Értékelés: A nimfomániás - 1. rész (Nymphomaniac: Volume I)

Joe-ra (Charlotte Gainsbourg) egy nap egy sikátorban fekve a rideg utcakövön talál rá az éppen boltba igyekvő Seligman (Stellan Skarsgård). A fiatal nőt megverték, vérzik, és szemmel láthatóan segítségre szorul, ezért a férfi megsajnálja, és elviszi magához, hogy ápolja. Joe pedig mindennél őszintébben meséli el jóakarójának, miképp került abba a lehetetlen helyzetbe, ahogyan találkoztak. A nő nimfomániásnak diagnosztizálja magát, élményei pedig egészen a tinédzserkoráig nyúlnak vissza. Történetei között szót ejt édesapjáról, egy nagy szerelméről, és szeretőkről, de mindenekelőtt szexuális kalandjairól, amelyek bővelkednek extrémitásokban, zavarba ejtő helyzetekben, szexuális pózokban és játékokban, valamint vállalt perverziókban. Seligman megértően, ámde zavartan hallgatja a nőt és a történelemből, valamint a tudományból vett példákkal és tapasztalatokkal igyekszik értelmet adni a nő tetteinek.

Az év egyik legjobban várt művészfilmje, ami Lars von Trier nagymester keze alól került ki. Illetve nem, ez nem az ő verziója, ő majd Berlinben mutatja meg a tutit a vágatlan változattal. Nem könnyű belevágnom a sűrűjébe, de már most kijelenthetem, hogy a rendező ismét különc alkotással rukkolt elő, amiben semmit sem rejt véka alá. Akik már látták az Adéle életét, kevésbé lesznek meglepve, mint akik most először találkoznak hasonlóan őszinte alkotással, azonban A nimfomániás - ahogyan a címe is mutatja - nyíltságban lazán túlszárnyalja Abdellatif Kechiche művét.

De hagyjuk a kliséket és az összehasonlítgatást, hiszen ilyet még nem láttunk, viszont von Trier ezúttal is hozta a formáját, és valami olyat vitt véghez, amit eddig más még nem. Már az első jelenet sem átlagos módon kezdődik, aztán pedig kapjuk a semmiből azt a fajta rockzenét, ami tagadhatatlanul rámutat arra, hogy ez Rammstein keze alól származik. Mivel a történetmesélésen van a fő hangsúly, így ez kellően jelentőségteljes szerepet is kap, és rengeteg helyre eljutunk, ahol finom apró utalásokon keresztül vezetik rá a nézőt a lényegre.

Lehetne elmélkedni róla, hogy vajon mi a film valódi üzenete, de az első rész alapján azt mondanám, hogy a címszereplő önostorozása ellen mennek, vagyis attól, hogy valaki rossznak hiszi magát, nem biztos, hogy így is van. Mondhatnám, hogy a szexualitás mindennek a mozgatórugója, de ettől többről van szó, és aki ismeri a rendező munkásságát, ezt már a film megnézése előtt is jól tudta. Igen, ezeket sem mellőzi, és igen, részletekbe menően láthatunk egy-egy aktust, ami nem feltétlenül tett boldoggá, de von Trier legalább nem söpri a problémát a szőnyeg alá.

Talán ez lehetne A nimfomániás másik nagy tanulsága, üzenete is, hiszen Joe egy olyan nő, aki tisztában van az adottságaival, és használja is azokat. Nyilván ennek köszönhetően nem egyszer szorult helyzetbe is kerül, és akár azon is elgondolkodhatunk, hogy betegségnek számít-e, vagy csupán egy szenvedélyről van szó. A címszereplő mesélése meglehetősen részletekben gazdag, és sok esetben a vidám tónusok is előtérbe kerülnek. Nyíltan beszél a múltjáról, és nem is ítélem el azok miatt, amiket tett, mert megmagyarázza, hogy mit miért, aztán ezzel valaki vagy azonosul, vagy fúj rá. Ha már belementem az elemezgetésbe, von Triernek ismét jár a piros pont, méghozzá a forgatókönyvbe vetett monológok miatt, ugyanis a szereplők kimondottan változatos párbeszédeken keresztül ismertetik meg a nézőt az adott szituációval. A háttérben sokszor felfedezhető hóesés pedig hangulatos.

Stacy Martin játssza a fiatal Joe-t, és mivel a két felvonás közül az első csakis az ő cselekményeire fókuszál visszaemlékezéseken keresztül, de a mesélő Charlotte Gainsbourg, vagyis Joe jelenkori megformálója. Stacy Martinról sok minden elmondható, és az is biztos, hogy a szégyenlősségét otthon hagyta. Viszont azok után, amit láttam tőle, engem teljes mértékben lenyűgözött színészileg. És várjátok ki, most jön a csattanó: ez volt élete első alakítása. Gainsbourgról és Stellan Skarsgårdról inkább a második rész értékelésében mennék mélyebbre, most nézzük a múlt további alakjait.

Shia LaBeouf karaktere sokszor visszatér a fiatal Joe életében, hiszen mérföldkő az életében. 3+5. A képaláírások is egyediek, talán Tarantino ihlette meg a rendezőt. Visszatérve LaBeoufra, aki most a való életben is alkot, és a filmben is egy utálatos figurát játszik, akit a háta közepére sem kíván az ember. Mindennek fejébe még igénytelen is a karaktere. Christian Slatert Joe apjának szerepében szőtték bele a történetbe, és nyilván nem okoz csalódást. Uma Thurmant is kiemelném, aki arcra felszedett egy kicsit, és ez elvette a régi báját, de az sem kizárt, hogy a szerep hitelessége érdekében történt. A szereplőkről elég is ennyi, hiszen a rendező egyébként sem dolgozik olyanokkal, akik tehetségtelenek.

Nem gondoltam volna, de nem annyira mélabús, mint mondjuk a Melankólia, sokkal több a vidám tónus, viszont a művészfilmektől megszokott elemekkel ebben is gyakran találkozunk. Maga a történet folyása lassú, de nem károsan, és abszolút egy olyan filmről beszélünk, aminek lehet sodródni az árával. Az első rész simán elérte a 9/10-et, és kíváncsian várom a február elején érkező folytatást.

Értékelés: 12 év rabszolgaság (12 Years a Slave)

Solomon Northup (Shiwetel Ejiofor) szabad embernek született. Solomon Northup színes bőrű. Northup 1841-ben, az amerikai polgárháborút megelőző időszakban az északi New York virágzó városában elismert hegedűművészként éli hétköznapjait családjával, míg egy nap tőrbe csalják, elkábítják, és eladják rabszolgának. Helyzete egyre kilátástalanabbá válik, mikor egy szadista déli ültetvényeshez kerül, Edwin Eppshez (Michael Fassbender), aki rabszolgáin kénye kedve szerint tesz erőszakot, akár a végsőkig korbácsolva, kínozva őket. Northup embertelen körülmények között több száz társával együtt az életben maradásért küzd, miközben megpróbálja megőrizni méltóságát Epps könyörtelen, beteges világban. Solomon 12 évig tartó kegyetlen Odüsszeiája alatt nem adja fel a harcot: újra szabad akar lenni. És mikor a sors összehozza őt a kanadai szabadelvű áccsal (Brad Pitt) felcsillan benne újra a remény…

Hagytam ülepedni egy napot, mert erre szükség volt. Steve McQueen, mint mindig, ezúttal is kényes témát boncolgat legújabb filmjében, ami egész egyszerű szavakkal leírva brutálisan őszinte alkotás lett. Ennek ellenére nem tudtam maradéktalanul szeretni, de ez így van rendjén, hiszen kinek esik jól egy rabszolgaságról, sínylődő sorsról szóló történetet nézni? Tiszta lappal, elvárások nélkül vártam a premier napjára, de a film vége kimondottan bevitt egy jobb egyenest. Eleinte nem értettem a felhajtást körülötte, de végül nekem is kitisztult a kép, bár szerintem a második fele fényévekkel jobb lett, mint a bevezetés, és azt követő néhány tíz perc.

Sikerült megdöbbentenie, amit az őszinteségével ért el, azokkal a képsorokkal, ahogyan bemutatják a rabszolgaság velejáróit mindkét fél oldaláról. Mert ez itt a fontos, hogy a gazda élete sem feltétlenül egyszerű, ami nyilván nem említhető egy lapon a fogvatartottakéval. Itt jön a képbe Chiwetel Ejiofor, aki szabad embernek született, de a sors úgy hozta számára, hogy rabszolgasorba került. Ez már önmagában bicskanyitogató, de abban a korban egy ilyen fellépés ellen nincs mit tenni, muszáj tűrni, és várni a megváltást.

Ejiofor tökéletesen lealacsonyodik e megalázások sorának alávetett szerephez, de bejött, hogy Northup számára voltak határok, és nem tűrt el mindent szó nélkül. Később aztán volt nemulass, de ez már más kérdés. Három kedvenc jelenetem van, amikor annyira odateszi magát színészileg, hogy szavakat is alig találok rá. Az első, amikor a temetésen énekel, a második, amikor meg kellett korbácsolnia egyetlen barátját, végül pedig a zárójelenet. Michael K. Williams alakítása is kedvelhető, bár nála nem mennék ilyen mélyre, ellenben Benedict Cumberbatchnél már muszáj elidőznöm egy kicsit. Nem is tudom, mit írhatnék úgy istenigazából, tudjátok jól, hogy nagy rajongója vagyok, és egy újabb területen bizonyította be, hogy milyen nagy tehetség is lakozik benne.

Különösen ígéretes a férjet és feleséget alakító Michael Fassbender-Sarah Paulson páros, akik lényegében egy bizonyos szinten uralták egymást - illetve egész pontosan a feleség basáskodott a férj fölött. Fassbender pedig gyönyörűen visszaadta az őrület szélén tántorgó, sokszor kétségbeesett cselekedetekre hajlamos gazdát, akit a felesége az alapján tartott kordában, hogy a saját érdeke hogyan kívánta meg. Akadt még nekünk egy Brad Pittünk is, aki nem kapott túlzottan nagy szerepet, mégis nagyon-nagyon szívesen láttam, ha már producerként is nevét adta ehhez a produkcióhoz.

A kis Quvenzhané Wallis is feltűnik néhány röpke pillanatra, de Paul Giamattitól is emlékezetes alakítást láthatunk, Paul Danóról már nem is beszélve, aki mostanság szépen nyomul - főleg a független filmek terén. Megemlíteném még a korhű öltözeteket, és a megvalósított képi világot, merthogy ez is profi munka, ami csak még hitelesebbé varázsolja Northup szívszorongató történetét.

Egy kicsit még lehorgonyoznék a durvább részeknél, azoknál, amik leginkább hatással voltak rám. Erre viszont érdemes felkészülni azoknak, akik kicsit nehezebben tűrik a megaláztatást és az igazságtalanságot a vásznon, mert ezekből kapunk bőven. Úgyhogy nem, nem tudom mindenkinek ajánlani, mert az itt látott képsorok alkalmanként túlmennek a szívszorító érzésen, vagy azon, hogy megsajnálja az ember az adott szereplőt.

Lassú folyású, talán erre fogható, hogy az első felétől miért nem vagyok maximálisan elragadtatva, de összességében mély benyomást gyakorolt rám. Pontjait elnézve a 9/10-et összeszedte magának, ez nem is kérdés, és az sem, hogy a színészgárda viszi az egészet a hátán.

Értékelés: Szigorúan bizalmas (L.A. Confidential)

A két nyomozó, a karrierista Ed Exley (Guy Pearce) és az ökléért tartott Bud White (Russell Crowe) ki nem állhatják egymást. Egy nap azonban kénytelenek összefogni, ha életben akarnak maradni. Az angyalok városában valaki megpróbálja átvenni az alvilág irányítását. Exley egy ügy kapcsán rájön, hogy néhány rendőr is benne van a leszámolásban. A felfüggesztett Jack Vincennes (Kevin Spacey) segít a furcsa párnak, kockáztatva ezzel a saját életét.

Azok a régi szép idők, és azok a régi nagy kimaradások - mármint részemről nyilván. Igen, még mindig van néhány alapfilm, amit vagy nem láttam, vagy olyan fiatal voltam, hogy nem emlékszem a részletekre. A Szigorúan bizalmas az előbbi kategóriába tartozik, pedig '60-as évek, Angyalok városa, maffia, korrupt rendőrök, miegymás. Egyszerűen imádom ezt a közeget, és nagyon sajnálom, hogy egy ilyen nagyszerű filmmel voltam adósa önmagamnak.

