy 2009-ben Gavin Hood nagyon tarolt az X-Men kezdetek: Farkassal, így magas volt a szint, amit most meg kellett ütni. Nyilván ez nem is sikerül, pedig érdekes a szituáció, hiszen az első rész sokkalta akciódúsabb, sokkalta X-Menesebb, azonban a Wolverine esetében pedig jól jön, hogy kicsit a művésziesebb szempontokat is szem előtt tartva készült. Ez a része kiválóan szinkronban van a japán helyszínekkel, a főszereplőkkel és a történettel is.

Mint írtam, nem agyatlan akciófilm, de azért van benne bőven akciójelenet, és az adrenalinpumpálással sem bánnak csínján. Vegyük példának a vonatos jelenetet, ahol aztán kő kövön nem marad. A hangulat feszült, amit megléptek ott, a képregényes hátterének hála nem megy át viccbe, és nagyon jó az operatőri munka is, meg úgy az egész különleges - valami olyan, amit más filmben nem láttunk még. Az elején, amikor Nagaszakiban járunk, lényegében megkapjuk az egyik legjobb múltbeli jelenetet, ami egy az egyben hatásvadász módon epikus. A két szereplő, a bomba, a robbanás, minden. Kilóra vettek meg vele.

A speciális effektek szépek, mutatósak, és megállják a helyüket, sőt, a címszereplő egyes gyógyulási folyamatait elnézve még mélyebbre is nyúltak vele kapcsolatosan, amit nem is bánok, hiszen épp ettől több, hogy nem feltétlenül halhatatlan. Amiért még felnézek erre a filmre, hogy ugyan japánba utazik Logan, de akkor sem lett volna törvényszerű, hogy ennyi ázsiai színészt alkalmazzanak a főszerepekben. De megtették, és mennyire jó lépés volt már ez!

A negatívumok oldalára írnám a szinkront, ami néhol erősen hiteltelenné teszi Rozsomákot, és még pár szereplőt rajta kívül, ez pedig szégyen. Ergo, ha módodban áll, eredeti nyelven nézd meg, illetve ott van még a nyamvadt 3D is, ami az égvilágon semmi pluszt nem ad hozzá. Pedig lettek volna jelenetek, ahol használhatták volna, de satnya lett ezen a téren az egész. Fölösleges, erőltetett próbálkozás a nagyobb bevétel érdekében - gusztustalan. Ide tartozik még a temetés kapcsán, hogyha jól tévedek, akkor a japánok fehérben gyászolnak, itt pedig mindenki feketében virított. Ez jó nagy baklövés, hacsak nincs valami képregényes háttér e mögött.

Hugh Jackmanen látszik, hogy szívén viseli a karakter sorsát, így róla nem sok újat tudok elmondani: továbbra is nagyszerű kezekben van Rozsomák - már amikor nem szabadítják meg ettől-attól, vagy épp 'ruházzák fel' valamivel. Kemény kihívások elé állították Rozsomákot, de mégsem rántották le a sötét mélybe, viszont bevallom őszintén, jól esett egy kicsit aggódni érte, tudni, hogy nem halhatatlan. Rila Fukushima megkedveltette magát, szerintem korábban nem láttam még őt semmiben, de hogy itt mennyire jó szerepet kapott. Illik Logan mellé 'testőrnek', van humorérzéke, és hősies hűséggel felel meg ennek a szerepnek. Tao Okamoto igazi hiteles japán nőt alakított a maga kis finomságával, és viszonylagos szabálykövetésével.

Svetlana Khodchenkova a rosszak oldalát erősítette, és Vipera pont egy olyan valaki, akivel nem szívesen kerülnél szembe. Svetlanának ezt sikerült visszaadnia, és többre nincs is szükség. Hiroyuki Sanadán nem tud elmenni az ember, de kell ilyen karakter is, és Hal Yamanouchi kapcsán is elég könnyen találgatásokba lehet bocsátkozni. Egy szó, mint száz, a szereplőgárdával meg voltam elégedve - főleg amiatt is, hogy nagyrészt ázsiai színészek játszottak benne.

