Végre mozikban Lars von Tier legújabb filmje, ami nem szégyenlősködik, bár ezt már a marketinganyagiaról is tudtuk. Hogy ki teszi zsebre?! Jó kérdés...
Nehézbombázó, igazi értékekkel teli dráma, ami nem egyszerű témát boncolgat, azonban ahogyan McQueentől már megszoktuk, brutálisan őszintén meséli el Northup történetét.
Richard Curtis megrendezte minden idők egyik legjobb romantikus vígjátékát, amelyben sztárparádé is helyet kapott, és hívhatnánk akár az új Woody Allennek is!
Martin Scorsese ismét figyelemreméltó filmet rendezett, amelyben filmet rendezett, amelyben Leonardo DiCaprio mindenkit lejátszik a vászonról, de Jonah Hill is őrültek kitesz magáért.
A legtöbben valószínűleg utálni fogjátok, én viszont azt mondom, hogy végre egy értelhető szamurájos film, ami remekül elszórakoztatott két órára.
A fesztivál kategóriákra bontott programja böngészhető végig, én pedig ismét sajnálom, hogy ezúttal sem sikerül kijutni, pedig lenne miért!
Az előzetes, amit még hatodjára is izgatottan néztem végig, mert mindig találtam benne valami újat. 2014 egyik legvártabb filmje!
Peter Jackson továbbra is egy zseni, Smaug pedig a legkarakteresebb sárkány, akit valaha láttunk a vásznon. A látvány káprázatos, a kalandok sorra követik egymás, mi kell még?!
Manapság már a Disney sem garancia semmire, de ezúttal annyira minőségi, varázslatos és meseszerű animációs filmet kapunk, hogy netovább!
Thor és Loki visszatérnek, egy tévés berkekben otthonosan mozgó rendező pedig megmutatja, hogy el tud bánni egy ekkora gigaköltségvetésű produkcióval is. A végeredmény szórakoztató lett!
A lezajlott Jameson CineFest 10. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmje volt a Don Jon, ahol a közönség óriási érdeklődéssel fogadta Joseph Gordon-Levitt első rendezését. Ráadásul egy személyes üzenet is várta a jelenlévőket, amit most mindenki megtekinthet:
Message:
A tovább mögött pedig Tony Danza közreműködésével pedig pár kedves szóval bíztatnak mindenkit a film megtekintésére.
Idén szeptember 12. és 22. között került megrendezésre a Jameson CineFest 10. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. Harmadik alkalommal volt szerencsém részt venni rajta és nem csalódtam most sem. Sok nagyszerű és friss alkotást sikerült hozniuk a készítőknek, mindegyik a magyar premier volt, szóval abszolút kitettek magukért. A következőkben az általam látott filmek rövid leírásai mellet pár soros, de nem feltétlen halálosan komoly észrevételeimet is olvashatjátok majd.
Némelyikről teljes kritika is született már függő által, ezeket a címükre kattintva érhetitek el. A várható "rendes mozis" premierek (feltéve, ha lesznek), feltüntetve.
A fesztivál nyitófilmje, Joseph Gordon-Levitt első rendezése. Egy srácról, akinek a pedáns lakásán kívül fontos még a verdája, a haverjai, a csajok, a családja, az edzés, a gyülekezete és a pornó is. Ugyanis annak ellenére, hogy minden este más csajt fektet le, csakis a pornófilmek tudják neki teljes mértékben megadni azt, amire vágyik. Az ő életét követjük nyomon, ahogy próbálja megtalálni az 'igazit'. A filmben meglévő ismétlődő jelenetsorok alkalmasak arra, hogy nyomon kövessük a változásokat, amit az új, tartós barátnője okoz a mindennapjaiban. Jó színészi alakítások, humor és kellő mélység, de csak annyi, amit el is bír. Nagyon látszik rajta, hogy A-listás színészekkel operáló, amerikai film. Majdnem mindent megmutatnak, de mégsem. Ezt csak azért jegyzem meg, mert a továbbiakban láthatjátok majd, hogy melyik másik film mit villantott, és hogy mivel volt jelen a fesztiválon.
Magyar premier: október 3.
A múlt (Le passé / The Past)
Ahmad 4 év után visszautazik Párizsba, Marie-hoz, hogy véglegesítse a válási papírjait. Pár napra beköltözik hozzájuk, ahol már egy ideje Marie új párja is lakik a kisfiával. Az idősebbik lányuk totálisan utálja az új pasit, akinek a felesége egyébként tragikus módon öngyilkosságot követett el. A régi családi dolgok elrendezése közepette a nő halálának körülményeire is fény derül. Kicsit kínos és feszengő a hangulat jellemzi a drámát.
Diadalmas szerelem (A Matter of Life and Death)
Mily' meglepő, a címben is szereplő életről és halálról esik benne szó. A frontról visszatérő sérült, és zuhanó bombázójáról még sikeresen bejelentkezik a rádión Peter Carter pilóta és vált pár szót a földi személyzet egyik tagjával June-nal. Majd ernyő nélkül kiugrik a gépből a La Manche csatorna felett. Csodával határos módon túléli. De hamarosan rá kell jönnie, hogy valaki, valamit elrontott 'odaát' és csak ezért történt mindez. Ezután elkezdődik az alkudozás a két oldal között. A csavar, hogy Peteren kívül senki sem látja a túlvilág hírnökét, így az egész történetét egy fejsérülés által okozott hallucinációnak gondolják. Érdekes megoldásokkal operál az 1946-os film. Egy angliai filmtörténész, Ian Christie is jelen volt a film előtt, aki elmesélte, hogy anno, mikor ezt Pressburger Imre és Michael Powell el szerette volna készíteni 1944-ben, ám a háborúban álló Anglia híján volt a színes kameráknak és filmeknek. Ugyanis azokat az amerikai hadsereg használta az oktatófilmjeihez. Szóval több hónapos várósor volt rájuk. Így például a túlvilágot fekete-fehérben, a valóságot pedig színesben ábrázolják. Tehát a film sztoriján kívül magának az elkészítésének is érdekesek voltak a körülményei.
Minden odavan (All Is Lost)
Robert Redford vitorlása megsérül az óceánon. Megkezdődik a túlélése a fogyó készletei és a kegyetlen természeti erők közepette. A 106 perces játékidő alatt 10-15 mondat hangzik el csak, de végig a szék szélén ülve izgulsz és szorítasz a főhősnek.
Adéle élete (La vie d'Adèle / Blue Is The Warmest Color)
A fiatal francia lány Adéle, egy szexuális felfedezésen megy keresztül. A film után csak annyit tudtam mondani, mint Mr. Sulu: Oh my! És ezt nem csak a közel 10 perces softcore leszbi szex jelenetért kapja, amit - francia film lévén - rendesen meg is mutatnak. A 3 órás film végére már szinte át- és együtt lehet érezni az Adéle-t játszó Adele Exarchopoulos-sszal. Közte és Léa Seydoux között végig borzasztóan jó volt a 'kémia'. Ja és persze a kék. A kék ott van minden jelenetben.