Tetszett, hogy hiába lassan húsz éves krimi-drámáról beszélünk, még ma is simán megállja a helyét. Mondjuk, én lazán visszasírom a régi idők akció- és nem akciófilmjeit, mert azokban megvan az a klasszikus vérvonal, amit a maiakban már csak a hype-érzet helyettesít. Helyénvaló volt a rendezés, amelyet Curtis Hansonnak köszönhetünk, és a forgatókönyv is profi iromány, ami tele van fordulatokkal és az összeesküvés elmélet mellett meglepetések is akadtak azért.

Nagyon jól megjelenítették a régi kort, minden hű volt hozzá, még a képi világ is, bár az ugye nem teljesen szándékosan, de ez most mindegy is, az összkép a lényeg, az pedig adta rendesen. Korabeli autók, öltözékek, hatlövetű és néhány nagyobb fegyver, és természetesen a durvulás sem maradt el, főleg ha White-nál elkattant valami. Tökös rendőrök kellenek egy olyan városba, ahol Mickey Cohen az úr, de rajta kívül is van bőven rosszarcú figura.

A főszereplők piszkosul fiatalok, gondolok itt Kevin Spaceyre, Russell Crowe-ra vagy Guy Pearce-re, de Danny DeVito jelenléte sem mellékes. Spaceyt mindig is jó színésznek tartottam, de van benne valami, ami miatt nem tudom kedvelni. Crowe pedig már tizenévvel ezelőtt is a maximumon pörgött, és gyönyörűen visszaadta az őrült rendőrt, aki könyörtelenül fellép azok ellen, akik nőket bántalmaznak. Guy Pearce-et is megkedveltem végül, de ettől sokkal fontosabb, hogy ő is mennyi mindent letett már az asztalra. James Cromwellnek nem is tudom, hogy van-e olyan filmszerepe, amiben nem rohadékot alakít, és róla viszont sejtettem, hogy itt is ez lesz. Kim Basinger pedig gyönyörű, és igazi díva, valódi színésznő, akitől lángra kap a vászon. Főleg, ha úgy ki vannak emelve a bájai, mint jelen esetben.

Túlzottan nem nyújtanám hosszúra ezt az értékelést, mert a legtöbben úgyis láttátok, de azért pár szót mindenképpen akartam róla ejteni, ha már ennyire megfogott. 9/10.

Értékelés: TPB AFK: The Pirate Bay Away from Keyboard

Ez a szellemi szabadságjogokat taglaló dokumentumfilm egy interperszonális győzelmet mutat be. A három főszereplő ellen a földkerekség legnagyobb iparága, a médiaipar indított pert, amelyet…

Simon Klose remek munkát végzett ezen a dokumentumfilmen, amely egészen sajátos hangulatúra sikerült, arról már nem is beszélve, hogy igencsak érdekes témát boncolgat. Ki ne hallott volna az évekkel ezelőtt nagy port kavaró Pirate Bay ügyről, amit most összefoglaltak nekünk nyolcvan egynéhány percbe.

Leginkább azzal fogtak meg, hogy mindenre kielégítő magyarázatokat kapunk, és aki csak kicsit is jártas a média-internet témában, simán érthető lesz számára az említett dolgok zöme. Bennem egyből a Social networköt idézte fel, csak ellenben azzal, itt kimondottan dokumentumfilmről van szó, azaz ennek értelmében teljesen más íratlan szabályokat kellett betartaniuk a készítőknek.

Erőssége jó a történetmesélés mellett, hogy közben az operatőrnek szabad kezet adtak, aki élt is ezzel, és a különféle szűrők használatán felül neki köszönhetően a képi világában is tudtam gyönyörködni megannyi alkalommal. Borzasztóan szép képsorokkal van kitöltve az a néhány másodperc, amikor nem a három 'főszereplő' történetét követjük nyomon.

Gottfrid Svartholm, Peter Sunde és Fredrik Neij állnak a TPB mögött, akik teljesen hétköznapi huszonévesek, és nincsenek elszállva maguktól. Kicsit amolyan elégedetten hátradőlős Zuckerberg-féle zsenik, akik fittyet hánynak a szabályokra, és közben úgy okoskodnak, hogy van hátterük, nem pedig a 'hülye okoskodik' mondás lép érvénybe. Tényleg zsenik, akik nem engedték, hogy bedarálja őket a jogrendszerük, ami jegyzem meg, jóval életképesebb, mint… hagyjuk. Tetszett, hogy nem esdekeltek az ügyész előtt, hanem saját erőből szalonképesen elküldték a jó francba. Félreértés ne essék, nem a pártjukat fogom, csupán meghajolok előttük, hogy ezt így végigcsinálták. Tény, hogy ehhez szükség volt több dologra, de úgy gondolom, jó véget ért az ügyük.

Egyedi történettel bíró dokumentumfilm, amit már csak azért is érdemes megnézni, mert a világháló történelmének egyik legjelentősebb eseményét dolgozza fel, ráadásul napvilágra kerül egy rakat bennfentes és érdekes információ is. Nem igazán szoktak lekötni a dokumentumfilmek, de ez megtette, szóval jár érte a 9/10, mert úgy kerültek bele a csodás képsorok is, hogy közben reális tudott maradni.

Értékelés: Doctor Who 50th Anniversary Special: The Day of the Doctor

2013-ban valami borzalmas dolog történik a Londoni Nemzeti Galériában. 1562-ben egy gyilkosságot terveztek Angliában, az űrben pedig egy ősi háború közelít pusztító végéhez.

Nem kis fába vágtam a fejszémet, amikor a minap eldöntöttem, hogy írok a Ki vagy, doki? 50. évfordulós különleges kiadásról, ami szűken egy duplarész játékidejével birkózik meg. Nos, mint ahogyan olvashattátok a történetet is, ezúttal három idősíkot kapunk, ami egészen új vonalat ad minden idők leggeekebb szériájának.

Azt hiszem, bátran kijelenthető, hogy ez az egyik legösszetettebb széria, ami valaha is adásba került e bolygón, és azt már csak halkan említem meg, hogy ennyi idősen ilyen népszerűségnek örvendeni mekkora kivétel. Úgy gondolom, a rajongótábor sem szűkölködik tagjaiban, de ehhez szükséges a megfelelő univerzum is, ami adott esetben minden részletében kidolgozott.

A szereplők természetesen ezúttal is fenomenálisak, legyen szó akár Matt Smithről, akár a legutóbbi Dokiról, David Tennantről, aki már kissé eltávolodott ettől a szereptől. Rengeteg elmés megoldással is találkozhatunk, nem utolsó például az, ahogyan pedzegetik az új Doktor érkezését, és az sem mindennapos, ahogyan összegyúrták a korábbi Dokikat egy epizódba. A visszatérő karakterek közül Rose Tylert (Billie Piper) bírtam a legjobban, de a régi Dokik sem mellékesek. A 'rejtett' utalások, a sál, a sok TARDIS egy időben, egy helyen, na meg a vizuális effektek. Geektasztikus.

Hú, nyomtam is egy entert, hiszen ez utóbbi külön bekezdést érdemel. Egész egyszerűen gyönyörű képeket kapunk, fantasztikus fényképezéssel vegyítve. Hová kívánhatnánk ettől többet? A speciális effekteken dolgozó szakemberek kitettek magukért, és valami olyasmit tettek elénk, ami átlagon felüli, ami kellőképpen tiszteleg a sorozat kora előtt, az öt évtized előtt, ami testvérek közt sem kis idő.

Minden egyes képkockája pompásan néz ki, sehol egy hiba, és mennyi kedvenc karakterrel van dolgunk. A főbb szereplők arcát gyakran láthattuk makróban, és eszméletlenül festett, ahogyan mögéjük rakták azokat a bizonyos képsorokat. Nem csak egy sima univerzumról beszélünk, hanem egy legalább olyan nagyról, mint mondjuk a Star Warsé.

Ezúttal még a TARDIS is másképp repül, úgy, mint ahogyan emlékezetem szerint soha. Az sem elhanyagolható jelenet, amikor Tennant és Smith egymással szemben próbálgatják szónikus csavarhúzóikat. És ahogyan ez a két karakter megjelenik egy helyen, egy időben… egyszerűen pazar. Részemről a Dalekoktól nincs jobb ellenfél, és örömmel tölt el, hogy ebből a részből sem hagyták ki az egyik legnagyobb ellenséget.

Még egy mondat erejéig elmerengnék azon a világon, amit itt láthatunk, amivel itt találkozunk. Olyan csodás, ahogyan felülnézetből mutatják, na és a 3D-s festmény… Hát, tudjátok, hogy állok a 3D-vel, de ez a 3D epic. Nem vártam ennyit ettől az epizódtól, de mivel tombolnak benne a jóságok, bátran szórom ki rá a 9/10-et. Karácsonyi különkiadás, jöhetsz!

Értékelés: Őrülten hiányzol (Like Crazy)

Az angol Anna az egyik amerikai egyetemen tanul. A brit egyetemista végzetesen beleszeret az osztálytársába, az amerikai Jacobba. Szerelme nem marad viszonzatlan, az első igazi szerelmet egyszerre izgalmas és mámorító szenvedélyként élik meg, amely megváltoztatja az életüket. Ám Anna és Jacob kapcsolata nem várt próbatétel elé kerül. A lánynak ugyanis lejár a vízuma, és el kell hagynia az Egyesült Államokat. A nagy kihívás, hogy kapcsolatuk vajon kiállja-e az idő és a hatalmas távolság próbáját?

Tavalyelőtti Sundance-es dráma, melyet számos fesztiválon játszottak, és azt hiszem, hogy ezzel el is árultam a kulcsszót. Most először láttam filmet Drake Doremustól, de azt kell, mondjam, hogy le a kalappal előtte. Mindent megtett rendezőként és társtollnokként is, hogy működjön és magával ragadjon ez a szívszorító szerelmes történet. Először picit nehezen ment a közegbe való beilleszkedés, de néhány perc elteltével nem éreztem már az idegenséget, viszont azt egyértelműen igen, hogy egy ízig-vérig fesztiválos film előtt ülök, pedig hirtelen nem volt meg fejben, hogy mennyi filmfesztiválon is játszották. Nos, ez az egyik momentuma, amelyet le sem tagadhat, és akik egyetértenek a tavalyi Top10-emmel, ők ezt a filmet is zabálni fogják.

A története viszonylag egyszerű, de közel sem annyira, mint ahogyan hangzik, mert ha jobban belegondolunk, elég nehéz és hangsúlyos lépés elé állítja az élet a fiatal főszereplőpárosunkat. Hangulata nagyrészt depresszív, kevés a vidám pillanat, de azok viszont feelgood hangulattal kitöltöttek. Minden percén érződött a helyzet súlya, és nagyon értékelem, hogy nem akartak semmit véka alá rejteni, hanem az arcunkba tolták az élet szárazságával, kegyetlenségével együtt. Megragadt még néhány vágókép, amelyeket nagyszerű zenével kísértek, és ezeknek köszönhetően még inkább sikerült együtt érezni a főszereplőkkel.

Nos, a főszereplők. Hát, Felicity Jones eszméletlenül hitelesen alakít, nem beszélve arról, hogy annyira illik rá az angol származású leányzó szerepe, hogy hihetetlen. Hogy még eredetibb, hihetőbb legyen minden, ő maga is angol származású, ugyanakkor nagyszerű fiatalnak tűnő tehetség, de a korával megviccelt kicsit - érdemes rákeresni IMDb-n, kicsit meg fog döbbenteni pár embert, aki nem ismeri jobban. Szóval ő az a szereplő a filmben, akin prímán visszaköszön a boldogság, a szomorúság, a magány, a hiányérzet, és minden más, aminek épp ki van téve, mellé pedig annyira bájos, és olyannyira kifogástalanul játszik, hogy engem abszolút kilóra vett meg magának. Anton Yelchin alakítja az Amerikából származó párját, és itt már meg is van a bonyodalom. Ő pedig az a színész, akit idősebbnek hiszel, mint amennyi - merthogy szerintem egyértelműen idősebbnek néz ki, holott pedig nem így van. A színészek közül egyedül belé sikerült belekötnöm, nem tudok szavak nélkül elmenni mellette. Picit vérszegény a srác - nem minden tekintetben, de például a boldogság átadása neki kevéssé sikerült Felicityhez képest, és ez amolyan kisebb hiányosság, de ez nem a film hibája, hanem egyszerűen van még hová fejlődnie. Jennifer Lawrence jelenléte meglepett, kicsit régen volt poszt a filmről, így kiszelektálta az agyam. Hogy kit játszik, azt hagyjuk, a kérdés jogos, hogy jól alakít-e, de szerintem ezt nem szükséges megválaszolnom, mert hatalmas tehetségről van szó, de Felicity Jones ellen esélye sem volt. Két dolog miatt is: az egyik, hogy kevesebb a játékideje, a másik pedig, hogy ha többet lett volna jelen, akkor is kb. olyan, mintha egy pehelysúlyú világbajnokot küldenénk a ringbe egy nehézsúlyúval.