Viszonylag alulról indított, hiszen az én értékelésrendem szerint stabilan tartotta a hetes szintet, aztán pedig elég sokszor ki-kihágott a nyolcas irányába, végül a 8/10-et véglegesítette. Tehát nincs miért aggódni - leszámítva a botrányos magyar címet -, jó kis folytatást dobtak össze, és ha arról van szó, és lesz egy jó alapötlet, jöhet a Wolverine 2. Apropó, a vége főcím után van egy bónuszjelenet, ami megkoronázza az egész filmet, szóval feltétlenül várjátok meg.

Értékelés: A magányos lovas (The Lone Ranger)

Tonto, az amerikai bennszülött lélekharcos (Johnny Depp) számba veszi a korábban elmondatlan történeteket, amelyek a törvény emberét, John Reidet (Armie Hammer) az igazság jelképévé tették, miközben a nézők, mintha nagy meglepetések és humoros zsörtölődések elszabadult vonatán ülnének, szemtanúi lehetnek annak, ahogy a két valószínűtlen hős megtanul együtt dolgozni a kapzsiság és a korrupció elleni küzdelmük során.

Kemosabe. Aligha szükséges külön kihangsúlyoznom, hogy mennyire vártam, mit alkot ezúttal Gore Verbinski, aki korábban már számtalanszor bizonyított nekünk, bár a Rango például nem mindenkinek szólt. Odakint A magányos lovas elbukott a kasszáknál, és a nép se nagyon kért belőle, aminek két oka van szerintem: egyik a western műfaj, a másik pedig a két és félórás játékidő. Ez a kettő manapság sok az embereknek, főleg így nyár közepén a dög melegben, viszont leborulok a készítők előtt, hogy nem jöttek az idióta 3D-vel, pedig még jó is lehetett volna valamire… mondjuk a nagy semmire.

Gore Verbinski mindig is nagyon tudott bánni a sok karakterrel, és ezúttal sincs ez másként. Rengeteg szereplője van a történetnek, és a hosszú játékidő tökéletesen megágyaz annak, hogy mindenkit jobban megismerhessünk. Amire nem számítottam, hogy ennyi háttértörténetet kapunk, még ha egyes karaktereket csak kis mértékben is, de azért bemutatják, viszont a fő hangsúly egyértelműen Tontón és a címszereplőn van. John Reid egyszerű ember a maga módján, mégis kicsit visszakacsintunk a múltjába különféle megoldásoknak hála. Azzal viszont teljes egészében megleptek, hogy Tontóról mennyi mindent elmeséltek. Volt egy visszaemlékezős jelenet, amikor olyan látványt tártak elénk, ami kellően modern, mégsem lóg ki a vadnyugati közegből. Ez pedig már művészet.

És, ha már művészet, és látvány, akkor ide tartozik egy-egy makro fényképezés, aláfestve némi sivatagi homokkal - már ami a hangulatot illeti, természetesen. Bár fényképezés terén egyébként is kitettek magukért, és felfedezhetünk benne néhány technológiai finomítást is, mint ahogyan A Karib-tenger kalózai első részében is történt. Ez nyilván a rendező és az operatőr érdeme, de egyébként is végig nagyon jól bánnak a kamerákkal, mert sok a kaland- és az akciójelenet, mégis tisztán követhető, és szórakoztató. Minden a helyére került, így nem egy agyatlan kalandfilmet kapunk, amit teletuszkoltak akcióval és puskagolyókkal, hanem okosan adagolnak mindent: elegendő akció, kellő mennyiségű fegyverpárbaj, leszámolás, beszélgetős részek, vonatos kalandjelenetek, a drámai vonalat sem nagyolták el, és mindezek tetejébe még kegyetlenségből sincs benne kevés, ami különösen jellemző a vadnyugatra. Pont ettől vérbeli, de mitől vérzik el egyesek szemében?

Sok mindent rá lehet varrni, és vannak apróbb hibái is, de én ezek ellenére is szeretem ezt a filmet, és most nem az elfogultság beszél belőlem, de nekem csak úgy hipp-hopp elhussant a két és félóra. Nem éreztem a súlyát, lazán átadtam magamnak a szórakozásnak, pedig a film előtt még egészségügyileg sem voltam valami fényesen. Plusz nem árt tisztában lenni azzal a tényezővel, hogy nehéz számomra vígan nézhetőt alkotni a western jegyében. Ez nem az én műfajom, de ha jó a közeg, akkor jöhet, mert két pofára zabálom.