Magyar premier: október 10.
Fiatal és gyönyörű (Jeune & jolie / Young and Beautiful)
Egy csodaszép, de kiskorú lányról, aki úgy dönt, hogy prosti lesz és így gyűjt egy kis zsebpénzt. Röviden ennyi a sztori. Sajnos nekem az az érzésem volt, hogy a kétharmadától nem nagyon tudtak mit kezdeni a történésekkel. Viszont talán még ez is csak egy kicsit befolyásolna negatívan, ha pontozni kellene. Na és persze a francia rendező, Francois Ozon is mindent megmutat a nézőknek.
Magyar premier: október 31.
A jövő (Il Futuro / The Future)
Bianca és Tomas szülei balesetet szenvednek, így a két fiatal magára marad, és saját magukat kell ezentúl fenntartani. Az életük így is elég káosz, amikor Tomas két link munkatársa is beköltözik hozzájuk pofátlan módon, majd ráveszik Biancát egy magányos remete színész kifosztására, amihez nem kell mást tennie, mint összeismerkednie vele. Csak időközben a lány beleszeret a férfibe és annak nyugalmat árasztó életstílusába. A lány, elmondása szerint például mindig fényesség van, mióta szülei meghaltak. Még este is. Szóval vannak furcsa elemei a filmnek, aminek végére kiderülnek a dolgok az öreg fickóval kapcsolatban, habár konkrétumok így sem hangzanak el. Igaz ez chilei-olasz film, de itt is láthatunk teljes meztelenséget, ami idén hatványozottan jelen volt a fesztiválon.
California Solo
Egy volt brit rocksztárról, aki már felhagyott zenéléssel és most egy kaliforniai biogazdálkodásban dolgozik, hétvégente pedig a termelői piacon árulják a terményeiket. Minden este leissza magát, majd hazamegy és zenei podcast-et készít. Egy napon megállítják ittas vezetésért, de hiába van majd 15 éve az országban, egy régebbi drog-ügy miatt a kiutasítás fenyegeti. Egyetlen reménye, hogy felkeresi azokat, akiknek szüksége van az ő jelenlétére, mert talán így megúszhatja. Számomra valami sajnos hiányzott a filmből. Nem tudtam teljesen átélni azt a megdöbbenést és problémát, amivel a főszereplőnek szembesülnie kellett hirtelen.
A Kelet (The East)
Nagyvállalatok érdekeit védő cég ügynöke beépül, egy anarchista csoportba, hogy információkat szolgáltasson a tevékenységeikről és a célpontjaikról. Az ügynök tevékenységét kísérhetjük nyomon, amint egyre mélyebbre és mélyebbre ás. És végül egy érdekes fordulat a film végén. Érdekesség, és nem tudom, hogy kinek a perverziója ez a készítők közül, de ugyanúgy ahogy a Sound of My Voice-ban, itt is le kell nyelnie az egyik karakternek egy idegen tárgyat.
Magyar premier: október 30. (DVD)
Sugar - Egy dominikai spíler
Egy dominikai srácról szól, aki remek dobójátékos a baseballban. Látják benne a potenciált, így elküldik az USA-ba, hogy felfuthasson a karrierje. Itt szembesül a rasszizmussal, a tiltott szerekkel és kockáztat egy sérülést is.
Te és az éjszaka (Les rencontres d'après minuit / You and The Night)
"Éjfél körül jár az idő. Egy fiatal pár és transzvesztita cselédjük épp orgiára készülnek. A vendégeik: A Kurva, A Sztár, A Csődör és A Tini." Mint ahogy a leírásból is kitűnik, a film eléggé elvont és bizarr. Ugyan ez egy régebbi mű feldolgozása, de körülbelül a franciák képernyőre vitték a begombázva megálmodott szexuális fantáziájukat, amihez az M83 nevű zenész páros szolgáltatta a zenét.
A nyár királyai (The Kings of Summer)
Pár tini megunja a szüleit és elhatározzák, hogy önálló, majdhogynem remete életet kezdenek az erdőben, ahol felépítik a saját házukat. Nagyon jópofa és hangulatos kis film. Teljes mértékben visszaadja a nyár és a fiatalos bohóckodások hangulatát. E mellett van benne egy karakter, aki mellett nem lehet elmenni említés nélkül. Hatalmas!
Magyar premier: október 31.
Öld meg a kedveseid (Kill Your Darlings)
A 40-es évek fiatal íróinak, a 'Beat generáció', Lucien Carr, Alan Ginsberg, Jack Kerouac és William S. Burroughs igaz története alapján. A megszokott normák elutasítása, új stílusok kreálása, a szexualitás új területeinek megismerése, lázadás és a drogokkal való kísérletezés jellemzi őket és a környezetüket. Daniel Radcliffe és Dane DeHaan is remekel benne, csak hogy két húzónevet említsek a nagyszerű szereplőgárdából. És nagyon jó a hangulatteremtésben is. Mind zeneileg, mind képileg. A Boardwalk Empire nézőinek pedig külön öröm lehet, hogy végre látjuk Jack Huston 'másik', teljes arcát is.
Méz (Miele / Honey)
Iréne, Miele álnéven, a megfelelő pénzösszeg ellenében eutanáziát hajt végre a kliensein, akik belefáradtak már a szenvedésbe és szeretnék meggyorsítani a folyamatot. De egyszer egy olyan férfi kéri segítségét, akinek semmi baja nincs, csak egyszerűen úgy véli, eleget élt, és mindent elért, amit szeretett volna. Képet kapunk arról a morális válságról, amin Iréne keresztülmegy. Rendületlenül próbálja visszaszerezni a gyilkos szert, amit már odaadott és szeretné lebeszélni a férfit az egészről. Mindeközben pedig furcsa barátság alakul ki kettőjük között. Elgondolkodtat, viszont nem egy intenzív film, habár unalmasnak sem tartanám.
Frances Ha
Egy fiatal táncos lány próbál megélni és próbálja megtalálni a számítását Brooklynban. Lendületes, gyors vágások, mindezt fekete-fehérben. Habár egy kicsit túl sok volt az esti jelenet, ami nem mindig volt elég kontrasztos, így a láthatóság is sokat romlott. Egyébként mintha egy hosszú Girls (Csajok - HBO) epizód lenne. Erre csak rájátszik, hogy Adam Driver is benne van. Greta Gerwig pedig csodásan alakít.
Magyar premier: október 31.
Az Fülöp-szigeteki vidéki földműves kénytelen elköltözni Manilába a családjával, a jobb megélhetés reményében. Rengeteg megpróbáltatáson és szenvedésen kell átmenniük, mire a férfi csatlakozni tud az egyik biztonsági céghez. Arról viszont tudni kell, hogy a legmagasabb halálozási rátával az ilyen érték- és pénzszállítók rendelkeznek. Remekbe szabott jeleneteket és színészi munkát láthatunk a vásznon. Jó történetvezetés, meglepő és kegyetlen fordulatokkal, mindezt filippínó és angol nyelven. Nem hiába lesz ez az Egyesült Királyság jelöltje a következő Oscar-díj, idegen nyelvű kategóriájában.