A végső kép teszi fel a koronát az egészre, és itt fordult meg a gondolat a fejemben, hogy ha a rendező helyében lennék, itt vágnám el, és már tolnám is alá a vége főcímet. Ez meg is történt, épp ettől adom neki a jobb pontot, ami 9/10-et jelent, habár én 2-3 másodperccel hamarabb vágtam volna, úgy még nagyobb lett volna a végső sokk. Itt a végén sajnos megint eltolták egy kicsit, mert olyan zenét pakoltak alá, ami abszolút nem illik hozzá. Az volt vele a bajom, hogy nem hagyták a nézőt tovább 'szenvedni' az utolsó jelenet hangulatában, hanem egyből vidámabb vizekre eveztették.

Értékelés: Isteni műszak

Milán (Ötvös András) a félig horvát, félig magyar srác a horvát seregből dezertálva 1992-ben, a délszláv háború második évében szökik át Jugoszláviából Magyarországra, és mint korábbi orvostanhallgató, a budapesti mentőknél szerez magának munkát. Két állandó társa Kistamás (Keresztes Tamás), a mentőautó sofőrje és Fék doktor (Rába Roland), a háromfős éjszakai rohammentő csapat főnöke. A lelkes és lelkiismeretes ápolófiút hidegzuhanyként éri, mikor kiderül, hogy társai válogatnak a betegek között. Miközben életeket mentenek meg, időnként hagyják meghalni az időseket és a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőket, sőt még az is előfordul, hogy siettetik a halálukat. Milán számára kiderül, hogy a mentőautó hátuljában zajló illegális eutanáziáknak van üzleti oldala is. A pénzre neki is szüksége van, mert ki akarja szabadítani a szarajevói ostromgyűrűben rekedt bosnyák menyasszonyát, ezért alkut köt társaival. A bűnbe és a borzalmakba fokozatosan sodródik bele. Úgy válik gyakorlott mentőssé, és éli át az életmentés euforikus pillanatait, hogy közben a halál számtalan arcát is megismeri.

Egy ideje úgy érzem, egyre inkább kezdek elhatárolódni az amerikai filmektől, és a skandináv krimikben, valamint a független filmekben találom meg azt, ami különleges, és azt, amire sokkal inkább szükségem van, mint az amcsi lötyögésre. Nyilván akad kivétel, ne rágódjatok majd ezen a mondatomon. Ugyancsak köztudott rólam, hogy különösen kevés magyar filmet nézek, aminek csupán egyetlen oka van: az esetek 99%-ában csak fogom a fejem, és közben oldalról bekopogtat a gondolat, hogy elvesztegetek az életemből két órát. De miben más az Isteni műszak? És miért váltottam én erre a filmre jegyet? Valamilyen módon elém került hónapokkal ezelőtt az előzetes, ami alapján ez egy igencsak nézhető alkotásnak ígérkezett.

Lehetne szépíteni, de az a valóság, hogy Bodzsár Márk, az elsőfilmes rendező és forgatókönyvíró valami olyannal állt elő, ami nem átlagos. Például egy kérdés rögtön: létezik olyan, hogy magyar thriller?!!! Persze igazi thrillerre gondolok, nem ilyen mondvacsinált drámázásra. A lényegre térve, egészen különös hangulatú ez a műszak. Egyszerre új, hátborzongató és valósághű. Kezdjük szép sorjában: az eleje teljesen sablonos, bár a rendező nagyon szépen váltogatta a különféle szűrőket, hogy elérje a képi világgal a '90-es évekbeli hatást. Ezért jár a piros pont, és lényegében két negatívumot tudok felhozni, amelyek közül az egyik a már előbb említett teljesen agyoncsépelt, magyar filmekhez hasonló kezdés, de jegyzem meg, hogy ettől még nem rossz. A másik pedig, hogy egyes jeleneteknél itt-ott befigyelt néhány korban oda nem illő dolog, de összességében remekül sikerült megteremteni azt az időszakot, amelyben a cselekmény játszódik.

A hátborzongatót és a valósághűt sajnos összekapcsolnám, ugyanis ha most nekem valaki azt mondaná, hogy vannak ilyen fószerek Magyarországon, habozás nélkül elhinném neki. Még ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de ijesztő volt ráismerni arra a világra, ami egyébként is körülvesz, csak épp nem biztos, hogy tudomásod van róla. Tehát a kezeim közé került egy olyan alkotás, ami átlagosan indít, de már akkor is van benne valami különös. Ekkor még nem tudtam, hogy meg fogom-e bánni, hogy beültem rá, vagy sem, de őszintén szólva egy kicsit elöntött az aggodalom. Amikor pedig jött a vége főcím, azt vettem észre, hogy hopp, "de gyorsan lepergett ez a 100 perc". Ennyit erről.

A díszletek nagyon bejövősek, nem kis munka árán forgathattak le egyes jeleneteket, és a régi autókat is igazán remek érzés volt újra mozgásban látni. Barkasz, Lada, Zuk - csak hogy néhányat említsek. Budapest pedig tökéletes helyszín egy ilyen mocskos, korrupt, pénzről szóló világhoz - bár itt nincs különbség abban, hogy akkor vagy most járunk. A börtönös jelenet, illetve amikor a mentőautó gurulni kezd, a két legjobb rész, bár tudnék még példálózni.

A főszereplők közül Ötvös András simán az egyik legnagyobb arc, akinek emellé még tehetsége is van. Komolyan csíptem a fejét, és amit színészileg is láthatunk tőle, kimondottan példamutatónak mondanám. Rába Roland pedig lehetne akár a húsz kilóval nehezebb Rudolf Péter, és nem csak a kinézetére gondolok, színészi teljesítménye is rendesen megközelíti Péterét. Durva. Keresztes Tamás tipikusan a történet balekja, akinek megvannak a maga zizijei, és a legtöbb félresikerült dolga még szórakoztatóan is hatott. Stork Natasa sem semmi, néhány alkalommal ő is a lovak közé dobja a gyeplőt, amit meglepően jól adott vissza. És talán még Zsótér Sándor nevét írnám ide, aki szintén szokványos magyar, de azok közül, akiknek már a szemük sem áll jól - akik lapítanak, és minden cselekedtük mögött van hátsószándék.

Nem, közel sem tudom mindenkinek ajánlani az Isteni műszakot, mert tudni kell szeretni a fekete humorát, és kell gyomor az alapokat adó főtéma megemésztéséhez is. Még titkon sem gondoltam volna, hogy ilyen szavakat fogok írni valaha is magyar filmről, de eljött ez az idő is. Érdekes, hogy ebben a filmben egy kicsit megszemélyesül a magyar egészségügy, pedig nagyon nem napjainkban járunk. Kálium vagy sem, 9/10.

Értékelés: Trópusi vihar (Trophic Thunder)

Ben Stiller, Jack Black és Robert Downey Jr. olyan filmsztárokat alakítanak ebben az akcióvígjátékban, akik egy szuperdrága háborús filmet forgatnak eredeti helyszíneken. Csakhogy az elszabadult költségvetés miatt a stúdió kihátrál a film mögül, viszont a frusztrált rendező úgy dönt, folytatja a forgatást. Stábját a délkelet-ázsiai dzsungel közepébe vezeti, ahol igazi rosszfiúkkal találják szembe magukat.

Régóta tervbe vettem már, hogy újranézem a Trópusi vihart, hiszen a premier idején hatalmas meglepetéssel jött, pedig eleinte kétségeim voltak afelől, hogy megéri-e majd a mozijegyet. Nos, ettől a szóban forgó akció-vígjáték sokkalta többet tud, nem véletlenül kotlanak a Les Grossman filmen is. Még mindig simán Ben Stiller legjobb vígjátéka ez, hogyha az elmúlt öt év távlatát vesszük figyelembe, és nem csak főszereplőként hozta a régi formáját, még a rendezés is az ő lelkén szárad. Az R-es vágás szerintem hatalmas pozitívum, hiszen ennek köszönhetően olyan dumákat tudnak elengedni, hogy garantált a padlófogás.

Összeszedett, precíz kis kamu háborús vígjáték, amelyben nem félnek jó poénokat tolni, holott jöhetnének a lerágott csonttal is. Stiller itt még tisztában volt azzal, hogyan kell filmet rendezni, és azzal még inkább, hogy milyen szerepeket szabad elvállalni. Toborzott maga köré egy olyan szereplőgárdát, hogy szinte 'nincs olyan perc', hogy ne bukkanna fel valaki nagy híresség a vásznon. Ez pedig szintén nem hétköznapi, vagyis megbecsülendő.

Már nem először láttam, de még mindig jól szórakoztam, és az is ritka, hogy ennyire jól sikerüljön a szinkron. Méghozzá minden tekintetben, ugyanis örökre bevésődnek az ember fejébe az olyan állat beszólások, mint a "sose nyomjá full kretént", vagy a "különben nem fog gyünni Oscar bácsi". Persze itt nagy szerepet játszik, hogy Robert Downey Jr. szájából hangzanak el ezek a mondatok, akit ugye fölösleges ecsetelgetni, pedig itt megint kitett magáért. Még Stillert is bírtam, holott az utóbbi években eléggé elhagyta magát, amiért nagy kár. Ugyanez a kategória Jack Black, de itt annyira jó szerepet kapott, hogy nincs kedvem belekötni.

A főszereplő hármason túllendülve Tom Cruise-t se hagyjuk ki, aki basszus, kőkeményen lejátszott mindenkit a vászonról, továbbá az írók értették a karakterének lényegét, és megalkották nekünk filmes frontra Ari Goldot, akit az Entourage rajongóknak nem szükséges bemutatni. Hasonló életszemlélete van, és meglehetősen különös formában végzi a munkáját is. Még Danny McBride-ba se tudok belekötni, pedig finoman szólva is rosszul vagyok tőle, amit azokkal az ocsmány karakterekkel ért el, amelyeket nagyrészt láthatunk tőle.

Nem húznám tovább a sorokat, háborúra fel, ha esetleg eddig kimaradt a Trópusi vihar, mert ebben a rekkenő hőségben rekkenetesen jó szórakozást nyújt. A 9/10 sima ügy volt elsőre, de sokadik alkalommal újranézve is alig halványult az értéke. Inkább a meglepetés, és az eredetiség hatása csökkent, ami teljesen normális dolog.

Értékelés: Szupercella (Escape Plan / The Tomb)

A sikeres szökés három tényezőtől függ: az alaprajz ismerete, a rendszer átlátása, és segítség a falakon kívülről. Ray Breslin (Sylvester Stallone) egy biztonsági rendszerekkel foglalkozó hatóságnak dolgozik, börtönöket tesztelnek: meg kell találniuk a hiányzó láncszemet a szerkezetben és ezzel megakadályozni, hogy az elítéltek kitörjenek a fogva tartóik keze közül. Ray a legjobb emberük, ő az, aki képes megszökni bármilyen börtönből. A szervezet nagy megbízásra készül: elvállalják, hogy megvizsgálják az ultrabiztonságos, high-tech eszközökkel felszerelt intézmény, a Sírkő nevű szuperbörtön szökésállóságát. Azonban hiba csúszik a rendszerbe, Rayt elrabolják, és bebörtönzik. Mivel a Sírkő létezéséről is csak kevesen tudnak, a teljesen magára maradt Ray nem számíthat külső segítségre. Olyan elítéltek között kell társra találnia, akiket kivetett a társadalom, és már senkinek sem kellenek. Ilyen Emil Rottmayer (Arnold Schwarzenegger) is, akit sikerül maga mellé állítania: meggyőzi, hogy vegyen részt merész, szinte lehetetlennek tűnő tervének kivitelezésben. És miközben Ray a világ egyik legjobban őrzött börtönéből próbál megszökni, szép lassan a kép is összeáll: kik és miért akarják örökre kiiktatni.