Az indián kultúrát is remekül közelíti meg, nem szégyeníti meg a népet, ellenben az amcsikkal szemben jó kis társadalomkritikával bír. Számomra hatalmas pozitívum, hogy a forgatókönyvírók nem átlag dumákat írtak a két főszereplőnek, de főleg Tontónak. Mellesleg a Karib írói, Ted Elliott és Terry Rossio is részt vettek az írási munkálatokban, szóval nincs min csodálkozni. Depp, Verbinski és Jerry Bruckheimer jelenléte pedig csak tetézi az előbb olvasottakat. Szóval visszatérve a szövegkönyvre, akkora dumák hangzanak el a filmben, hogy kilóra kajáltam a zseniálisan kialakított, és páratlan közegben elhelyezett dialógusokat, amelyeken érződik, hogy nem csak úgy papírra hánytak valamit. Na meg a helyzetkomikumok…

A címszereplőt Armie Hammer alakítja, így illendőségből vele kezdem a véleményezést. Az soha nem is volt kérdéses, hogy Hammer mennyire jó színész, hiszen ezt már korábban számtalanszor bizonyította, de ez számára is egy vadonatúj közegnek bizonyult, mégis lazán elbánt vele. A piperkőc kis aktatologató nyápic figura egy az egyben ráhúzható, aztán a többiért már neki kellett megdolgoznia. Összevetve John Reidet Tontóval, tekintsük akár a származásukat, a bőrük színét, a beállítottságukat, a neveltetésüket, két merőben különböző ember kapunk, mégis tökéletes párossá csiszolódnak kalandos utazásaik során.

Tonto csak a másodpilóta, azonban sokkalta összetettebb figura, mint azt bárki is gondolná. Mint feljebb írtam, nagyon örültem, hogy megtudhattunk a múltjáról több mindent, ennek köszönhetően pedig sokkal érthetőbbé vált, hogy miért nem tartozik sehová. Neki csak a saját, külső szemmel bizarrnak kinéző világa maradt, ahol nagyon is jól boldogul. Nevezhetnénk őt őrültnek, eszementnek, de fölösleges lenne, épp attól zseniális a karakter, hogy ilyen. Amikor kinyitja a száját, mondandója egyetlen egyszer sem hétköznapi, és olyan pompásan kifundált párbeszédeket írtak neki, amelyeket ő maga komolyan ad elő, közben pedig inkább a helyzetkomikumok, na meg Depp sajátos grimaszai hangolni nevetésre néző. A szinkronért hatalmas pacsi jár, mert amennyiben Depp egy maszkos nem normális egyént alakít, pontosan Király Attilára van szükségünk. Ő a tuti az ilyen szerepekhez, és punktum. Nem akarok ezzel jönni, de olyan, mintha Jack Sparrow kapitányt időutaztatták volna, plusz még a szárazföldre is űzték. Ennek ellenére mégis fogyasztható, mókás, és halovány fogalmam sincs arról, hogy miért fújnak rá.

A két főszereplő mellett olyan nagyságok teszik tiszteletüket, mint William Fichtner, Tom Wilkinson, vagy Helena Bonham Carter. Fichtner ideális gonosznak, és hihető mitológiát építettek fel köré, ugyanúgy, mint ahogyan John Reid és Tonto köré is. És hogy miért nincs bajom az olykor túlzásokba eső képsorokkal? Mert az alapokat "grafikus novella" adja, amelyben ez ugyanúgy megengedett, mint a képregényeknél. Wilkinsonnak is rutinszerep volt ez, és Helena esetében sem másabb a helyzet, bár utóbbi meglehetősen keveset van jelen, mégis mély nyomot hagy az emberben. Egyedi, utánozhatatlan, és kellőképpen vörös. Viszont Ruth Wilson pedig többet szerepel, mint azt az előzetesek sejtetik. Ide írhatnám még Bryant Prince vagy James Badge Dale nevét is, de egy a fontos, hogy mindenkitől igényes, hibátlan alakítást láthatunk, és mindnyájukat sikerült eladni ebben a poros vadnyugati világban.