Magyar premier: október 31.
Világvége (The World's End)
Edgar Wright Cornetto-trilógiájának harmadik, lezáró darabja egy 12 állomásos kocsmatúráról, meg a kisvárost ellepő, kékvérű idegenekről. Marhára szórakoztató és tényleg, pont ezért simán elnézed neki az apró logikátlanságokat.
Nebraska
Elindul az öreg fickó Nebraskába, hogy ő személyesen megy a millió dollárjáért, amit megnyert egy levél szerint. Rögtön az elején elmondják neki, hogy az csak egy marketingfogás, de ő hajthatatlan. Családi látogatás és utazás kerekedik a történetből. Sajnos mintha a fogamat húzták volna. A színészi játék korrekt volt, még akadt is pár jó pillanata, de nagyon elnyújtották. 20 percet simán kukázhattak volna.
Ezúton is köszönöm Pancakespeedynek a beszámolót! - a szerk.
Oscar Ramirez és családja a Fülöp-szigetek északi részéről a jobb élet reményében menekül Manilába. De a főváros fojtogató pezsgése hamar rájuk telepszik és könnyen áldozatul esnek a helyiek manipulációinak. Oscarnak szerencséje van: munkát kap egy pénzszállító cégnél, és társa, Ong is szárnyai alá veszi. De a munkával járó veszélyek és Ong zavaros ügyletei arra kényszerítik Oscart, hogy szembenézzen az új munkájával és új életével. Intenzív thriller, remekül felépített feszültség és drámai fordulatok jellemzik a filmet.
Sean Ellis drámája nem volt tervbe véve, de mivel péntek délután akadt egy laza három és félórás szünetem, így minden gondolkodás nélkül beültem rá. Végeredményként pedig kaptunk egy olyan igaz történeten alapuló filmet, ami több dolog miatt értékes darabnak számít. Szívszorongató zordsággal köszön vissza a vásznon, ahogyan beszippantja Manila városa Oscart és családját, akik naivan indultak neki a nagyvárosi életnek. Durva, hogy milyen világot élünk, és az emberek erkölcsössége is egészen brutális mértéket ölt.
Vegyük példának az elején az 1200 peso lenyúlását, aminél nem is az fájt, hogy a lakásnál a csóka elvette tőlük, hanem a 'szállító' szerepét betöltő férfi tette, akinek vajon mi lehetett a szíve helyén? Nem annyira fontos ez a film szempontjából, csak kicsit eltöprengtem rajta, hogy éreztessem, miről is szól a történet. Eredetileg a témája miatt nem terveztem a megnézését, úgy gondoltam, nincs nekem most szükségem erre, viszont amondó vagyok, hogy amennyire nem vágytam rá, annyira gyorsan elröpült a kétórás játékidő.
Nagyszerű alkotás ez az emberi kapzsiságról, a korruptságról, és arról, hogy mivé válik az ember a kísértés és a kényszer együttes hatására. Tempóját tekintve egyáltalán nem lassú, sőt, szokatlanul gyors egy ilyen jellegű drámához képest. Viszonylag sok izgalmat kapunk, jó néhány jelenet kelt feszültséget a nézőben, és találgatni is lehet, hogy vajon merre viszik el a szálakat. Megdöbbentő egyébként, hogy egy olyan helyen, mint a Fülöp-szigetek, milyen életet élnek a helyiek. Elég nagy a mocsok a korrupcióhoz és a lehúzáshoz, mindenki bizalmatlan a másikkal szemben, és egyetlen biztos pont sincs.
Kimondottan egy olyan filmről beszélhetünk, ami olyan sebességgel operál, hogy ne unatkozhasson a néző. Amikor épp nem a szállítóautót követjük nyomon, akkor is mindig elejtenek valami apróság infómorzsát, ami által nem hagyják nyugton a nézőt. Akarva, akaratlanul elkezdtem gondolkodni, találgatni, hogy mi is lesz, ez pedig remek dolog, úgy gondolom.
Minden egyes szereplőtől nagyon eredeti alakítást láthatunk, szóval ezúttal nem is sorolnék fel neveket, sokkal fontosabb ettől, hogy mindannyiuk úgy játszott, mintha igazából is átélték volna ezeket az eseményeket. Senki nem lógott ki a sorból, és így azért nehéz mellényúlni, de ez az érdem egyértelműen a rendezőt illeti meg.
Ahogyan olvashattátok is, látszik, hogy nehéz mit kezdenem ezzel a filmmel, viszont kétségtelenül tetszett, így a 9/10 nem is kérdés, és annak is örülök, hogy jelöltették Oscarra az idegen nyelvű film kategóriában.
A felnőttkor küszöbén álló Jon Toyt egyre inkább zavarja egyedülálló apja, Tony gyámkodása. Egyszer és mindenkorra a szabadságot választja. Legjobb barátjával, Patrickkel, és egy Biaggio nevű fura sráccal egy erdei tisztásra költöznek, és bejelentik, hogy itt alakítanak ki kötelezettség- és szülőmentes életet maguknak. Miután elkészül a hevenyészett kis otthon, a fiúk szembesülnek azzal, hogy innentől a maguk urai - egyedül az erdőben.
Kissé vonakodva ültem be rá, bár a történet alapján nagyon érdekelt, de különösebb izgalmakat nem vártam ettől a filmtől, pedig… Idei Sundance-es alkotás Jordan Vogt-Roberts rendezőtől, aki akkora ász vígjátékkal ötvözött drámát tett le az asztalra, hogy csak úgy harsogott a terem a nevetéstől. A nyár királyai egyszerűen jött, és mindent letarolt. Épp ma reggel gondoltam bele, hogy közeleg az évvége, a toplisták időszaka, és hogy mit írnék be az év legjobb vígjátékának. E nélkül elég nagy bajban lennék, de ne szaladjunk ennyire előre.
Hogy mivel vettek meg? Eredeti ötlet alapján készült, és elsőre gondolhatnánk azt is, hogy simán csak el leszünk másfél óráig, evickélve a klisés forró levesben, de nem erről van szó. A rendező pontosan tudta, mire van szükségünk, hiszen annyira gyönyörű, ahogyan utat tör magának az tizenévesek képzelete. És igazából az tetszett a legjobban, hogy három olyan srác verődik egy csapatba, akik nem az iPhone-jukat nyomkodva élik tinédzserkorukat, hanem mást találnak ki nyárra. Irány az erdő, szökjünk meg otthonról. Nyilván ez sem annyira egyedi, viszont az már annál inkább, ahogyan elboldogulnak heteken keresztül a saját kezűleg tákolt erdei viskójukban. De ugye az élet sohasem egyszerű, még a fiatalok számára sem, szóval tartogatnak nekünk bőven meglepetéseket.