Mennyire lehetnek jók manapság a retro szellemében készült akciófilmek? Üt, mint az ipari áram? Hát, naná! Főleg, ha arról van szó, hogy Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger a főszereplői, akik ezúttal egyenrangú szerepkörben nyomulnak. Nem mellesleg, börtönből szökés mindig jöhet, hiszen ez ad egyfajta feszültséget a hangulatnak, és ha jól van megcsinálva, akkor a történetvezetést is izgalmassá teszi. A svéd származású Mikael Håfström (A rítus) rendezett, akinek filmjéhez nem kell túlzottan magas intelligenciával rendelkezni, de azért simán kijelenthető, hogy a sablonosság köntösét csak erőszakkal lehet ráhúzni.

Talán a történetben ellőtték nekem még projekt idején, hogy "hol" helyezkedik el a Sírkő nevű szuperbiztos védelemmel ellátott börtön, ahol a világ legveszélyesebb rabjai pihengetnek, viszont szerencsémre azóta elfelejtettem, így számomra is meglepetésként tudott hatni. Az eleje kiszámítható, hiszen Stallone bemutató jelleggel megszökik egy számára egyszerű védelemmel ellátott börtönből, de mi jön utána? Mi a helyzet, ha az ember egy olyan helyre kerül be, mint a Sírkő? Ez már keményebb dió, mint ahogyan a Szupercella magyar címre gondolván is röhögő görcsöt kapok. Nem rossz, nem rossz, de túl komolytalan ide.

Ami még a hazai vonatkozást illeti, a film szinkronjába is muszáj belekötnöm, ugyanis Arnold kőkeményen Robert De Niro hangján szólalt meg, ami finoman szólva is nagyon gáz, hogy nincs külön szinkronhangjuk. Viszont Stallone nagyon rendben van, és a többiek sem lógnak ki a sorból, de Arnie esetében baromira zavart, hogy ahányszor megszólalt, olyan mintha De Niro beszélt volna hozzám az egykori kormányzó porhüvelyéből. Nincs mit szépíteni, ezt elcseszték, de már így is sokat foglalkoztam a témával.

Tisztán emlékszem, hogy amikor megérkezett az első trailer, viszonylag nagyot csalódtam, mert teljesen más elképzeléseim voltak a filmmel kapcsolatban, viszont a moziban pont ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Minden smakkolt, mindenki tudta a helyét, és a két nagy akcióikon mellett néhány nevesebb színész fordította keményre a helyzetet. Róluk majd később.

Hiába a kétórás játékidő, a rendező tökéletesen gondoskodott róla, hogy egyetlen pillanatra se unatkozzunk, ugyanis az akciójelenetek feszesek, és a tervezési folyamatok is lekötöttek, mert valljuk be, ki az, akit ne érdekelne, hogy a börtönszökésből jeles Breslint hogyan izzasztja meg egy számára is új és ismeretlen terep? Nyilván nem egy olyan dolog játszik közre a szökés közben, ami amolyan filmes púder, de abból még az emészthetőbb fajta, ami azzal a céllal került vászonra, hogy működőképessé tegyen egy ilyen alapötletű receptet. Szóval nem, egyáltalán nem bántam meg, hogy jegyet váltottunk a Szupercellára, mert szuper jól éreztük magunkat.

Sylvester Stallone és/vagy Arnold Schwarzenegger visszatértek az utóbbi években, talán úgy, mint ahogyan soha senkinek nem fog sikerülni a jövőben. Ők erre büszkék lehetnek, és ugyan az egysejtű amcsikat nem érdekelte kint a film, ez meg is látszik a bevételein, pedig én mondom, ez a két vén róka olyat remekel ebben a filmben, hogy öröm őket egy vásznon látni. Kemények, mindketten tudták a dolgukat, és egy kicsit még rejtélyesek is tudtak lenni. Azt már csak halkan említem meg, hogy fizikailag mennyire rendben vannak koruk ellenére.

A többi főszereplő is nagyszerű választás volt, hiszen Jim Caviezelnek jól állt a gonosz, és annyira céltudatos karaktert kapott, mint amennyire Breslin volt, csak épp két külön oldalt képviseltek. Vinnie Jones. Neki majdnem elég csak a nevét is leírni, és akár Chuck Norris szellemeként is emlegethetném. Börtönőr, akit feldühít a főnöke, és a fiúk is. Szerintem ezekkel a szavakkal el is húztam a mézesmadzagot, a többit tőle kérdezzétek. Sam Neillt nem is tudom, mikor láttam utoljára alázatos szerepben, de talán többször is vállalhatna ilyet. Faran Tahir szintén nagy ász, bár… a forgatókönyvírók nagyon jó helyre pakolták őt, és a túlzásokba eső tisztaságmániást játszó Vincent D'Onofrio is kellőképpen idegesítő alak.

Végezetül egy kérdés/észrevétel. Megvan az a 'baszki' crossover, ami a Vérmesékben De Niro szájából hangzik el - ugyan több alkalommal és a jelentősége is nagyobb -, itt pedig Arnie-éból, de ugyanazon a szinkronhangon? Nem rossz, bár ehhez nincs közük a készítőknek. Ami pedig a Szupercella pontjait illeti, mivel megvolt benne minden, ami egy jó akciófilmhez kell, és a rendezés sem amerikai felfogás szerint valósult meg, a 9/10-ért megdolgoztak a fiúk. Amolyan retro akciófilm, ami ma is működőképes. Még több ilyet, de csak módjával, hogy ne unjunk rá.

Értékelés: Gravitáció (Gravity)

A nem túl távoli jövőben baleset történik egy űrállomáson: a váratlanul becsapódó meteorok megsemmisítik a bázist, és a két - éppen az űrhajón kívül dolgozó - asztronautát elszakítják a hajótól. Az újonc dr. Stone (Sandra Bullock) és a sokat próbált Kowalsky (George Clooney) csupán egymáshoz kötve sodródik a végtelen űrben. Nincs, ami megállítsa őket, és nincs, aki a segítségükre siessen: a sisakjukban visszhangzó csend azt jelzi, hogy semmilyen kapcsolatuk nem maradt a földi irányítással. A félelem fokozatosan pánikba fordul. Minden lélegzet számít. Minden másodperc létfontosságú. A hazavezető egyetlen út az univerzum rémítő ürességén keresztül vezet.

Egy értékelésnél mindig az első mondatot a legnehezebb leírni, ami eredetileg így nézett ki: "A sci-fi, amitől mindenki oda és vissza van. De vajon jogosan? " Nagyrészt igen, nem kerültem teljes mértékben Földkörüli pályára. Viszont azzal érdemes tisztában lenni, hogy rég vártam már, hogy megnézhessem a Gravitációt, de talán jó is, hogy nem rögtön premier környékén sikerült. A bemutató óta Hollywoodban Alfonso Cuarón az isten, és rendezés szempontjából ez valóban így van, hiszen a Gravitáció olyan űr sci-fi, amit egy hamar nem felejt el az ember.

Rögtön az elején elmesélnek a nézőnek néhány űrokosságot, ami által sokkal jobban megérthetünk egyes történéseket, hogy odafent mennyire más minden. A fizikája annyira működőképes a 3D-vel együtt, hogy félelmetes. Erre két bizonyítékom is van: egyik, hogy a kólás kupakra nagyon vigyáztam, hogy le ne essen, mert… Ja, hogy én a Földön voltam, viszont Cuarón fellőtt az űrbe. A másik, amikor beültem az autómba, és a parkolóházban köröztem, tekertem a kormányt, olyan érzés fogott el, mintha nem is kerekeken gurulnék.

Valóban bámulatos, hogy ezt ilyen szintre sikerült emelni, és a páromnak igaza is volt, amikor azt mondta, hogy ezt a filmet korábban nem lett volna értelme megcsinálni. A jelenleg rendelkezésre álló technológiára célzott ezzel, amiben abszolút egyet is értek vele. Biztosan nehéz volt a hangokkal boldogulni, és a filmzenéit megalkotni sem kispályás meló lehetett. Ezek az apróságok mind kellenek ahhoz, hogy olajozott szerkezetként működhessen ez a sci-fi.

De tényleg minden idők legjobb sci-fijéről beszélünk? Ezt már nem gondolnám, és lehet, hogy utálni fogtok ezért, de nekem nem sikerült teljesen elrugaszkodni a Földtől. Illetve de, maga a fizikája makulátlan, ezt nem is vitatom, inkább a forgatókönyvet okolnám az elégedetlenkedéseimért. Mindennek két oldala van. Nézzük az egyik oldalt, vagyis azt, hogy a NASA hogyan küldhet egy olyan újoncot az űrbe, aki ennyire negatívan látja az életet és a körülötte zajló eseményeket? Innentől muszáj picit SPOILEREKBE mennem, szóval csak óvatosan a következő bekezdéssel!

Tehát nézzük Bullock karakterét, aki végig negatívan látja a dolgokat, ekkor jönnek is a bajok szép sorjában, és végül ez vezet a fő csapáshoz is. Utána még mindig baljósan látja az életet, és ezek kihatnak a körülötte lévő eseményekre is, így nem meglepő módon ismét elég nagy bajba kerül. Aztán azt mondtam, hogyha most Clooney feltűnik az ablakban, tökön szúrom magam. Hogy feltűnt-e vagy sem, meghagyom meglepetésnek. Végül valamilyen hatásnak köszönhetően megvilágosul - oké, ezt nagyon bírtam, részben sikerült vele átverniük, ami jó pont -, és elkezdi látni a fényt az alagút végén, és innentől kezdve sima minden. Ezeket elnézve lehetett volna kevésbé szájbarágósan, kevésbé amerikai szájízzel, és akkor nem nyafognék itt. Viszont ezekkel szemben a szimbolikája tökélyre tör. SPOILER VÉGE

A légkör dermesztő. A film légköre, nem csupán az, amit egyébként is elénk raknak. Talán még amit sokalltam, a monológok. Azt hinné az ember, hogy egy ilyen sci-fiben kevesebbet beszélnek, és ha ez így lett volna, talán nem annyira tűnik szembe az az egyértelműsített párhuzam, amit az előbbi bekezdésben fejtegettem. A látvány csodás, semmihez sem fogható, hiszen ez az űr, ahol csend van, sötét van, és nincs határ. Ha valamit elbaltázol, nincs megállás, maximum a csillagok fognak meg. Ekkor mondtam azt, hogy már biztos vagyok benne, hogy nekem tutira nincs szükségem űrsétára. Az űr óriási, ijesztő és végtelenül kétségbe ejti az embert a tudatlanság - alapból mindenkit így kalibráltak.

Mint ahogyan az korábban is sejteni lehetett, inkább Sandra Bullock-centrikus film ez, Clooney pedig a hátérből asszisztál, de nincs is ezzel semmi gond. Érdekességképpen írom, hogy eredetileg Angelina Jolie gravitálódott volna, aki kevés is lett volna erre a szerepre. Bullock mostanság annyira rendben van, annyira jól kelti életre a neki írt karaktert, hogy le a kalappal előtte. Tökéletesen együtt tudtam vele érezni, a magányával, a kétségbeesésével, a rajta eluralkodó pánikkal, mindennel. Zseniális alakítást láthatunk tőle, ráadásul több esetben korlátozott viszonyok állnak rendelkezésére. George Clooney egy belevaló űrhajós, olyan igazi űrcowboy, aki a coolfaktor élén szambázik. Hiába kisebb szerep jutott Clooneynak, vele is együtt lehet érezni, amiért természetesen ő maga dolgozott meg.

Ugyan eleget negatívkodtam már, de haragudni nem tudok igazából, és ezt majd a pontoknál is fogjátok észlelni, viszont van itt még valami, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Épp úgy akartam kezdeni az egyik mondatot, hogy örülök, hogy eredeti nyelven, felirattal került mozikba a Gravitáció, de akkor hirtelen beugrott, hogy a magyar szövegért Heltai Olga felelt, aki a szakkifejezésnek látszólag korrektül utánanézett, és rutinos fordítónak tartják őt, de néha nem ártana azt fordítani, amit valójában mond az adott szereplő. Mert jelen esetben pont nagy jelentőséggel bíró apró morzsát formált át, és fordított valami egészen mást, holott a sok ilyen kis dolog összeadódása már teljesen más képet alakíthat ki a nézőben. Szóval sajnos nem voltam megelégedve a magyar felirattal, és finoman is fogalmaztam.

Fanyalogtam ugyan kicsit, de összességében annyira nincs nagy gond a Gravitációval, bár örültem volna, hogyha egyes sejtéseim nem igazolódnak be, és ha a negatív szót bele sem kellett volna írnom ebbe az értékelésbe. Mindegy is, pontokban kifejezve a 9/10 nagyon-nagyon szódával elfér rá, de jelentem, Houston, nem vagyok annyira letaglózva, mint oly sokan.