Nem volt ez olyan rossz csere, mint ahogyan tartják, és nem is igazán érdekel, hogy ki mit gondol, én lenni merész, adni rá 8/10. Aki pedig kemosabe, hát legyen.

Értékelés: Gru 2 (Despicable Me 2)

Amint Gru kezd beleszokni a kertvárosi családapa szerepébe Margo, Edith és Agnes apjaként, felbukkan egy szupertitkos szervezet, amely a gonosz elleni harcot tűzte zászlajára globális szinten. Így most Grun, a minyonokon, és Gru új társán, Lucyn a sor, hogy kiderítsék, ki áll a látványos bűntettek mögött. Végül is a világ legnagyobb ex-bűnözője kell ahhoz, hogy elkapja azt, aki a helyére pályázik…

Nyár, tikkasztó meleg, animációs sokadik részek, avagy világpremierként kaptuk a Gru 2-t, amitől a Szörny Egyetem után már nem voltak nagy elvárásaim, de azért bíztam benne, hogy többre viszi. És lám, lám, csodával határos módon hiába folytatásfilmről beszélünk, még így is eredeti tudott lenni, pedig ennek a hatásnak az első résszel tova kellett volna tűnnie. Az a véleményem, hogy az Illumination Entertainment belenyúlt a tutiba, ugyanis kevés pénzből szórakoztató animációs filmeket tudnak készíteni. Nyilván ez nem mindig igaz, de a Gru franchise szépen szárnyal, és a nép érdeklődését is felkeltik vele.

A folytatás főszereplője nem is igazán Gru, hanem a mignonok és három örökbefogadott kislánya. Persze a címszereplő is szerethető figura, még a mogorva és sajátos stílusa ellenére is, de egyértelműen a sárgák szállítják a legnagyobb poénokat. Abban viszont közel sem vagyok biztos, hogy az önálló filmben elboldogulnak majd, de egy próbát mindenképpen megér az is. A 3D-nek itt sincs sok értelme, néhol lehet, hogy adna egy kis pluszt, de ezekért nem viselném másfél órán keresztül a szemüveget. Mostanság egy-egy animációssal elszaladt a ló, és nem értem, mire fel környékezik meg a 120 perces játékidőt, amit aztán helyenként nagyon nem tudnak értelmesen kitölteni. Ekkor jön a szenvedés.

Ez az animációs ilyen téren is szerencsés, bár egy pár percet lehet, hogy kivágtam volna belőle, de ezen nem kívánok tovább lovagolni. Zavart viszont, hogy a szinkronos előzeteshez képest módosítottak a hangokon, és még nem is a szinkronhangokra gondolok, hanem arra, amikor az előzetes elején Agnes épp lefekvéshez készülődik, és ahogyan Gruról mesél. Ott egyszerűen zabálnivaló, és a filmben nem így van. Azért nem hőzöngök jobban, mert számtalanszor láttam az előzetesnek ezt a pár másodpercét, és valahogy csak-csak sikerült behelyettesíteni a filmnél, de egyébként csalódás, hogy visszább vettek Agnes cukiság-faktorából.

Mint írtam, a címszereplőt is nagyon bírom, de immáron a három tüneményes kislány, Margo, Edith és Agnes is a történet szerves részesei. Főként Agnes viszi a prímet az eccarvújával, és az irtó édes aranyköpéseivel, bár ezt fölösleges volt leírnom is, akik szeretik a filmet, biztos, hogy egyetértenek velem. Doktor Senkiházi is feledhetetlen egy figura, és az öreg kissé megromlott erre a részre, de végül nem okoz csalódást. Érdekesség, hogy Kristen Wiig szinkronizálta az első rész egyik mellékszereplőjét, és most főszerepet kapott, Lucy hangját kölcsönözte az eredeti nyelvű változatban. Jelentem, a karaktere megkedveltette magát, hiszen állati nagy arc, még ha első ránézésre kicsit soknak is tűnik. A többit pedig kitalálhatjátok, de semmiképpen nem mennék mélyebbre vele kapcsolatosan. El Macho fura egy diego, de tökéletes választás a rosszak oldalára, még ha kicsit meredekebbre is vették vele kapcsolatosan a dolgokat. A szerepre alkalmas, vicces a kamikáze tyúkjával együtt, és nincs is ettől fontosabb.