Sőt, tovább megyek, mert akkor sem hal be a történet, amikor már áll a kecó, és bebútorozik a három fiatal. Mindig találnak maguknak elfoglaltságot, méghozzá kreatívabbnál kreatívabb módon töltik ki ott töltött napjaikat. Marhulnak, ami természetes, hiszen fiatalok, de valamennyire azért ésszel csinálják, ami pedig nem ilyen, és túlmutat a józanészen, betudható gyermeki énjüknek. Egy kicsit mindannyian felnőnek ez alatt a másfél óra alatt, tanulnak hibáikból, és ez jellemfejlődéshez vezet végül.
Nem utolsósorban annyira üde és szórakoztató kalandfilmet kapunk, amiből nem felejtették ki a drámai szálat sem, viszont nem mellékes az sem, hogy nem vitték túlzásba a dolgokat. Ezek a kis krapekok tényleg elhitetik a nézővel, hogy ők ezt így komolyan gondolják, de mindjárt mélyebbre ások a színészi alakítások terén. Nagyon bírtam, hogy eredeti nyelven kaptuk ezt a filmet is, amit már megszokhatott a CineFest közönsége, hiszen nemzetközi filmfesztiválról lévén szó. És hogy ez miért fontos? Mert a színészek rettenetesen odaadóan játszanak, amit pedig csak az eredeti hanggal adhatnak vissza teljes mértékben.
Nick Robinson alapjában véve egy kedvelhető gyerek, és a film is így állítja őt be, de ettől sokkal fontosabb, hogy mennyire színes egyéniség. Ugyan gyerekszerepet kapott, mégis azt tudom rá mondani, hogy kimondottan tehetséges fiatalnak számít! Csakhogy van egy Biaggio nevű csávó is, aki annyira csúcsszuper arc, hogy nem fogjátok elhinni! Moises Arias alakítja, aki előtt szintén lehet emelgetni a kalapokat, ugyanis jó néhány jelenet kap vidámabb tónusokat az ő ökörködéseinek és grimaszainak hála. Gabriel Basso amolyan csendes pusztító, aki szépen… Mindegy is, nem volt ez szép húzás tőle, vagyis a forgatókönyvírótól, de kellett, hogy kerek legyen a történetük. Nick Offerman egy apuka szerepében tűnik fel, Erin Moriarty pedig az egyetlen leányzó a fiútrió körül, aki nyilván bajokozóként van jelen. Szintén nincs miről beszélni, tehetségesnek tűnik, bár túlzottan nagy teret nem hagytak neki.
Most pedig néhány fontosabb szóval jellemezném a filmet: bozótvágó, kígyó, Monopoly, Biaggio, nagyméretűcső, botok, pénzcsipesz, szülők, kardok, madáretető, végtelennek tűnő mező, kiütések, Biaggio arcszerkezete. Persze ezek a film megnézése után nyernek majd értelmet, de kétségtelenül muszáj volt ezeket leírnom.
Még mindig nem jöttem rá, hogy Nick Robinson kire hasonlít, pedig itt van a nyelvemen, de az istennek nem ugrik be a csóka neve. Kevés az ilyen szórakoztató és eredeti vígjáték, szóval részemről repül rá a 9/10, és vélhetőleg évvégén a legjobb idei vígjáték címet is bezsebeli majd.
1944-ben a Columbia Egyetem hallgatójának, az ifjú Allen Ginsbergnek az élete gyökerestől felfordul, amikor szemet vet egyik elképesztően laza és kisfiúsan vonzó osztálytársára, Lucien Carr-ra. Carr jelenti Ginsberg belépőjét a bohém világba, általa ismeri meg William Burroughs-t és Jack Kerouacot. Az élet az irodalom szabályai és konformitása elleni lázadásként ők négyen elhatározzák, hogy harcba szállnak a hagyománnyal és valami újat hoznak létre. Így veszi kezdetét a később beatkorszaknak nevezett időszak. A film egy bűntény, a barátság és egy olyan kapcsolat igaz története, aminek eredményeként egy új kulturális mozgalom született.
Hú, de súlyos! John Krokidas olyan témát boncolgat drámájával, ami sokak számára túl kemény lesz, ez pedig be is igazolódott, ugyanis a vetítés közben 10-12 ember is elhagyta a termet, amin kissé csodálkozom, hiszen világos volt, hogy mit fog képviseli a film, és hogy kikről fog szólni. Nos, tényleg nem könnyű, és egyes jelenetekkel jómagam sem voltam egészen kibékülve a vásznon látottakkal, de azért simán élvezhető filmet láthattunk. Nagyban megágyaz a szórakozásnak a hangulat, a díszletek és a szereplők ruházata is.
Ez az a dráma, ami a szereplők nélkül nem működne. Vagyis pontosítok, mert egyetlen dráma sem működne szereplők nélkül, de úgy értsétek ezúttal, hogy ha nem ilyen kaliberű fiatal színészek kapták volna a főszerepeket, elég nagy bajban lenne az a bizonyos csónak. De amíg olyan fiatalokat nevel ki magából Hollywood, mint Daniel Radcliffe, Dane DeHaan vagy Elizabeth Olsen, aggodalomra nincs okunk. Radcliffe valami zseniális módon kelti életre a fiatal Ginsberget, aki anyja börtönében a Columbia erkölcsössége, valamint újdonsült baráti társasága között őrlődik. Dane DeHaan sem most bizonyít már először, és az én szememben ő a kicsi Leonardo DiCaprio, bár femininebb, mint DiCaprio, de hát van még hová fejlődnie.
Michael C. Hallt utoljára Dexter bőrében láttam, és itt egy teljesen más alakot játszik, de ékes 'darabja' ő is a stáblistának. Minőségi alakítást láthatunk tőle. Jack Hustont se feledjük, na meg Ben Foster is gyönyörűen elboldogult ebben a szürke, ám mégis olyan kalandos közegben. Elizabeth Olsen viszonylag keveset van jelen, ám amikor feltűnt a színen, mindig vidámabb volt a hangulat egy kicsit. Vele kapcsolatosan már nem először érzem, hogy hiába huszonéves, mégis sokkal több van benne, és nem is először játszik értettebb gondolkodású karaktert.
Jellemző a szereplőkre a kicsapongás, sokszor megkérdőjeleződik, hogy ki hová tartozik, ami pedig izgalmakat szül. Aligha szükséges bemutatni az egyetemi életet, hiszen ezek azok az évek egy diák életében, amikor mindenfélét bevállalhat. És… jelen esetben az illetékesek nem igazán fogják magukat vissza, mélyen belevetik magukat a nagybetűs életbe. Ollóval vágható cigarettafüst, pia, különféle kéjforrások, és még sorolhatnám. A betörés már csak hab a tortán, de hogy azt a jelenetet is mennyire élveztem, kész!
Aki nem látta még az egyik főszereplő, vagyis Jack Kerouac regénye alapján készült Úton-t, ezt követően érdemes lehet megnézni, hiszen az Öld meg kedveseid akár egy előzményfilm is lehetne, abból pedig az a fajta, ami felülmúlja utódját. 8/10.
