4/06/2012 07:25:00 de.
függő
Ebben az új vígjátékban az Amerikai pite szereplőit egy kicsit több mint egy évtizeddel később látjuk viszont, amikor újból összejönnek az érettségi találkozó apropóján. Egy nagyon hosszú hétvége alatt kiderül, hogy ki változott, ki nem, valamint hogy az idő és a távolság nem szakíthatja szét a baráti kötelékeket. 1999 nyara volt, amikor négy kisvárosi, Michigani srác úgy döntött, megpróbálja elveszíteni szüzességét. Az azóta eltelt évek során Jim és Michelle összeházasodtak, Kevin és Vicky pedig búcsút mondtak egymásnak. Oz és Heather eltávolodtak, de Finch még mindig vágyakozik Stifler mamája után. Most ezek a régi barátok felnőttként térnek haza, hogy emlékezzenek a hormonoktól duzzadó tinédzserekre, akik voltak - és ihletet merítsenek belőlük.
Egy régi franchise-t mindig kockázatos vállalkozás feléleszteni ennyi idő elteltével, de maga a főötlet remeknek bizonyult már első hallásra is. Jon Hurwitz és Hayden Schlossberg (Kalandférgek 2) rendeztek ezúttal, akiknek nem sok mindent jegyeznek eddig, és azokkal sem igazán szimpatizáltam. Egyszerűen a Kalandférgek-filmek nem az eseteim, és sajnos ezt is halványan abba az irányba mozgatták, de a lényeg, hogy maradt egy csomó poén, ami tipikusan Amerikai pités, és ez az, ami számít. Rengeteget röhögtem, tekeredtem a székben, olyan poénos helyzetek elé állítottak, ugyanakkor néha megbotránkoztatniuk is sikerült amellett, hogy olykor befigyelt egy-egy facepalm is. Az úgymond drámaszál kötelező jelleggel jelent meg a főszereplők korai miatt, de ez valamennyire távolra került a készítőktől. Ezt a 'fussunk újra össze' témát mostanság előszeretettel rántják elő tarsolyukból, ami egyrészt jó, másrészt valamilyen szinten kicsit unalmas, mert hát, az ismétlés a tudás anyja nem jó beszólás ide.
Lényeg a lényeg, hogy azért csak jól esett újra látni ezt a csapatot, akik már felnőttek, és megtudhattuk, hogy kinek milyen irányba indult el az élete/karrierje. Ez azért érdekes dolog, mert lényegében a Pitéken nőttem fel valamennyire, és ha nem is az ő korosztályukba tartozom, de ugyanúgy eljárt az idő fölöttem is. Tényleg fura, és durva belegondolni, hogy gyakorlatilag ugyanaz történt meg velem a valóéletben, mint velük, és szerencsés esetben hamarosan eljutok abba korba, mint ők.
Poénfaktora kiválóan muzsikál, és ezért főleg Seann William Scott, vagyis ki ha én nem, faszagyerek bránermájszter Stifler felelt, aki mostanra szépen kidolgozta testét, de ugyanaz a sutyerák maradt, mint régen. Ékes darabja a sorozatnak, ez tény, és egyértelműen ő volt az egyetlen olyan arc, aki igazán nagyot játszott, persze a többiek is odatették magukat, de ő mert is, mint anno. Mielőtt kitérnék rájuk, az elején kicsit megijedtem, és néha elő-elő is bukkantak az erőltetett dolgok, amikbe igazán szükségtelenül mentek bele. Például a szadós rész abszolút hülyeség, hogy ne sokat spoilerezzek. Illetve elkövettek egy-egy nagyobb hibát és bakit is. Ott van, mikor a szomszéd lányt az elején úgy mutatják be, mint egy tízes csajt, holott, nagyon nem az. Nem azzal van bajom, hogy nem tízes, hanem a tálalás idegesített kicsit. Bakinak meg a strandos rész, amikor a pólójuk vizes lesz, aztán két perccel később meg tök száraz. Na mindegy, tényleg nem kötekedni akarok, csak ezek még kicsit fáradtan is szemet szúrtak, de összességében jól szórakoztam eme szűk két órán keresztül, ami előzetesen a másik aggasztó tényező volt részemről. Valljuk be, kevés olyan vígjáték van, ami ilyen játékidővel működőképes. Jason Biggs tutira megöregedett, nem csak arcra, hanem stílusra is, de hát ilyen az, mikor az ember már nem tizenéves. Alyson Hannigan kicsit fura volt nem Marshall oldalán - gondolom a HIMYM-rajongók egyetértenek velem. Őt megedzette az a sorozat, szóval szerintem nem állították ezzel a szereppel nagy kihívás elé. Ja, lesz egy HIMYM-ös meglepetés szereplő, akiről nem tudtam, de király, hogy beleírták arra a pár másodpercre. Chris Klein kimondottan jó arcot játszott, nagyon bírtam őt. Tara Reid-et kicsit kisemmizték, bár nem ő az egyetlen, és állati fura, hogy régebben jóval bombázóbb volt. Mostanra kevésbé az. Mena Suvarinak sem kedvez az idő, maradjunk annyiban, de jó volt őt is újra látni. Eugene Levy és Jennifer Coolidge elmaradhatatlan részesei a sorozatnak, néhány poént rajtuk keresztül is visszaadnak, de a mozis rész ütött a legjobban, habár Stifler utolsó mondatát nem múlja felül semmi. Dania Ramirezért is bomlottak nálunk a moziban, pedig… annyira nem hot. Kicsit lehet, hogy kegyetlenül bántam némelyikükkel, de ezeket gondoltam róluk, vagyis főként karaktereikről. Visszakanyarodva kicsit Stiflerre, nyomokban tökre hasonlít Jim Carreyre. Nálatok nem játszott be ilyen?
Szóval, a pontok. Hát, várni ugyan nem vártam, de nyilvánvaló, hogy nézős volt, hiszen a héten semmi ellenfele nem akadt, így meg pláne. Tehát, pontokban kifejezve nagyjából a 7/10 reális neki, és egyértelműen ez állt a legközelebb az első részhez. Még mielőtt bárki azzal jönne, hogy ott a 4-5-6-7. rész, nem árt róla tudni, hogy azok American Pie Presents-ek, vagyis csak a címet használták fel, hogy népszerűbb legyen. Oké, egy-egy cameoszereplés is befigyelt, de az normális.
Korábban úgy gondolta Mena Suvari – többek között az Amerikai pite-filmek és az Amerikai szépség (American Beauty) sztárja –, letett már valamit az asztalra, de rá kellett jönnie, tud még meglepetést okozni. – A minap elmentem egy meghallgatásra, kamera indul, elkezdtem játszani – meséli a színésznő. – Egyszer csak a rendező azt mondja: ennyi! Aztán rám néz fürkészve, és azt mondta: nahát, Mena, te egész okos vagy! Azt hittem, dobok egy hátast. Ez most sértés vagy dicséret akart lenni? Aztán kiderült, a mester nem volt igazán felkészülve a filmjeimből, és a külsőm alapján úgy gondolta, pompomlány vagyok vagy hasonló. Végül nem kaptam meg a szerepet, de nem is bántam.