Néha leül egy-egy percre, és olykor azt éreztem, hogyha nem lennének a mignonok, akkor lenne csak igazán nagy gond, és ez be is igazolódik, amikor pár percig sárgamentesség van. Lényegében ezen kívül nem is nagyon írható a negatívumok oldalára semmi, ez pedig egyértelműen megbecsülendő tényező.

Érdekes módon a manapság már elkoptatott titkosügynökös stílus jelen esetben mégis működőképes tudott lenni, ez pedig már egyértelműen a forgatókönyvírók kontójára írható. A Gru mindig is azon animációsok közé tartozott, ami a túlzásai ellenére sem kergetett az őrületbe, és mivel a folytatásnál is tudták ezt reprodukálni, így nem tehetek mást, minthogy kiszórom rá a 8/10-et.

Értékelés: Támadás a Fehér Ház ellen (Olympus Has Fallen)

Asher elnök (Aaron Eckhart) találkozóra készül a dél-koreai miniszterrel, és annak védelmi parancsnokával. Azonban a Fehér Ház ellen indított váratlan légitámadás az egész kabinetet a vendégekkel együtt az elnök földalatti bunkerébe kényszeríti. És végül a megbeszélés egy kiszámíthatatlan kimenetelű terrorba fordul át. Mike Banning (Gerard Butler) testőr volt korábban, de egy tragikus autóbaleset során súlyos hibát vétett, ezért eltávolították az elnök mellől. Ahogy híre megy, hogy az államfő veszélybe került, a félelmet nem ismerő Banning egyből a helyszínre siet. A dél-koreai terroristák az amerikai katonák visszavonulását követelik, és egy veszélyes nukleáris fegyver bevetésével fenyegetőznek. Mivel a Pentagonnak egyre fogy az ideje, csak egyetlen esélyük maradt a túlélésre…

Tavasszal tűz alá vették a Fehér Házat, és hamarosan érkezik még egy akciófilm a témában. Kérdezem én, hogy szükség van erre?! Majd kiderül, mindenesetre Antoine Faqua akcióthrillerje kegyetlen, földhözragadt, de helyenként buta egy kicsit. Eredeti ötlet alapján készült, ami manapság megbecsülendő, és végül is a forgatókönyvírók sem hibáztak sokat, pár tipikus lépést leszámítva. A kérdés már csak az, hogy mihez kezd az ember fia 2013-ban egy olyan színésszel, mint Gerard Butler? Eleinte jómagam is kétségekkel voltam teli, de idővel visszaszerezte a régi becsületét. Arról a becsületről beszélek, amit a 300 után veszített el, merthogy azóta nem volt normális szerepe, az teljesen biztos! Nem akarom elkiabálni, de remélem, hogy innentől kezdve megjön az esze, és nem vállal el mindenféle szemét szerepet.

Bevallom őszintén, hogy elvárások nélkül, némi kíváncsisággal ültem le a film elé, aztán vártam, hogy történjen valami. Az első félórát amolyan szódával elmenősnek mondanám, amikor keresgéltem a kákán a csomót, és volt is belőle bőven, de így utólag visszagondolva egész komoly kis felvezetés lett ez a főcselekményhez. Bár, amellett nem tudok elmenni, hogy olyan, mintha innen-onnan összeollóztak volna dolgokat, például Butler küldetése egy az egyben olyan, mintha John McClane alternatív változatát látnánk akcióban.

Nos, az akció része, mondhatni hibátlan, főleg ezért tudott megállni előttem a lábán, egyébként nem sok esélye lett volna, na meg persze Butler pozitív hatása is sokat tesz hozzá az összképhez. Maga a támadás egészen brutális módon lett levezényelve, bár amikor a repülőgép először fordul a levegőben, az nem volt épp túl realisztikus, de a későbbiekben elég hamar kárpótolnak ilyen apróságokért. Gondolok itt a hőkövető rakéták eltérítésére használt eszközre, ami gyilkos módon gyönyörű húzás volt az ellenség részéről. És ez még mind semmi, mert a fényképezés is remek munka, habár az egyik kép a Fehér Házról túllőtt a célon, de ezen kívül találkozhatunk még pár kreatív felvétellel.