17 nagyjátékfilm versenyben, mind magyarországi ősbemutató, 8 további nagyjátékfilm versenyen kívül, 5 filmklasszikus a CineClassics-blokkban, Sundance Channel-válogatás, Kechiche-retrospektív, 2 workshop, American Film Showcase, mesterkurzusok, DunaDock-program, konferenciák, nemzetközi filmvásár, számos szakmai találkozó, csupa teltházas vetítés - ez a szombat este véget ért 10, ünnepi Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál gyorsmérlege.
A fesztivál fődíját, a miskolci születésű Oscar-díjas rendező-íróról elnevezett Pressburger Imre-díjat Katrin Gebbe filmje, a Tore tánca (Tore tanzt) nyerte - a díjat a díszlettervező, Anna Wübber vette át, a rendező videoüzenetben köszönte meg az elismerést. A film elnyerte a FICC, azaz a Nemzetközi Filmklubszövetség díját is. A zsűri nagydíját, a Miskolc közelében született producerről, a Paramount Picturest alapító Adolph Zukorról elnevezett elismerést a cannes-i Arany Kamera-díjas Ilo Ilo kapta, melyet a rendező, Anthony Chen személyesen vett át.
Harmadszor állt föl nemzetközi ökumenikus zsűri a Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon: ők is az Ilo Ilót díjazták, éppúgy, mint a nemzetközi FIPRESCI-zsűri - Chen filmje három díjat nyert, a rendezőt vastapssal köszöntötte a közönség. Az izraeli Isten hozott és részvétünk (Welcome and Our Condolences) lett a legjobb kisjátékfilm (a rendező, Leon Prudovsky videoüzenetben köszönte meg az elismerést), a díjat a Daazo.com szponzorálta, a lengyel Boldogok leszünk… majd egyszer pedig a legjobb dokumentumfilm - a díjat a Miskolc Autó Kft. ajánlotta föl.
Az animációs blokk fődíját (melyet a miskolci kötődésű művész tiszteletére Dargay Attila-díjnak neveznek) a magyar Nyuszi és Őz, Vácz Péter alkotása nyerte.
Éjfél körül jár az idő. Egy fiatal pár és transzvesztita cselédjük épp orgiára készülnek. A vendégeik: A Kurva, A Sztár, A Csődör és A Tini.
A CineFest idei palettáján nem ez az első olyan alkotás, amely a szex témát lovagolja meg, ráadásul jelen esetben szintén egy francia művészfilmről van szó, akik mostanság nagyon belelendültek a témába. Nincs is ezzel gond, hiszen sokak számára tabu a téma, vagy egyszerűen nem tudják, milyen módon valósítsák meg ilyesfajta elképzeléseiket. Szerdán késő este kezdődött a vetítés, és ugyan Yann Gonzalez műve másképp érinti a szexualitást, mint mondjuk az Adéle élete, vagy a Fiatal és gyönyörű, de egyöntetűen kijelenthetem, hogy ez a legvontabb mindközül. Tavaly az Eltűnő hullámok nyomult hasonló módon, ami egy piszkosul jó dráma, és meg is bántam, hogy anno nem adtam rá egy ponttal többet - utólag simán ér egy kilencest.
Gonzalez első egészestés filmjéről van szó, és ennek némi nyoma is van, hiszen néha olyan érzést keltett bennem, mintha megálltunk volna az időben. Az alaptörténet keltette fel a figyelmem, de arra nem számítottam, hogy ennyire alternatív filmet kapunk. Még mielőtt jobban belemennék a részletekbe, leszögezném, hogy ezt a drámát sem tudom mindenkinek ajánlani, mert egy ízig-vérig művész- és rétegfilmről beszélünk, amelyben a kreativitás utat tör magának.
Visszatérve a rendezésre, és a forgatókönyvre - ami ugyancsak Gonzalez keze alól származik -, egy bizonyos szinten ötletgazdagságról is beszélhetünk, ugyanakkor jogos a kérdés, hogy mennyire számít betegesnek egy ilyen ötlet. Amondó vagyok, hogy akik nyitottak új témákra, olyan történetekre, amelyekkel nem találkozhatnak mindennap, azoknak bátran ajánlom, viszont mindenki más messzire kerülje el, mert csak szenvedés, fanyalgás és durrogás lesz az eredménye.
Mi tagadás, a franciák bizarrok is tudnak lenni, így semmi meglepő nincs abban, hogy néhány különös szereplőt is felvonultat a film, gondolok itt Béatrice Dalle-re mondjuk, de Nicolas Maury sem teljesen komplett egyén. Ettől függetlenül viszont mindketten nagyszerű színészek, és egy pillanatra sem kételkedtem egyikükben sem. A másik két főszereplőt Kate Moran és Niels Schneider keltették életre, akiket szintén nem szükséges megóvni egy ilyen hátborzongató fantáziavilágtól. Igencsak ígéretes játékot láthattunk még Alain-Fabien Delontól is, és Julie Brémond, valamint Eric Cantona is csak színesebbé tette ezt a másfél órát.
Manapság igencsak kevés kreativitás van a filmekben, főleg Hollywooddal van a baj, akik mindent feldolgoznak, épp ezért tudom értékelni a hasonló alkotásokat, mint ez. A rendező korábban rövidfilmeket készített, viszont világosan látszik, hogy itt szabadjára engedte a gondolatait, aminek lényegében semmi nem szabott határt, csak a képzelete. Mindez viszont az M83 zseniális zenéi nélkül közel sem ért volna el ekkora hatást, ugyanis az ide összeválogatott elektronikus zenék nagyon sokat tesznek hozzá minden egyes jelenethez.
Miközben pergett a film, rájöttem, mi hiányzott az idei CineFestről: egy elvont dráma, ami még működik is, szóval pontokban kifejezve, ha az Eltűnő hullámokat felhúzom kilencesre, a Te és az éjszakára adhatok 8/10-et.
Valaki nagy vállalatok vezérigazgatóira utazik: elkapja és rákényszeríti őket saját káros termékeik elfogyasztására. Az ügy felgöngyölítésével egy elit magánnyomozó irodát bíznak meg. A gyanú egy rejtélyes anarchista csoportra, a Keletre terelődik, ide kell beépülnie Sarah Moss volt FBI ügynöknek. Sarah beépül a szervezetbe, de hamarosan rájön, hogy ahogy közeledik a végelszámolás pillanata, úgy kerül egyre közelebb a szervezet vezetőihez.
A fesztivál egyik legjobban várt darabja, melynek nem csak témája tűnt ígéretesnek, hanem maga a történet is. Zal Batmanglij rendező állt a film mögött, aki két évvel ezelőtt a Sound of My Voice-szal verekedte be magát a szakmába, azonban mégis úgy tűnik, mintha ez a film túlnőtt volna rajta. Nem éreztem a feszességét, habár a szereplőkön kívül a történetét mindig is értékelni fogom benne. Batmanglij és a főszereplőt alakító Brit Marling közösen írták a forgatókönyvet, és a film számos fesztivált megjárt a Sundance-en tartott premiere óta.