Értékelés: Gonosz halott (Evil Dead)

Egy elhagyatott kunyhó. Egy ősi átok. Sátáni gonoszság. Az eredeti, kiirthatatlanul klasszikus változat producerei összefogtak, hogy újraálmodják a vérfagyasztó mesterművet. Öt fiatal talál egy rejtélyes és kegyetlen erejű könyvet. Egyikük képtelen ellenállni a kísértésnek, és szabadjára engedi belőle a gyilkos démont. Vérszomjas hajsza veszi kezdetét, melynek ő és barátai a célpontjai. Vajon ki marad végül életben és épen, hogy megállítsa azt a pokoli erőt, amely csak egyre vágyik: a pusztításra?

Eljött a gonosz ideje. Odakint szanaszét hype-olták Fede Alvarez horrorját, ami valóban egy mocskos darab gyomorforgató jelenetekkel, ahogyan egy igazi horrorfilmhez illik. Azonban nagyon minimálisan mégis vegyesek az érzéseim, de összességében inkább pozitív benyomást keltett, mint negatívot. Létezik olyan horrorfilm, ami nem arra a történetvázra épül, hogy néhány fiatal kiruccan egy erdei/tóparti faházba? Nyilván jelen esetben ez megbocsátható, hiszen újragondolásról beszélünk, tehát az alapoktól nagyon nem volt szabad eltérniük, de hogy a '80-as évek óta mennyire elhasználták már ezt. Szóval, ha a történetét nézzük, egyszerre lehet hangot adni a fanyalgásnak, és ennek ellenkezőjének is.

Alvarez jó kezekben volt már csak abból a szempontból is, hogy az eredeti film rendezője, Sam Raimi producerként bábáskodott a projekt fölött, és így harminckét évvel később azért teljesen más technológia állt rendelkezésükre, hogy eljátszadozzanak ebben a véresen brutálisra álmodott világban. Súlyos, és a 18-as karika sem véletlen, itt bizony szó sincs arról, hogy bármit is el akarnának rejteni. Utoljára a Fűrész (Saw) tudott meglepni, illetve annak a nézése közben éreztem, hogy lassan olyan szintre emelik a szereplőket érő brutalitást, hogy már alig veszi be a gyomrom. És hát, igen, majd egy évtizednek kellett eltelnie, hogy ez újra megtörténjen.

A vér, a vér, a vér. Próbálok nem részletekbe menően írni róla, de igazából nehéz, és akik végiglapozták már valahol a film jelenetképeit, pontosan tudják, hogy mire számítsanak. A bőrkötetes könyv körüli mítosz is meglehetősen durva, bár ezt a promóképek alapján közel nem gondoltam volna. A vér, mint kellék olyan mértékben és mennyiségben jelenik meg a vásznon képernyőn, hogy szinte a nézőt is ebben hagyják ázni. Ezáltal kicsit jobban átérezhető a fiatalokat ért tragikus események sorozata, és végül is, ha eltekintünk az előbbi történetből adódó malőrtől, egyet mindenképpen kijelenthetek: szépen végigvezették a másfélórás játékidőt, és nem kiszámítható.

Jane Levy parádésan kétségbeejtő alakítással tűri az őt érő kegyetlen átkot. Mindenki nagyon jó, de főleg Levy annyira átütő módon keltette életre az egyébként is problémás tinédzserlányt, hogy helyenként már-már megijedtem tőle. Pár részét láttam A kondom el van vetve (Suburgatory) című sorozatának, de a fene se gondolta róla, hogy ilyenre is képes. Jessica Lucasnak már nem idegen ez a közeg, és számomra sem volt furcsa őt egy ilyen filmben látni. Lou Taylor Pucci hatalmas arc, nagyon ütős kinézetet kapott, amolyan elvont figura, akinek megvannak a maga zizijei, mégis eszénél van. Shiloh Fernandez már egy fokkal tipikusabb karaktert játszott, Elizabeth Blackmore-nak pedig a történet szőkéje szerep jutott, amivel gyönyörű szépen boldogult.

Sajnálom, hogy nem moziélményként élhettem át ezt a filmet, és így, hogy összeszedtem a gondolataimat, az eredetileg nyolcasnak szánt pontszám helyett elfér rá a 9/10, mert a horrorfilmek nem feltétlenül a történetről szóltak. De még ha azt vesszük, hogy igen, akkor hiába sablon az erdei ház helyszín miatt, ugyanakkor a kiszámíthatóság már nem jellemzi, és ez némileg mentőövként hat.

Értékelés: Silent House

A történetben egy fiatal nőt ismerhetünk meg, aki hirtelen családja eldugott tóparti házában találja magát. Nincs kapcsolata a külvilággal, nincs kiút, és pánikba esik, amikor egyre különösebb, egyre baljósabb események kezdenek körülötte zajlani.

Kezdésképpen rögtön le is szögezném, hogy a Silent House számomra a tavalyi év legjobban várt horrorfilmjei közé tartozott. A várakozásfaktort főleg Elizabeth Olsen jelenlétével, és fesztiválos mivoltával érte el nálam. Nos, nem egyszerű alkotásról beszélünk, hiszen itt jócskán érződik a művészfilm hatás is, ami mellett egyensúlyban vannak a dráma és a rettegős horror sajátos stílusjegyei is. Chris Kentis és Laura Lau foglaltak helyet a rendezői székben, és tartottam tőle, hogy nagyobb lesz a füstje, mint a lángja, de ez konkrétan éget, még órákkal később is. Gondolok itt most arra, hogy az mekkora hatás már, hogy a film után vacsora közben meredtem magam elé, és társalogni sem volt kedvem, amivel véleményem szerint elárultam, milyen hatást gyakorolt rám a film.

Nézzük sorban, amiktől főleg tartottam. Első körben itt van a házas téma, ami adott, mint ahogyan a nyomott, különös és aggodalmat keltő hangulat is, melyet nagyszerű 'louisianai' zenei aláfestéssel fokoznak tökéllyé. Forgatási helyszínnek ugyan New Yorkot írják, de nekem szent meggyőződésem, hogy a történet szerint bizony Louisiana környékén lehettünk. Az előbb említett 'louisianai' zene egyébként teljesen olyan, mintha egy az egyben a True Blood sorozatból emelték volna át, de baromira illett ehhez a sztorihoz.

Az elején zavart kissé az amatőrszerű kameramozgás, amit néhány perc elteltével már csak nyomokban észleltem, de az operatőr előtt többszörösen leborulok. A ház ugyan eléggé behatárolja az kameraman mozgásterületét, és ennek ellenére is annyira egyedi módon ismerhetjük meg a ház legtöbb szegletét, hogy jár érte a pacsi. Alkalmazott például olyan megoldásokat, amikor a főszereplő kimegy a tornácra, és mi nem a nyitott ajtón keresztül követjük őt, hanem az ajtórésen át, amivel egyúttal megteremt egyfajta misztikus hangulatot is.

Említhetnék még különféle belső ötleteket is, amikor mondjuk egy tükrön keresztül látjuk az eseményeket, bár ez nem annyira egyedi, láttunk már ilyet, mégis jól működött. Viszont amivel totálisan letaglóztak, és csak lestem ki a fejemből, hogy mi a jó ég történik itt, az akkor következett be, amikor Olsen karaktere elkezd kifelé menekülni a házból, és fut. Fut! Ez számomra az egyik csúcsjelenete a filmnek, mind effektügyileg, mind operatőrileg, és bárhogyan nézzük, epic! Ha mindez nem lenne elég, volt még olyan jelenetet, ami alatt egész egyszerűen több másodpercen keresztül rázott a hideg, és hirtelen nem is emlékszem, hogy okozott-e már valaha ilyet horrorfilm nálam.

Tehát maradjunk annyiban, hogy rendben van a film nagyon sok szempontból, de azért akad negatívum is. Sajnos Elizabeth Olsen játékát kell felhoznom, aki az elején a körülményekhez képest mintha túlreagálta volna a dolgokat, és itt azon agyaltam, hogy vajon a korából adódik ez a túlcsordult rémület, vagy csak egyszerűen sikerült túljátszania a karakterét?! Nem tudom melyik, vagy, hogy egyáltalán jó irányba kezdtem-e el agyalni, de ez némileg csalódottsággal töltött el, mert ezen kívül meg annyira szuperül játszik! Szerencséjére ezen a fázison túlhaladva minden smakkolt vele, és pontosan úgy alakította a főszereplőt, ahogyan elvárható. Egy csipetnyi eyecandyfaktort is szállít, és gondolom, a készítők nem véletlenül öltöztették úgy, ahogy. A másik két férfi főszereplőről, Adam Trese-ről és Eric Sheffer Stevensről nem tudok rosszat írni, de ők a háttérbe szorulnak, viszont ott jók.

Kissé elgondolkodtam, hogy hány pontot ér meg egy ilyen film, mert a bevezetés is elég lassúra sikerült, de belegondolva az sem lett volna jobb, ha egyből belecsapnak a közepébe. Úgyhogy most nyolc-kilenc között ingázom, de még így napokkal később sem tudok elvonatkoztatni Olsen túlcsordulásán, viszont azóta is ez kavarog a fejemben, meg hogy mennyire zseniális, hogy végre nem egy agyatlan horrorfilmet csináltak. Ez utóbbi miatt szerintem kiosztom rá a 9/10-et, de annak csak halványabb változatát.

Értékelés: Démonok között (The Conjuring)

Azt hihetnénk, hogy ilyesmi csak egy forgatókönyv-írónak juthat eszébe, pedig ez a történet megtörtént eseten alapul. A paranormális esetek két világhírű kutatója, Ed és Lorraine Warren jegyezte fel annak a családnak a történetét, melyet a világtól távol, egy tanyaházban nem evilági lények terrorizáltak. Perronék öt gyerekükkel költöznek be új, magányosan álló vidéki házukba, és nem tudják, hogy valaki már él a falak között. Valaki, aki minden percben jelen van, gonosz, és képtelenség megszabadulni tőle. A megmagyarázhatatlan földöntúli jelenlét pokollá teszi a napjaikat, és egyre veszélyesebb, ijesztőbb módokat talál, hogy jelezze: övé a ház, és nem engedi át másnak. Kénytelenek paranormális ügyek nyomozóihoz fordulni: azokhoz, akik az amityville-i esetet is lejegyezték. A szakemberek nekilátnak, hogy kifüstöljék a gonoszt a házból… de úgy tűnik, még ők sem bírnak vele.

Nagy falat ez a horrorfilm minden szempontból. Van ez a James Wan nevű srác, aki elég nagy mágus a rendezőszakmában, és most hagyjuk a Fűrészt (Saw), meg minden mást is, ami a nevéhez fűződik, mert jelenleg nem fontos. Jövök a blabla dumával, hogy manapság rengeteg horrorfilm készül, de nagyon-nagyon kevés olyan akad közöttük, ami említésre méltó. Gondolom, az eddig leírtak alapján kisakkoztátok, hogy a Démonok között egy ilyen darab. Hollywood is próbálkozik sok mindennel, vegyük példának a Parajelenségek franchise-t, ami ugyanígy pszichés módon próbál a néző fejébe mászni, és ők is alkottak már brutálisan jót, de James Wan felülmúlja mindet. A legcsúnyább és legmegdöbbentőbb az, hogy a rendezőnek idén ez csak az egyik filmje, tehát hiába beszélünk szalaggyártásról, a minőség megvan. Helló? Mi újság?

Nyilván egy jó rendező kevés lenne a teljes sikerhez, úgyhogy fontos, hogy a Chad Hayes és Carey Hayes által papírra álmodott forgatókönyv is hátborzongatóan jól végzi a dolgát. Ijesztget, a frászt hozza a nézőre, és közben végig feszültséget teremt. Elgondolkodtatóba ejti a nézőt, avagy jelen esetben engem, aki folyton spekulálgatott, próbálta kitalálni, hogy mit, hogyan, honnan, miért, de erősen beletört a bicskám. Nem egy alkalommal a frászt hozták rám, de úgy, hogy közben a hideg futkosott a hátamon. Egy valamit viszont nem hittem volna, hogy el fogja bírni a szűk kétórásra nyújtott játékidőt, de ezzel sem került bajba a film, mert szépen elosztották, hogy minden percre jusson valami bizarr - valami, amivel fenntarthatják a néző érdeklődését.