Amikor ostrom alá veszik a Fehér Házat, az sem a vicc kategória, és még valamennyire el is tudnám ezt így a valóságban képzelni, bár azt soha nem fogom megérteni, hogy miért kell negyedóra, hogy kiküldjék a SWAT-ot, azt pedig pláne nem, hogy miért nem keményebb legénységet vezényeltek ki - mondjuk SEAL egységeket. Ja, jönnek ők később, de kábé bedobták őket a levesbe, szóval a tipikusan taktikátlan amerikai lépések fölött szemet kell hunyni, mert egyébként nem lesz min szórakozni. Az is egészen durva, ahogyan lerohanják a Fehér Házat, és hogy mennyire tehetetlenek az amcsik saját magukkal és a technológiájukkal szemben. Tetszett azért, hogy megtiporták kicsit a nemzetüket, de a funkciómentesen mutogatott amerikai zászlót nyilván itt sem hagyhatták ki.

Fura módon egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy sok lenne a kétórás játékidő, hiszen ez épp ideális ahhoz, hogy egy ilyen történetet kényelmesen ki lehessen bontakoztatni. A közepes nyitány után viszont egy fikarcnyit sem unatkoztam, az események elég gyorsan pörögtek ahhoz, hogy ilyesmire ne jusson időm. Ergo, Antoine Faqua megint kihozott valami jót, pedig egy erősen közepes forgatókönyvet kapott, amihez egy tollvonást sem írt hozzá.

Gerard Butlert már ecsetelgettem feljebb, viszont ő is érdemel még ide is néhány szót, hiszen végre megdolgozott valamiért, és volt is értelme annak, amit csinált. Lehet hasonlítgatni a karakterét bárkihez, és jobban belegondolva elég lehetetlen küldetésnek tűnt az övé, de mégis véghezvitt valamit, és ez idő alatt nem veszítette el a hitelességét. Csakhogy Aaron Eckhartról ugyanez már nem mondható el, hiszen elég nehéz Kétarcot vagy az idegenek ellen harcoló tengerészgyalogos őrmestert az elnök szerepében elképzelni. Viszont legalább korrekt figurát kapott, ami szintén nem hátrány. Morgan Freeman a háttérből asszisztált, akinek ez a szerep rutinfeladat volt, mégis jó választásnak tartom, hiszen általa is csak erősebb lett a stáb.

Rick Yune majdnem kevés a rosszfiú szerepére, de azért végül ő is bebizonyította rátermettségét, és ahogy kell, szét is esik az események kellős közepén. Melissa Leo alakítása lesz még számomra feledhetetlen, nem semmi, amit produkált, és Angela Bassett esetében ugyanez áll fenn, bár ő kicsit jobban a háttérbe volt tolva, és kevésbé hagyták kibontakozni.

Összességében az elejét tényleg sajnálom egy kicsit, de nem tudok emiatt haragudni a filmre, mert a későbbiekben érkezik a kárpótlás, és istenigazából rezgő léccel, de megvan a 8/10, viszont az utolsó 2-3 percet simán le lehetett volna vágni a stabil nyolcas érdekében.

Értékelés: Fejlövés (Bullet to the Head)

A veterán New Orleans-i bérgyilkos, Jimmy Bonomo (Sylvester Stallone) és partnere, Louis (Jon Seda), megölnek egy Hank Greely nevű zsarut. Mielőtt átvehetnék a fizetségüket, Louist meggyilkolják, és Bonomóval is végezni próbálnak. Greely társa, Taylor Kwon (Sung Kang), a washingtoni rendőr összefüggést sejt a két haláleset között, és felkutatja Bonomót. A szálak a titokzatos és nagyhatalmú Robert Nkomo Morelhez (Adewale Akinnuoye-Agbaje) vezetnek, akinek sötét üzelmeiben washingtoni elit körök is érintettek lehetnek. A páros összefog a veszélyes ellenség ellen, miközben tudják, hogy ha sikerrel járnak, végül egymással is le kell majd számolniuk…