Biztosan lesznek olyanok, akik nagyra tartják majd, de én nem tartozom közéjük. Baromi lassan pergett le a szűk kétórásra vágott játékidő, ami picit talán fölösleges is volt, hiszen ha igazán ütemesre akarták volna venni a figurát, akkor nem próbálkoznak ilyenekkel. Maga a téma sokkal érdekesebb, mint amilyen formában megvalósításra kerül. A fesztiválos dráma hangulat adott, ami jó pont a szememben, csak tényleg kissé össze kellett volna fogni magát a rendezést, hogy jobb szájízt hagyjon maga után.
Brit Marlingnak kaméleonszereppel kellett megbirkóznia, és amellett, hogy ez simán megy neki, még mindig állati tehetségesnek tartom. Látszik rajta, hogy szívvel-lélekkel beleadott mindent, és gyötrelmeit sem rejtette véka alá. Ellen Page pedig pont ellentétje, ugyanis nem tartom őt átütő erejű színésznőnek. Oké, hogy el-elevickél egy-egy szerepben, de sem nem szimpatikus, sem nem egészen rátermett a színészkedésre. Még szerencse, hogy a szereplőgárda telis tele van remek színészekkel, kezdve a sort Alexander Skarsgårddal, a svéddel, aki bárhol felbukkan, a női szívek nem maradnak megdobbanatlanul. Nyilván jelen esetben nem ez a lényeg, de van egy kisugárzása, annyi egyszer szent. Toby Kebbell és Aldis Hodge szintén piszkosul szép játékot mutattak be nekünk, a hölgyek oldalán pedig Julia Ormond és Patricia Clarkson tesz ki magáért.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire vártam ezt a filmet, és hogy milyen boldog voltam, hogy végül bizonyos körülmények között moziban is látható lesz. Ugyanakkor leszögezném azt is, hogy a várakozásom ellenére nagy elvárásokat nem támasztottam vele szemben, hiszen azért volt néhány kérdőjeles dolog.
A hangulatát, valamint az odaadó színészi alakításokat már senki nem veheti el ettől a filmtől, viszont pár hét alatt simán kihal az emlékezetemből. Ezek fényében egy karcsú 7/10 jár érte, mert mint feljebb taglaltam, értékei is vannak bőven, csak akad pár rés is a pajzson.
Idehaza a CineFesten debütál a Nebraska, Alexander Payne dramedyje, amit odakint meglehetősen komáltak a kritikusok. Még nem tudom, hogy szombaton bevállalom-e, de majd kiderül még addig. Főszerepben: Bruce Dern, Will Forte, June Squibb, Bob Odenkirk, Stacy Keach, Missy Doty, Rance Howard, Kevin Kunkel.
Vagy írhatnám úgy is, hogy milyen állatot keres? A CineFest Facebook oldalára került fel még a szombati nap folyamán az alábbi fotó, amit már csak a hecc kedvéért is muszáj megosztanom veletek.
Több mint 500 szakmai vendég, 100 újságíró, tízezrek a koncerteken és a vetítéseken - javában zajlik a Jameson CineFest, Magyarország elsőszámú filmfesztiválja.
Nagy sikerrel szerepelt az Iron Sky (a rendező, Timo Vuorensola és a női főszereplő, Julia Dietze jelenlétében vetítettük a tavalyi év egyik legsikeresebb európai filmjének rendezői változatát - ebben a formában ez volt a fantasztikus sci-fi világpremierje), az Arany Pálmát nyert Adéle élete és a Francois Ozon-film, a Fiatal és gyönyörű első hazai vetítésére alig lehetett beférni, de az ötvenéves A legénylakás (The Apartment) is megtöltötte a mozit.
A nagyjátékfilm-kategóriában 17, a Kitekintő blokkban versenyen kívül 8, a CineClassics-sorozatban 5, a Sundance Channel-blokkban 4 film szerepel. Emellett 11 dokumentumfilm, 22 animációs és 22 kisjátékfilm versenyez a zsűrik díjaiért. A díjátadó szombat este lesz, de addig is csúcskategóriás filmek, szakmai programok, koncertek és bulik várják a közönséget. Ráadásul minden program ingyenes.
Az íróként, rendezőként és színészként is jegyzett Noah Baumbach folytatta a Greenberg című mozival kezdődő kooperációt a csodálatos Greta Gerwig színésznővel, olyannyira, hogy mostani filmjük, a Frances Ha forgatókönyvét is közösen hozták tető alá.
Gerwig alakítja a címszereplőt, Frances Hát, aki egy kedves bolond. Gyakornokként dolgozik egy tánctársulatnál, totálisan csóró, még lakása sincs, albérletről albérletre ugrál. Sophie nevű barátnőjével ugyan bensőséges a kapcsolata, ám az egyensúly felbomlik, mikor az összeköltözik a barátjával. Ettől kezdve minden kudarccal végződik, amihez Frances hozzáfog, legyen szó karrierről vagy magánéletről, s közben még az ártalmatlannak tűnő szituációkban is csak úgy záporoznak a hihetetlen életigazságok.
A magyar forgalmazó a Mozinet, magyar premier: 19-én 23 órakor.
Talán az Oscar-díjas Senkiföldje (No Man's Land, Danis Tanovic) óta nem készült olyan jó film a bosnyák háborúról, mint a Templom a dombon (Circles). A filmet a rendező, Srdan Golubovic jelenlétében vetítik ma 18 órakor.
Dubrovnik és Montenegró között félúton, a bosnyák hegyek ölelésében fekszik a soknemzetiségű Trebinje. Amikor Marko, a fiatal katona eltávozást kap a frontról, néhány napra hazatér az apjához, a barátnőjéhez és a legjobb barátjához. A háború elől a bájos kisváros sem nyújt menedéket: hirtelen és értelmetlenül tör felszínre az erőszak, amikor három szerb katona rátámad egy békés muszlim boltosra. Marko az egyetlen, aki közbeavatkozik, így megmenti az árus életét, de ezért súlyos árat fizet. Az egykori barátok és ellenségek sorsa tizenkét évvel később ismét összefonódik, a háború soha be nem gyógyult sebei újra felszakadnak. A filmet, amely a Szarajevói Filmfesztiválon elnyerte a közönségdíjat, Magyarországon a Mozinet forgalmazza.
A tunéziai származású francia direktor, Abdellatif Kechiche mozija - fikció lévén - úgy is működne, ha egy hetero kapcsolatról lenne benne szó, a szerelem megszületését, szárnyalását, majd fájó hiányát is olyan természetességgel ábrázolja, hogy igen nagy szavakra biztatja e sorok íróját: nem tudjuk elképzelni, hogy erről a témáról tökéletesebb mozgókép készülhetne. A cannes-i Arany Pálma abszolút jogos.
Megtörve a hagyományokat, az Adèle életéről jómagam és a párom is írunk külön-külön. A célunk az vele, hogy az egyik egy férfi szemszögéből jellemzi a filmet, míg a másik egy nő látásmódja szerint írja körül.