Hogy még mitől több ez a horrorfilm a mai többivel szemben? Más felfogással dolgozik, mint társai. A szememben hatalmas előny, hogy a történet szerint a '70-es évek elején járunk, és ennek hűen vannak öltöztetve a főszereplőink is, avagy a díszleteken kívül lehet még gyönyörködni a szereplők ruháiban, és az akkori kor sajátosságaiban is. És itt bizony semmi nem lóg ki a sorból, különböző elektronikai kütyük és okostelefonok nélkül is lehet jó valami, hiszen itt az élő bizonyíték erre.

Vera Farmigát és Patrick Wilsont írják főszereplőknek, de Lili Taylor és Ron Livingston mintha jelentőségteljesebb szerepet kapott volna. Farmiga a Bates Motellel otthonra talált, merthogy elképesztően jól állnak neki az ilyen bizarr szerepek, amelyek során kétségeket kelthet a nézőben. Jelen esetben is gyönyörűen átjöttek az általa tapasztalt érzések, és az általa átélt félelem. Patrick Wilson esetében nem tudok ilyen mélyre menni, de tökéletesen alkalmas a férj szerepére. Viszont a Lili Taylor-Ron Livingston páros már megint részletesebb megközelítést érdemel. Taylornak egy az egyben elhittem, hogy megszállták őt magát és családját is, Livingston pedig szépen asszisztált a szkeptikus felfogású férj szerepében. A kislányaik szintén kitettek magukért, és megint elgondolkodtam, hogy vajon a való életben hogyan hat ki rájuk egy ilyen filmszerep. Durva dolgok történnek velük, és nagyon korrektül paráztattak.

Ötletes megvalósításokon keresztül járhatjuk be a soklakós házat, és az operatőr is jó néhányszor kitesz magáért. Például ott van, amikor a képet 180 fokkal elforgatják, majd pedig kitávolodunk a képből, közben pedig visszatérünk a rendes látóképbe. Ügyesen bánnak az árnyékokkal, a hangokkal, és a pince is iszonyú horrorisztikus lett. Amikor felfedezik azt, vagy az éjjeli jelenetet már nem is említem, mennyire jól megalkották. Magyarán szólva a hangulatteremtés csillagos ötös, és ha nem vigyázol, beránt, mint a szél. A 9/10-ért megdolgozott - pedig nem voltam valami fényesen -, és ha Wan rendezi, a folytatás is jöhet, mert alapanyag van hozzá.

CineFest 2013 - Értékelés: Metro Manila

Oscar Ramirez és családja a Fülöp-szigetek északi részéről a jobb élet reményében menekül Manilába. De a főváros fojtogató pezsgése hamar rájuk telepszik és könnyen áldozatul esnek a helyiek manipulációinak. Oscarnak szerencséje van: munkát kap egy pénzszállító cégnél, és társa, Ong is szárnyai alá veszi. De a munkával járó veszélyek és Ong zavaros ügyletei arra kényszerítik Oscart, hogy szembenézzen az új munkájával és új életével. Intenzív thriller, remekül felépített feszültség és drámai fordulatok jellemzik a filmet.

Sean Ellis drámája nem volt tervbe véve, de mivel péntek délután akadt egy laza három és félórás szünetem, így minden gondolkodás nélkül beültem rá. Végeredményként pedig kaptunk egy olyan igaz történeten alapuló filmet, ami több dolog miatt értékes darabnak számít. Szívszorongató zordsággal köszön vissza a vásznon, ahogyan beszippantja Manila városa Oscart és családját, akik naivan indultak neki a nagyvárosi életnek. Durva, hogy milyen világot élünk, és az emberek erkölcsössége is egészen brutális mértéket ölt.

Vegyük példának az elején az 1200 peso lenyúlását, aminél nem is az fájt, hogy a lakásnál a csóka elvette tőlük, hanem a 'szállító' szerepét betöltő férfi tette, akinek vajon mi lehetett a szíve helyén? Nem annyira fontos ez a film szempontjából, csak kicsit eltöprengtem rajta, hogy éreztessem, miről is szól a történet. Eredetileg a témája miatt nem terveztem a megnézését, úgy gondoltam, nincs nekem most szükségem erre, viszont amondó vagyok, hogy amennyire nem vágytam rá, annyira gyorsan elröpült a kétórás játékidő.

Nagyszerű alkotás ez az emberi kapzsiságról, a korruptságról, és arról, hogy mivé válik az ember a kísértés és a kényszer együttes hatására. Tempóját tekintve egyáltalán nem lassú, sőt, szokatlanul gyors egy ilyen jellegű drámához képest. Viszonylag sok izgalmat kapunk, jó néhány jelenet kelt feszültséget a nézőben, és találgatni is lehet, hogy vajon merre viszik el a szálakat. Megdöbbentő egyébként, hogy egy olyan helyen, mint a Fülöp-szigetek, milyen életet élnek a helyiek. Elég nagy a mocsok a korrupcióhoz és a lehúzáshoz, mindenki bizalmatlan a másikkal szemben, és egyetlen biztos pont sincs.

Kimondottan egy olyan filmről beszélhetünk, ami olyan sebességgel operál, hogy ne unatkozhasson a néző. Amikor épp nem a szállítóautót követjük nyomon, akkor is mindig elejtenek valami apróság infómorzsát, ami által nem hagyják nyugton a nézőt. Akarva, akaratlanul elkezdtem gondolkodni, találgatni, hogy mi is lesz, ez pedig remek dolog, úgy gondolom.

Minden egyes szereplőtől nagyon eredeti alakítást láthatunk, szóval ezúttal nem is sorolnék fel neveket, sokkal fontosabb ettől, hogy mindannyiuk úgy játszott, mintha igazából is átélték volna ezeket az eseményeket. Senki nem lógott ki a sorból, és így azért nehéz mellényúlni, de ez az érdem egyértelműen a rendezőt illeti meg.

Ahogyan olvashattátok is, látszik, hogy nehéz mit kezdenem ezzel a filmmel, viszont kétségtelenül tetszett, így a 9/10 nem is kérdés, és annak is örülök, hogy jelöltették Oscarra az idegen nyelvű film kategóriában.

CineFest 2013 - Értékelés: A nyár királyai (The Kings of Summer)

A felnőttkor küszöbén álló Jon Toyt egyre inkább zavarja egyedülálló apja, Tony gyámkodása. Egyszer és mindenkorra a szabadságot választja. Legjobb barátjával, Patrickkel, és egy Biaggio nevű fura sráccal egy erdei tisztásra költöznek, és bejelentik, hogy itt alakítanak ki kötelezettség- és szülőmentes életet maguknak. Miután elkészül a hevenyészett kis otthon, a fiúk szembesülnek azzal, hogy innentől a maguk urai - egyedül az erdőben.

Kissé vonakodva ültem be rá, bár a történet alapján nagyon érdekelt, de különösebb izgalmakat nem vártam ettől a filmtől, pedig… Idei Sundance-es alkotás Jordan Vogt-Roberts rendezőtől, aki akkora ász vígjátékkal ötvözött drámát tett le az asztalra, hogy csak úgy harsogott a terem a nevetéstől. A nyár királyai egyszerűen jött, és mindent letarolt. Épp ma reggel gondoltam bele, hogy közeleg az évvége, a toplisták időszaka, és hogy mit írnék be az év legjobb vígjátékának. E nélkül elég nagy bajban lennék, de ne szaladjunk ennyire előre.

Hogy mivel vettek meg? Eredeti ötlet alapján készült, és elsőre gondolhatnánk azt is, hogy simán csak el leszünk másfél óráig, evickélve a klisés forró levesben, de nem erről van szó. A rendező pontosan tudta, mire van szükségünk, hiszen annyira gyönyörű, ahogyan utat tör magának az tizenévesek képzelete. És igazából az tetszett a legjobban, hogy három olyan srác verődik egy csapatba, akik nem az iPhone-jukat nyomkodva élik tinédzserkorukat, hanem mást találnak ki nyárra. Irány az erdő, szökjünk meg otthonról. Nyilván ez sem annyira egyedi, viszont az már annál inkább, ahogyan elboldogulnak heteken keresztül a saját kezűleg tákolt erdei viskójukban. De ugye az élet sohasem egyszerű, még a fiatalok számára sem, szóval tartogatnak nekünk bőven meglepetéseket.

Sőt, tovább megyek, mert akkor sem hal be a történet, amikor már áll a kecó, és bebútorozik a három fiatal. Mindig találnak maguknak elfoglaltságot, méghozzá kreatívabbnál kreatívabb módon töltik ki ott töltött napjaikat. Marhulnak, ami természetes, hiszen fiatalok, de valamennyire azért ésszel csinálják, ami pedig nem ilyen, és túlmutat a józanészen, betudható gyermeki énjüknek. Egy kicsit mindannyian felnőnek ez alatt a másfél óra alatt, tanulnak hibáikból, és ez jellemfejlődéshez vezet végül.

Nem utolsósorban annyira üde és szórakoztató kalandfilmet kapunk, amiből nem felejtették ki a drámai szálat sem, viszont nem mellékes az sem, hogy nem vitték túlzásba a dolgokat. Ezek a kis krapekok tényleg elhitetik a nézővel, hogy ők ezt így komolyan gondolják, de mindjárt mélyebbre ások a színészi alakítások terén. Nagyon bírtam, hogy eredeti nyelven kaptuk ezt a filmet is, amit már megszokhatott a CineFest közönsége, hiszen nemzetközi filmfesztiválról lévén szó. És hogy ez miért fontos? Mert a színészek rettenetesen odaadóan játszanak, amit pedig csak az eredeti hanggal adhatnak vissza teljes mértékben.

Nick Robinson alapjában véve egy kedvelhető gyerek, és a film is így állítja őt be, de ettől sokkal fontosabb, hogy mennyire színes egyéniség. Ugyan gyerekszerepet kapott, mégis azt tudom rá mondani, hogy kimondottan tehetséges fiatalnak számít! Csakhogy van egy Biaggio nevű csávó is, aki annyira csúcsszuper arc, hogy nem fogjátok elhinni! Moises Arias alakítja, aki előtt szintén lehet emelgetni a kalapokat, ugyanis jó néhány jelenet kap vidámabb tónusokat az ő ökörködéseinek és grimaszainak hála. Gabriel Basso amolyan csendes pusztító, aki szépen… Mindegy is, nem volt ez szép húzás tőle, vagyis a forgatókönyvírótól, de kellett, hogy kerek legyen a történetük. Nick Offerman egy apuka szerepében tűnik fel, Erin Moriarty pedig az egyetlen leányzó a fiútrió körül, aki nyilván bajokozóként van jelen. Szintén nincs miről beszélni, tehetségesnek tűnik, bár túlzottan nagy teret nem hagytak neki.

Most pedig néhány fontosabb szóval jellemezném a filmet: bozótvágó, kígyó, Monopoly, Biaggio, nagyméretűcső, botok, pénzcsipesz, szülők, kardok, madáretető, végtelennek tűnő mező, kiütések, Biaggio arcszerkezete. Persze ezek a film megnézése után nyernek majd értelmet, de kétségtelenül muszáj volt ezeket leírnom.

Még mindig nem jöttem rá, hogy Nick Robinson kire hasonlít, pedig itt van a nyelvemen, de az istennek nem ugrik be a csóka neve. Kevés az ilyen szórakoztató és eredeti vígjáték, szóval részemről repül rá a 9/10, és vélhetőleg évvégén a legjobb idei vígjáték címet is bezsebeli majd.

CineFest 2013 - Értékelés: Fiatal és gyönyörű (Jeune et jolie / Young and Beautiful)

Francois Ozon felfedezte az új Brigitte Bardotot. A Fiatal és gyönyörű főszerepét alakító, egyébként modell Marine Vacth valóban elragadó jelenség: a műben Isabelle-t alakítja, aki tizenhét évesen modern, XXI. századi prostituáltként fedezi fel a szexualitását és a felnőtté válás egyszerűnek semmiképpen sem nevezhető folyamatát. Pozitív kicsengésű mese önmagunk felfedezéséről.

A vasárnap estét ezzel a drámával zártuk, ami alapjában véve egy mély történet, ugyanakkor rengeteg benne a vidámabb tónus, és ez felszabadultságot kelt a nézőben. Érdekes módon a történetre nem emlékeztem, és ez így szuperül sült el, mert a meglepetés ereje tudott érvényesülni, ugyanis minden újként hatott. Kimondottan erős a CineFest idei felhozatala, szóval nincs egyszerű dolgom, de a francia drámák annyira virágkorukat élik, hogy el sem hiszem. Ettől még hihetetlenebb számomra, hogy milyen intenzív érzékiség lakozik bennük, és hogy mennyire fogyaszthatónak számomra.