Walter Hill mostanság szépen tovatűnt a múlt homályában, pedig annak idején rendezett nem egy mára már klasszikussá cseperedő remekművet. Nagyjából ezt a köntöst sikerült jelen filmnél is megtartani, ami már önmagában is nagyszerűnek mondható. Nem mellesleg manapság Sly képviseli a tökös, régimódi stílusban nyomuló akciófilmeket, hiszen mekkorát alkotott pár éve a The Expendablesszel is. Nagyjából itt kezdődött el minden, és Schwarzenegger is ugyanezeket az utakat járja. Tőlük jöhet bármi, és remélem, hogy továbbra is tartják ezt a tendenciát, valamint hogy nem süllyednek le Nicolas Cage színvonalára…

Visszatérve a rendezésre, remek munkát végzett Hill barátunk, ugyanis filmje összeszedett, pörgős, egyetlen pillanatra sem ül le, ugyanakkor mégsem sok. Megtalálni a kettő között az egészséges egyensúlyt nem könnyű, szóval minden elismerésem az övé. Ráadásul ne úgy képzeljétek el a Fejlövést, mint egy elejétől-végéig zúzós akciómozit, hanem szépen nyugodtan teszi a dolgát. Pontosan, mint egy vérprofi bérgyilkos. Amikor épp nem záporoznak a golyók, vagy ropognak a csontok, akkor is olyan hangulatot áraszt magából a nyomozás, hogy fenntartja a néző érdeklődését. Egy pillanatig sem unatkoztam, és az álommanó is messzire elkerült, pedig eljövetele indokolt lett volna.

Egy szó, mint száz, könnyed akciófilm tökös tálalásban, R-es vágással, és ettől aligha lehet többre igényünk. A harcok koreográfiája is szépen kidolgozott, nincs elnagyolva, és inkább a minőség süt le róla, mintsem, hogy sarkítottak nekünk valamit, hogy eggyel több film kerüljön mozikba. Nyilván nagyon sok múlik a főszereplőkön, és főleg a Sylvester Stallone által alakított bérgyilkosra gondolok, aki nagyon nem egy elveszett figura. Főként a forgatókönyvet vesézgetem jelenleg, nem Sly alakítását, arra később kerül sor. Alessandro Camon tollából pattant ki ez a példás forgatókönyv, amely ilyen magaslatokba emeli ezt a történetet, pedig lényegében sablon a sztori, mégis magas fordulatszámon bizonyítja életképességét.

Tehát nem kisebb arcot tisztelhetünk a főszerepben, mint a régi-új akciósztárt, Sylvester Stallonét, aki jobb formában van, mint valaha. Róla vehetnének példát a mai fiatal suhanc színészek, hogy mit érdemes szem előtt tartani, ha betöltötted a hat ikszet és közeleg a hetedik. Félretéve a körítést, Sly fapofával tolja a különféle poénokat, méghozzá nagyjából hasonló feelinget lebegtetve, mint Bruce Willis az Armageddonban. A filmélményt rontó tényezőket mellékelném, bár a rutinosabb nézők még idő előtt rájönnek majd, a lényeg, hogy ez így szuperül köszönt vissza. Az igazán jó hangulatot is neki, na meg Sung Kangnak, Sarah Shahinak és Jason Momoának köszönhetjük. Szép kis csapat gyűlt össze, de egy uralkodik mind fölött: Sly. Christian Slater feltűnése kicsit B-filmessé változtatja a helyzetet, de annyira nem bírt érdekelni, és inkább ő is a coolfaktort növeli, mintsem teljes egészében lerombolja azt, amit a többiek felépítenek.

Sly annyira érti, hogy mitől döglik ez a téma, hogy a stílusa utánozhatatlan, és persze színészileg is rendesen odateszi magát a frontvonal kellős közepére. Jason Momoa akkora állat, hogy úristen… viszont pont szükség van egy ilyen arcra is, hogy ne Rambo újranézés érzésünk legyen. Mindenki jó a szerepében, és ez magabiztossá teszi a látottakat. Még több ilyet!

Leginkább azt sajnálom, hogy a hazai mozikat elkerülte, pedig elég feelgood szórakozást biztosított volna. Részemről a 8/10 simán suhan rá, és pár év múlva még tuti előveszem, ha hasonló témában akarok jó kis kikapcsolódást.