EGY FÉRFI SZEMSZÖGÉBŐL: A fesztivál egyik legjobban várt darabján vagyunk túl, ami rengeteg érzést megmozgatott bennem, és kis időre pihenőre is vonultam vele, ugyanis a látszat ellenére egyáltalán nem könnyű alkotás. Abdellatif Kechiche filmjeitől már megszokhattuk ezt, de ezúttal ő is valami sokkal merészebbet alkotott nekünk. Viccelődtem korábban a "blockbuster művészfilm" kategóriával, de igenis kezd kialakulni egy ilyen, és az Adéle élete beletartozik ebbe. Szombat este zsinórban néztünk három filmet, és ez volt az utolsó, amelynek vetítését kilenckor kezdték. Egy fárasztó munkanap után nem tápláltam sok reményt az iránt, hogy nem fogok belefáradni a 179 perces játékidőbe, de annyira egyedi drámáról beszélünk, hogy egyetlen pillanatra sem hagyott unatkozni.
Száraz tényeket közöl, és mindezt annyira életszerűen láthatjuk elejétől egészen a végéig, hogy szinte semmibe sem lehet belekötni. Elég jelentős szereppel bír a két lány szexuális közösülése, és azok különféle fantáziadús ábrázolása. Manapság amerikai filmekben sokszor mutogatnak férfi felsőtesteket, vagy különféle női bájokat, csakhogy ezekkel csupán annyi probléma akad, hogy az esetek 99%-ában funkciómentes. Jelen filmnél az a helyzet, hogy a néző ezáltal kerül közelebb a két főszereplő lányhoz, részben ezt a szerepet töltik be a szeretkezős jelenetek.
És hogy mi szükség volt a háromórás játékidőre? Nem egyszerű végigülni egy ilyen filmet, de viszonylag szépen lepereg ez az idő, és ahogyan egyre jobban megismerjük a két leányzót, de főleg Adèlet, közelebb is kerülünk hozzájuk. A végére már olyannyira együtt lehet érezni a címszereplővel, hogy az nem emberi. Persze az élet kegyetlenségei megkeserítik az elénk vetített képsorokat, azonban ez a két lány annyira színes, hogy majd ki csattannak értékeiktől.
Adèle szerepében Adèle Exarchopoulos tündököl, akit az égiek szemet kápráztató szépséggel áldottak meg. A közeli kameraállások sajátosságai a filmnek, így sokszor láthatjuk mindkettejüket extrém közelségből. Mintha ott lennénk az arcától néhány centiméterre, és sehol egy hiba. Amikor őt követi a kamera, akkor semmi más nem létezik a vásznon, csak ő van, és az áradó szépsége. Ha jobban megfigyelitek, a haja sem mindennapi, ugyanis álljon az bárhogyan, zseniálisan néz ki. Akár fel van túrva, akár az ágyból kelt ki, akár a folyton szemébe lógó tincsről beszélünk. Annyira érzéki és közeli, ahogyan bemutatják őt, hogy ez az igazi érték, és ezeket az amerikai filmesek mindig is csak nyomokban fogják tudni ábrázolni, de még a megértését sem zárnám ki.
A kicsit idősebb lányt, a címszereplő szerelmét Léa Seydoux alakítja, aki szintén természetes szépség, és hihetetlenül összeillik Adèle-lel. Amikor kettejük életszakaszába nyerünk bepillantást, legyen az egy egyszerű séta, egy merész csókolózás a bárban – esetleg több attól -, vagy a lepedőakrobatikázásuk, lehengerlő, hogy milyen hatást ér el a nézőnél. De talán a legfontosabb, hogy jelen esetben erre épül a film, és annyira érzéki módon került megvalósításra, hogy az igazi érték az benne, hogy egyik szeretkezős jelenet sem fölösleges. Mindegyik együttlét szerves része és mozgatórugója a két lány történetének. A többiek közül senkit nem emelnék ki, kétszereplősre íródott ez a remekmű, és halál pontossággal életveszélyesen működik.
Tegnap viccelődtem, hogy mi lenne, ha az amcsik feldolgoznák az Adèle életét, és páromnak nagyon is igaza volt azzal a mondatával, hogy "Mégis hogyan? Valószínűleg nem is értik meg igazán, hogy mik a valódi értékek ebben a drámában." - és azt kell, mondjam, baromira egyet bírok vele érteni. És nem, nem arról van szó, hogy lenézzük őket, egyszerűen ők ilyenek - persze kivétel mindig akad, és ők majd megmutatják, hogy vannak kivételes emberek közöttük is.
Mindenhol jelen van a kék szín, de egyetlen egyszer sem látjuk ugyanazt az árnyalatot. Művészi megközelítést kapott minden, beszéljünk akár a hétköznapok bemutatásáról, egészen azon keresztül, ahogyan Adèle a munkáját végzi, és ahogyan megpróbálja legyűrni az elé gördülő nehézségeket. Utánozhatatlan, és azért sem írtam korábban erről a filmről, mert ennek idő kell. Jócskán mélyre megyünk, és nincs szégyenlősködés, csak a száraz tények, a valóság, ellenben emellett jelen vannak azok erények, amelyektől annyira színes ez a dráma.
Lassan zárom is soraimat, ugyanis hamarosan érkezik a másik szemszögből írt értékelés is, amelyet majd a második bekezdés elejére kattintva érhettek el. A 10/10 jár érte, és tényleg érdemes néhány napra spejzolni, állni hagyni, hogy kialakulhasson a valódi kép. Természetesen azok messzire kerüljék el, akik nem szeretik a művészfilmeket, vagy nem csúszik le a torkukon a két lány közötti románc.
A mai nap beszállítója az indiewire, akik 17 vadonatúj hivatalos képet tettek közzé az Adéle élete 1-2. fejezetből (La vie d'Adèle / Blue Is the Warmest Color), ami egy erősen erotikus töltetű dráma Abdellatif Kechiche-től.
Odakint NC-17-es, azaz a legdurvább besorolást kapta, amit meg is értek, és mint twitteren azt már jeleztem, erről a filmről két írás is készül: egyik női szemszögből nézve, párom tollából, a másik pedig az én értékelésem lesz, így mindkét nem hangot kap.
Egy névtelen férfi (Redford) magányosan hajózik az Indiai-óceánon. Egy nap arra ébred, hogy vitorlása léket kapott, amikor összeütközött egy, a tengeren hagyott konténerrel. A navigációs berendezés és a rádió meghibásodása miatt nem tudja, hogy egy erős vihar felé vitorlázik. Bár a hajótestet sikerül kijavítania, minden tudására és korát meghazudtoló erejére szüksége van ahhoz, hogy túlélje a vihart. Az áramlatokra kell bíznia magát, hogy elvigyék egy olyan hajózási útvonalig, ahol reménye lehet arra, hogy valaki a segítségére siet. A könyörtelen napsütés, és a hajója körül úszkáló cápák arra késztetik, hogy szembenézzen saját halandóságával.