Az idei év nem csak nagyszerű fesztiválos műremekeket kínál, hanem töménytelen meztelenkedést, szexet is, így fityiszt mutatva az álszent amcsi alkotásoknak. Feltehetném a kérdést, hogy hová halad a világ? Mivé lesznek a mozivásznak? De nem erről van szó, ezek a való életben is jelen vannak, csak épp most jött el az az időszak, hogy a filmekben is nagyobb hangsúlyt kap a szexualitást boncolgató téma. François Ozonnak azért van jövője a mozgóképvilágban, mert legújabb drámájában egyszerre van jelen az érzékenység, a báj, a szépség és a kegyetlenség is. Tökéletes képet fest a mai emberekről, arról, hogy hová haladunk. Egyre több az érzéketlen és üres ember, akik céljuk elérése érdekében bármit képesek megtenni, nem foglalkozva azzal, hogy min, vagy kin gázolnak át, s milyen nyomot hagynak maguk mögött.

Májusban a Cannes-i Film Fesztivál közönsége láthatta elsőként a Fiatal és gyönyörűt, és úgy gondolom, nincs is ettől ideálisabb hely egy ilyen premierre. Az már csak hab a tortán, hogy a CineFestnek hála országunkba is eljutott majd két hónappal a hazai bemutató előtt. Ozon korábbi alkotásai közül egyedül a Swimming Poolt láttam, ami hangulatát tekintve épp ugyanolyan nyomasztó, mint ez. Mint korábban említettem, a főszereplő lány története is a való életből merít, arról nem beszélve, hogy a franciák másképp látnak egy-két dolgot ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Arra akarok kilyukadni, hogy egy nagyszerű tanulmányként is tekinthetünk rá, ugyanis véleményem szerint igazán példamutató az anyuka viselkedése, a reakciója a gondra, és a problémamegoldó képessége sem utólagos.

A mindössze 23 éves Marine Vacth piszkosul fiatal, és ahogyan a cím is írja, gyönyörű, ellenben a veszély is ugyanakkora méreteket ölt. Egy igazi jelenség a vásznon, aki még a gebesége ellenére is káprázatos. Főleg a film második felében sokszor kaptam magam azon, hogy elvesztem a képben, pedig eleinte nem váltott ki bennem ilyen hatást. És ott van az a tényező, hogy nem épp szalonképes szakmát kezdett el űzni, amiért sokan el fogják ítélni, de Ozon tökéletesen rávilágít arra, hogy mennyire érzéketlen világot élünk. Vacth karaktere egyszerre színes és fekete-fehér, valamint üres is. Kívülről színes és elragadó, pedig mint írtam, nem az esetem, de mégsem tudok róla rossz szavakat írni. Belülről viszont kong az ürességtől, ami nagyban hozzájárult, hogy elkezdte űzni a prostitúciót. Próbálkozik, folyamatosan azon van, hogy kitöltse a benne lakozó űrt, de nem megy neki. Ettől viszont semmivel sem rosszabb, mint bármely más ember - legalábbis számomra így állítja be őt a film.

Ez a leányzó egy igencsak fura családot kapott maga köré: az anyukát Géraldine Pailhas, a mostohaapukát pedig Frédéric Pierrot alakítja, de az öccsét játszó Fantin Ravat sem teljesen komplett. Mindenkinek megvan a maga kis zizije, és teljesen más életet élnek, mint mi, vagy például az amcsik. Sokkal nyitottabbak, lazábban fogják fel az életet, és ezen értékrendek szerint cselekednek is. Néhány helyzetkomikumot a család tagjainak hála átélhetünk, amelyek üdítő hatást gyakorolnak az egyébként egy kissé mélyen szántó történeten. Érdemes megfigyelni az anyukát, akinek szerepére azért remek választás Pailhas, mert egy az egyben olyan alkat, mint Vacth, és még idősebb korában is megvan a maga vonzereje.

Egy rossz útra térő lány, kételyek, gyötrelmek, gyengédség, és páratlan szépség. Röviden ezekkel a szavakkal is körül lehetne festeni a filmet, ami nálam 9/10 pontot ért el. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire piszkosul erős az idei mezőny, még ha a versenykategórián kívüli alkotásról is beszélünk.

CineFest 2013 - Értékelés: Don Jon (Don Jon's Addiction)

Jon Martello tárgyiasít mindent az életében: a lakását, a verdáját, a családját, a vallását és természetesen, a csajait. A haverjai Don Jonnak hívják, mert minden hétvégén "tízpontos" nőket visz haza. Ám a legjobb éjszaka sem hasonlítható ahhoz az örömhöz, amit a számítógép előtt ülve érez erotikus filmeket nézve. Többet és többet akar, ezért belevág egy komolyabb kapcsolatba egy gyönyörű lánnyal, hogy új tapasztalatokat szerezzen mind testileg, mind lelkileg.

A tízedik jubileumát ünneplő CineFest nyitófilmjének ismét egy nagyszerű darabot sikerült kiválasztani, ugyanis a Don Jon, mint azt már csiripeltem, sokkalta több egy pusztán átlagos csajozós dramedynél. Joseph Gordon-Levitt ezzel debütált rendezőként, és helyenként kézzel fogható az amatőrség, az 'első film' hatása, mégis kiválóan szórakoztatott. Arra már csak halkan térnék ki, hogy nem könnyű témát választott elsőre, és ugyan jelen van a szokásos amerikai álszentség, ugyanakkor a valóéletből merít, és közben tanít is. Felkészít esetleges életszituációkra, és tanácsokat osztogat.

Egészen sok dologgal tudtam azonosulni, így számomra ez egy szépen felépített film, bár érezhető, hogy néha elvész egy pillanatra, így lényegében ez az egyetlen gyengéje. Lassan rátérek a lényegre, hiszen erre a filmre sokan azért váltanak majd jegyet, hogy láthassák Scarlett Johansson bájait, hogy mennyire jó nő is. Nos, ScarJo nem könnyíti meg a dolgomat, és nem fogtok szeretni azért, amit írok róla, de az ő karakterét csíptem a legkevésbé. Testileg hiába bomba nő, nekem arcra kevés - igen, a való életben is -, de ami még ettől is fontosabb, hogy olyan módon állítják be, hogy amíg meg nem szólal, addig oké, de utána maximum egy egyéjszakás kalandnak való.

Johansson tehát teszi a dolgát, játssza az angyalbőrbe bújt jó lányt, közben pedig legbelül egyre inkább egy megkeseredett bestiára kezd hasonlítani. Túlreagálja a dolgokat, és van itt még egy kényes téma, ugyanis ő kapta a fehérbőrű feka szerepét, amit a szó legszorosabb értelmében értsetek. Számtalan előnytelen vonással rendelkezik, de meghagyok nektek a filmre. Mindamellett, hogy 'tökéletes' családot választottak a címszereplőnek, Tony Danza szinte mindenkit felülmúl a maga köreiben, és akkora grimaszokkal oldja a hangulatot egy-egy egyébként feszültebb szituációban, hogy sikerült nem egyszer szétröhögni az agyam. Máskülönben pedig tipikus apa, aki elé sokszor görbe tükröt tart az élet… na meg a kedves neje is. Brie Larsont is eléggé eltalálták, helyén volt, mint London.

Joseph Gordon-Levitt nem könnyítette meg a saját dolgát sem, viszont annyira élethűen alakítja a címszereplőt, hogy semmi kétség afelől, mennyire tehetséges színész. Bár, ez sem újdonság, hiszen gyerekkorától színészkedik, szóval van már némi rutinja. A karakterével nagyrészt együtt tudtam érezni, aminek több oka is van - ha akarjátok, félreértitek, ha nem, nem. Ő viszont úgyis megmondja a tutit a filmben, ez mindig jusson eszetekbe! Visszatérve Don Jonra, a név is nagyon találó, és JGL kellően macsó ahhoz, hogy ezt bekajálják tőle, de már megint elkalandoztam. Szóval itt van nekünk egy ilyen csóka, aki halomra falja a nőket, minden estére jut neki egy, közben mégsem tud egyikben sem igazán elvészni. Nem akarok filmélményt rontó tényezőkkel jönni, tehát SPOILERVESZÉLY, de emlékeztek, amikor az egyik posztban rákérdeztem, hogy vajon Julianne Moore is meglesz-e neki? Nem tévedtem, sőt, számomra világos volt, mint a nap, hogy ő is be fog következni. De ettől jóval több áll a dolgok hátterében, ami pedig már történelem - számomra. SPOILERZÓNA VÉGE

Azt hiszem, valamennyi pasi át tudja majd élni azt a szituációt, amiben Don Jon szenved, de nézzük Julianne Moore-t, aki sokkal inkább nő a filmben, mint ScarJo. Pedig előbbi 24 évet ver utóbbira, persze ne említsük egy kategóriában őket, de tényleg Moore a hús-vér nő, míg ScarJo csak egy műanyag, nyivákolós cicababa. Nyilván itt a két karakterről beszélek, nem Johanssont savazom.

Durván elgondolkodtató film a Don Jon, amit a legkevésbé sem gondoltam volna, bár JGL eddigi munkásságát elnézve sejthettem volna, hogy nem tucat hollywoodi klisés dramedyt ad majd ki a kezei közül. Rezgő léccel, de megvan a 9/10, és nem szándékosan, de tényleg elgondolkodtatásra késztet.

CineFest 2013 - Értékelés: A múlt (Le passé / The Past)

A történet három emberre fókuszál. Ahmed négy év különélés után tér vissza Párizsba, hogy elváljon francia feleségétől, Marie-tól, aki időközben már egy másik férfival él. Később kiderül, hogy ez az ember házas, és a felesége kómában fekszik, mivel öngyilkosságot követett el.

Hű, ezzel tegnap utolsó filmként némileg taccsra vágtak, ugyanis jó mélyre ment a rendező, és mint utólag kiderült, Asghar Farhadi legutóbb a Nader és Simin - Egy elválás történetét (Jodaeiye Nader az Simin) rendezte, amit még az Oscar-díja ellenére sem vállaltam be. Ráadásul elvileg van hasonlóság a két film között, amivel jó, hogy tegnap este még nem voltam tisztában. Mielőtt félreértenétek, nem arról van szó, hogy nem szerettem A múltat, csupán nehéz belekezdenem a mondandómba, ezért sem került ki rögtön az értékelés.

A 130 perces játékidő örökkévalóságnak tűnt éjfélhez közeledve, de utólag visszagondolva rá, nagyon is értékes alkotás lett ez, csak nem épp könnyű sem megemészteni, sem pedig feldolgozni. Klasszikus háromszög alakul ki a vásznon egy már külön élő férj, és az ex-feleség, valamint az új pasija között. Eleinte teljesen másnak állítják be a történetet, mint ami lesz belőle végül, és ahogyan haladunk az események sorával, egyre nő a nyomás, és a feszültség is olyan méretet ölt, hogy fészkelődést vált ki a nézőben.

Tetézi a hangulatot, hogy a végére annyi rossz dologra derül fény idő közben, hogy ez is rányomja bélyegét a filmre, ami által még súlyosabb alkotássá válik. Mondanám, hogy kicsivel gyorsabb cselekményvezetést vártam, de ennek a filmnek épp az a lényege, hogy a rendező táncol a néző idegein. Húzza az időt, egyre több szart borít a vászonra, amiből aztán minden szereplő megpróbál kikászálódni, csak épp ekkorra már a nézőket is magukkal rántották.

Bérénice Bejo alakítja az egyik központi karaktert, akinek játékát egyetlen pillanatra sem vontam kétségbe. Olyan magabiztosan evickél ebben a terhes, ugyanakkor mindennapi szituációban, hogy engem abszolút meggyőzött. Ali Mosaffa esetében fura helyzet áll elő, ugyanis van egy pontosan ugyanígy kinéző ismerősöm, és folyton olyan érzés fogott el, mintha őt látnám. Fura volt, és szürreális. Persze Mosaffa megtesz mindent, hogy eszünkbe sem jusson azt gondolni, hogy nem szerves része ennek a háromszögnek. A harmadik illetőt Tahar Rahim játssza, de gyönyörű alakítást láthatunk a természetes szépséggel megáldott Pauline Burlettől is. Az ilyen helyzeteket gyakran a kiskorúak sínylik meg, ami természetesen itt sem maradhat el. Elyes Aguis és Jeanne Jestin annyira hétköznapi módon mutatta meg nekünk, hogy milyen érzés egy ilyen szituáció részvevőjének lenni, hogy már-már megijedtem a naturalista előadásmódjuktól.

Sok minden elmondható A múltról, de leginkább az értékeit kell előtérbe helyezni, hiszen bárki kerülhet bármikor hasonló, vagy épp pont ugyanilyen szituációba. Ekkor pedig nyújthat egy kis mankót Asghar Farhadi műve. Elidőznék még néhány szó erejéig a helyszíneken, amelyek szintén nagy jelentőséggel bírnak. Elég csak megnéznünk a cselekmény középpontjában álló család házának elhelyezését, és kétlem, hogy véletlenül választottak egy vonatsínek melletti lakótelepet. Ez szintén egy olyan tényező, amivel lehet fokozni a hangulatot, feszültséget kelteni, vagy az sem kizárt, hogy a nézőt akarta vele idegesíteni a rendező.

Mint írtam feljebb, aludtam rá, mert ez pont nem az az értékelés, amit egyből webre kell vetni. Még mindig nehezen emészthető, amit láttam, de részemről a 9/10 jár érte, mert a lassúságával együtt éri el az összhatást a nézőben.

Értékelés: Mama

Szüleik halálát követően két kislánynak nyoma vész az erdőben. Mikor évekkel később megtalálják őket, és egy új családban új életet kezdenek, valaki vagy valami visszatér hozzájuk, hogy éjszakánként betakargassa őket…

Annyi hétszentség, hogy a Mama nem csak a két kislány sorsát pecsételte meg, hanem a mai horrorfilm gyártásra is rányomta bélyegét! Első körben nem gondolom, hogy annyira gigantikusan nagyot alkottak volna, viszont a pszichés hatása epikus. Több mint korrekt és feszes a rendezés, amelyért Andrés Muschietti felelt, akinek ez volt az első egészestés alkotása. A hangulatteremtésben nagyon otthonosan mozgott, és látszott rajta, hogy mindent belevitt, ami egy jó horrorfilmhez szükséges. Nem akart nagyot mutatni, olyan mintha egyetlen dolgot tartott volna szem előtt, azt viszont könyörtelenül véghezvitte a vásznon képernyőn.

A Fernando Velázquez által komponált zenék gyönyörűen érzékeltetik a középpontban álló tragédia súlyát, ráadásul többszörösen hozzák a nézőre a frászt, amitől úgymond beköltözik odabentre a 'freaking out'. Az élményhez lényegesen sokat tesz hozzá egy sötét szoba és egy komoly házimozi rendszer, de nem árt az sem, ha bele tudod magad élni a történésekbe. Mindez nem olyan nehéz, ugyanis a karakterekkel simán együtt lehet érezni, ugyanakkor van egyfajta távolságtartás is a film részéről, és ilyen távolságból rémisztget, nem pedig a néző képébe belemászva, mint ahogyan a legtöbb kategóriatársa teszi.

Jessica Chastain sokrétű színésznő, és újabb szerepben bizonyította, hogy ezer arca van, és bárkit képes eljátszani. Alakítása helytálló, és ugyan őt emlegetik főszereplőként, mégis inkább a két kislányt alakító Megan Charpentiert és Isabelle Nélisse-t emelném jobban ki, akik legalább annyira hiteles alakítást nyújtottak, mint felnőtt társaik. Egyikük jobban meggyőzött, mint a másik… nyilván ehhez kellett a megfelelő közeg is, amit az előzetes alapján nem épp így képzeltem el, de sebaj, kiválóan működött minden. Ők pedig rendesen odatették magukat. Egy-egy ilyen film után mindig elgondolkodom, hogy vajon milyen nyomot hagyhat a gyerekszínészekben egy ilyen alakítás… Nikolaj Coster-Waldaunak sem kell a szomszédba mennie némi átütő színészi játékért, de tényleg inkább a két fiatal ifjonc alkotott maradandóbbat.

Szellemek, kísértetek és ijesztgetés felsőfokon. A Mama már csak azért sem átlagos horrorfilm, mert a címszereplőt nem teljes egészében számítógépes effektusokkal alkották meg, hanem színész játszotta, hogy a néző még nagyobb élményben részesülhessen. Javier Botet, a címszereplő megtestesítője ugyan látszólag 'nem sokat szerepel', vagy akár fogalmazhatnék úgy is, hogy alig van jelen, ám annyi szent, hogy ő a mostanság látott legrémisztőbb gonosz lény. Megjelenése felborzolja a néző idegeit, és olyan szintre emelte az izgalomfaktort, hogy hirtelenjében sok-sok érzés összegyűlt bennem.

Vizuális téren hatalmas szerepük van a mesterien megteremtett árnyékoknak, a fényeknek, az aláfestő zenéknek, és természetesen a digitálisan megalkotott effekteknek is. A fényképezés tekintetében több jelenetnél érték el, hogy átlagképet festettek az adott házrészről, ám amikor munkába lendült az adott jelenet, minden volt, csak átlagérzetem nem. Az egyik kedvenc jelenetem a hómániám miatt mégis az a bizonyos autós rész az eleje felé, amelyet szintén sikerült úgy kivitelezni, hogy paraérzetet keltsenek vele.

Ugyan Guillermo del Toro nem adja a nevét bármihez, viszont szándékosan tartogattam az ő említését a végére, hogy ne ez az árnyék vetüljön az értékelésre. Bizonyára sokat segített a rendezőnek, aki remek alapokhoz jutatta Muschiettit, és ennek meg is lett az eredménye: 9/10. A folytatás pedig felejtős. Ennyit elbírt a történet, viszont minden más fölösleges agyontekerése lenne a cselekménynek.

Értékelés: Az acélember (Man of Steel)

Amerika és a világ legismertebb, legnépszerűbb és legerősebb szuperhőse, a különleges történetű Superman visszatér a mozikba - és ezúttal minden idők legerősebb csapata segíti a fantasztikus kalandok megelevenedését.

A legendás és egyedi látványvilágot megteremteni képes Zack Snyder ezúttal is kitett magáért, ugyanis brutális képeket sorakoztat fel ez a magasra törő nyári popcornmozi. Leszögezném rögtön az elején, hogy nem rajongok a karakterért, és nagyon kevés vele foglalkozó filmet láttam, így hát a tudásom vele kapcsolatban alapszintű. Az acélember tehát azt a feladatot kapta tőlem, hogy felépítse bennem Clark Kent történetét egészen az alapoktól a jelenig. A történetmeséléssel vettek meg kilóra, mert ez a része olyannyira hibátlanra sikerült, hogy egyetlen percig nem unatkoztam, pedig a játékidő nem másfél órás. Szeretem a hosszú filmeket, pláne ha van mit benne elmesélni, és ha még ért is hozzá a rendező…

Látszik, hogy hatalmas CGI munkát fektettek bele, és kicsit tartottam is tőle, hogy túl műanyag lesz, de ezzel szerencsére nincs gond. Még mielőtt bővebben belemásznék a látványba, jelentem, hogy nincs szükség a 3D-re, ugyanis 2D-ben is teljes élvezetet nyújt Clark Kent megújult története, minden más csak fölösleg. Helyenként, de főleg a repülős jeleneteknél lesütött róla, hogy 3D-re hegyezték ki, viszont nekem egyáltalán nem hiányzott, mert anélkül is tudta, amire hivatott. Bár pont ez a része tetszett legkevésbé, amikor a karaktert szemből mutatják repülés közben. Nem azt mondom, hogy amatőr volt, csak mondjuk az összes többi repülése milliószor látványosabb, izgalmasabb hatást ért el.

Gyönyörű, bár ezt Snydertől már megszokhattuk, hogyha valaki, akkor ő aztán tud egyedi környezetet teremteni, amely természetesen egyenlő azzal, hogy hatásvadásszá is válik. Ez utóbbival azért nincs baj, mert egy nyári popcornmoziról van szó, amelynél megengedett az ilyesmi, meg hát eleve nem tudományos fantasztikus filmről beszélünk, hanem képregény adaptációról. Nem egyszer elhagyjuk a Föld pályáját, ami felülről nézve varázslatos, ugyanakkor 'ijesztő is a nagy ismeretlen'. Az idegenek hajóit is korrektül megcsinálták, és ugyanez elmondható az öltözetekről és arról a néhány űrkütyüről is. Amire külön ki akartam térni, hogy az űrben játszódó cselekmény ritkán szórakoztat, viszont itt ebbe sem tudok, és nem is akarok belekötni, mert minden frankón működött.

Supermannek méltó ellenfele Zod, tehát abból sincs hiány, hogy kicsit meg legyen tiporva a címszereplő, bár úgyis tudjuk, hogy történjék vele bármi is, úgysem ő húzza a rövidebbet. Kettejük közt több alkalommal fajul püfölőssé a helyzet, és értem én, hogy az erőfitogtatást szükséges volt bemutatni, de néha egy kicsit visszább vehettek volna. Ettől függetlenül élveztem, csak nagyrészt funkciómentes a köztük dúló harc, de azt kimondottan zabáltam, ahogy romba döntik a fél világot, és hogy ezt mennyire valósághűen van kivitelezve. Természetesen az is tény, hogy ezek viszik el a cselekményt a végkifejlethez.

Herny Cavill szinte teljes egészében ideális választás Clark Kent/Superman szerepére, bár ha visszagondolunk, a karakter nem ennyire kidolgozott, mint itt. Az izmokból nagyjából 20%-ot visszavehettek volna, és akkor egy szavam sem lenne, de ezek annyira apróságok, hogy az összképbe alig szólnak bele. Cavill remek színész, elhittem neki a karakter minden egyes élményét, mert tényleg látszott rajta, hogy beleadott mindent. Fantasztikusan bemutatták a gyerekkorát, ahogyan felnő, és ezeket hiába visszatekintéseken keresztül láthatjuk, abszolút élvezhető, mert jó helyre van elhelyezve. A kisfiúként látott Clark Kent kiköpött olyan, mint Cavill, megvan a hasonlóság, és ettől többre aligha van szükség. Imádtam, mind ahányszor visszanéztünk a karakter gyermekkorára.

Mivel hölgyeké az elsőbbség, Michael Shannon előtt a bájos Lois Lane-re, vagyis Amy Adamsre térnék ki, akiben aztán minden megvan, ami egy belevaló újságíróhoz kell - sőt, még jóval több is. Amy Adams csodaszép színésznő, és mellé még nem is buta, és ezt a figurát kábé kisujjból tolta, de nagyon összhangban van a címszereplővel. A záró képsorok pedig egyenesen epikusak. Simán néztem volna még tovább… órákon keresztül. Michael Shannonnek kapcsiból megy már a gonosz, mindig ilyet alakít mostanság, de úgy gondolom, hogy Zod szerepében tudott csak igazán kiteljesedni. Persze nem drámai alakításra kell gondolni, de ugyanúgy odatette magát, mint a szereplőgárda összes tagja.

Zseniális színészek játszották a többi karaktert is, például Russell Crowe-nak is rutinfeladat volt eljátszani Jor-Elt, a Kevin Costner - Diane Lane párost is imádtam Clark Kent földi szüleinek szerepében. Ayelet Zurert még talán nem is láttam semmiben, de elragadó szépséggel megáldott színésznő, éppen illő pár Jor-El mellé. Harry Lennix tipikus amerikai tábornokot, Christopher Meloni pedig tipikus ezredest alakít, de ebben a filmben bekajálható tőlük, és többet várni sem szabad. Laurence Fishburne szintén kedvenc, róla sem írhatok mást, minthogy örülök, hogy jelen volt, és hogy precízen játszotta szerepét. A német származású Antje Traue a rosszak oldalát sokasította, és Zod mellé kellően eltökélt tudott lenni.

Egy szó, mint száz, rengeteg karaktert kellett mozgatnia David S. Goyer forgatókönyvírónak, azonban nem most kellett először bizonyítania rátermettségét. Részemről jöhet a folytatás, kíváncsian várom, hogy mit hoznak ki belőle, ugyanakkor reménykedem is benne, hogy nem kapkodják/nagyolják el, és hogy továbbra is Snyder kezében marad a gyeplő. A feljebb ecsetelgetett pár apróság és a katarzis érzés elmaradása miatt egy 9/10-ben kiegyezem vele. Mondjuk, amellett semmiképpen nem mennék el, hogy amikor Superman égnek indult, kirázott a hideg, bár ebben szinte minden alkalommal nagy szerepet játszik Hans Zimmer eszményi zenéje.