Mára olyan nagy fesztivállá nőtte ki magát a CineFest, hogy egyenesen Cannes-ból érkezett a Minden odavan, ami teljes mértékben J.C. Chandor érdeme. Saját kezűleg írt forgatókönyvéből eredeti történetet elmesélve mutatja be nekünk, hogy milyen is az, amikor egyedül marad egy ember az óceánon. Ebben a drámában nincs képzelgés, csak a száraz valóság és a határtalan messziség, a végtelen égboltok. Nem gondoltam volna, hogy teltházas lesz egy ilyen dráma, de ezek szerint tévedtem, sokkal több ember nézte végig feszült figyelemmel Robert Redford hánykolódását.
Redford egy olyan férfit alakít, akinek szemmel láthatóan nincs sok veszítenivalója, és amikor hajója léket kap, halálos nyugodtsággal kezd neki a probléma orvosolásának. Nincs kapkodás, nem siet sehová, és tisztában van a képességeivel, az eszközeivel, valamint a túlélési esélyeivel. Bámulatos az ő utazása, amely során sok mindent megél, de délibábot egyetlen egyszer sem lát. Nincs képzelődés, és ez igazán remek húzás a rendezőtől, hogy nem ilyen irányba vitte el filmjét, hiszen ilyenből van kevesebb.
Elég nehéz filmélményt rontó tényezők nélkül dobálóznom a szavakkal, de Redford alakítása annyira meggyőző, hogy elég könnyen együtt tud vele érezni a néző. Varázslatos az az erő, ami ebben az idős férfiban lakozik, a hit, a bizakodás, és a tény, hogy a feladás a legutolsó gondolata. Már-már megvakítja a nézőt ezzel, és mivel párbeszédeket is csak nyomokban hallunk, minden gondolatát a színészi játékán keresztül láthatjuk viszont. Ezért volt neki sokkal nehezebb dolga, mint mondjuk Pinek. Persze nem szabad egy lapon említeni a két karaktert, de mindkettő értékes darab.
Igazán példamutató a főszereplő elszántsága, és már maga az a tény is, hogy a rendező belevágott egy ilyen film elkészítésébe. Az egyszereplős történetek sohasem egyszerűek, és nagyon nehéz az ilyeneket igaz sikerre vinni. Viszont a naturalista eredetiségével kétségkívül nyerő tudott lenni nálam.
A cím mindent elmond, és annyira igaz ez a történet által bemutatott férfi egész életére, ami lényegében tökéletesen párhuzamot von ezzel. Konkrétan nem tudok belekötni semmibe, mert a játékidő gyorsan tovaszállt, viszont ha pontokba kéne öntenem a véleményemet, akkor a 8/10-et semmiképpen nem haladná meg.
Az Iron Sky 2018-ban játszódik. Már a felütés is remek: egy amerikai űrhajó leszáll a Holdon, s a személyzet legnagyobb meglepetésére egy náci várost talál a sötét oldalon, ahol Udo Kier a Führer. Az invázióra készülő „holdiak”, akik az 1945-ben odamenekült nácik leszármazottjai, rádöbbennek: itt az idő, hogy elfoglalják a Földet. Nos, ez nem vicc: tényleg ez volt a tavalyi Berlinale egyik nagy durranásának kiindulópontja.
Anno a Berlinálén debütált az Iron Sky, ami egy merőben érdekes és ötletgazdag történetű alkotásnak ígérkezett, és bár elsőre a sztori nevetségesen hangzik, mégis van benne lehetőség. Lényegében egyetlen dolog van, ami megmenti, és valamennyire élvezhetővé teszi az egészet, hogy nem károsan vették magukat komolyan. Végig érzékelhető a tipikus B-filmes hangulat, amivel az égvilágon semmi gond nincs, hiszen ez is egy műfaj úgymond. Semmiképpen nem paródiáról van szó, legalábbis nekem nem úgy jött át, hanem mint egy erősen közepes másfélórás hülyülés, amiben megerőszakolják a történelmet és fittyet hánynak mindenre. Nyomokban már-már Tarantino mestert kerülgette, de azért messze nem olyan sajátos módon, viszont remek, hogy elhozták a CineFestre.
Kicsit olyannak tűnt a történet, mintha váz nélkül próbálták volna felépíteni, pedig elsőre bitang jól hangzott, de némileg azért csalódást okozott végül. Eleinte még több jelenetet megmosolyogtam, eléggé tetszett, az a rész, amikor a légnyomás kiszívja a tanárnőt és a fekete fickót, és végül is előbbi szinte folyamatosan eyecandy szerepet töltött be, melynek köszönhetően üdítőbb érzés visszagondolni a filmre. Érdekességképpen írom, hogy Timo Vuorensola rendező minden idők legdrágább finn alkotását készítette el, amelynek költségvetése 7,5 millió euróra rúg, amelyből egymilliót a rajongók dobtak össze.
Máskor pedig erőteljesen agyament angol filmes benyomást ébresztett bennem, de abból is a jobb fajtából, mert mint köztudott, egyes szigetországi alkotásokkal kimondottan össze szokott akadni a bajszom - már ha lenne. Hatalmas ötlet szerintem, ahogyan kinéz a nácik Holdon lévő bázisa, és ahogy felülnézetből mutatják, egészen ütős, és pacsi, hogy ezt így kitalálták, majd pedig megvalósították. A helyszínek, a viseletek és a színészek helyükön vannak, illettek ebbe a közegbe, de kell még ide más?
Udo Kier szereplései közül ez mindenképpen a jobbak közé sorolható, meg hát szimpatikus egy csóka, időnként szívesen elnézem a búráját. A tanárnőt alakító Julia Dietze meg ugye nyilván az eyecandyfaktor növeléséért felelt, Peta Sergeant és Kym Jackson mellett. Amikor Peta Sergeantet követte a kamera, folyton azt éreztem, hogy Catherine Zeta-Jones szolidabb mását nézem, hiszen azért szórványosan van köztük hasonlóság.
A részletekbe nem mennék bele jobban, de mielőtt bárki is fejét adná rá, érdemes egy előzetest nézni, hogy nagyjából felvázolják, mire kell számítani. Részemről elfér rá a 6/10, de nem hiszem, hogy újra leülnék elé.
Jon Martello tárgyiasít mindent az életében: a lakását, a verdáját, a családját, a vallását és természetesen, a csajait. A haverjai Don Jonnak hívják, mert minden hétvégén "tízpontos" nőket visz haza. Ám a legjobb éjszaka sem hasonlítható ahhoz az örömhöz, amit a számítógép előtt ülve érez erotikus filmeket nézve. Többet és többet akar, ezért belevág egy komolyabb kapcsolatba egy gyönyörű lánnyal, hogy új tapasztalatokat szerezzen mind testileg, mind lelkileg.
A tízedik jubileumát ünneplő CineFest nyitófilmjének ismét egy nagyszerű darabot sikerült kiválasztani, ugyanis a Don Jon, mint azt már csiripeltem, sokkalta több egy pusztán átlagos csajozós dramedynél. Joseph Gordon-Levitt ezzel debütált rendezőként, és helyenként kézzel fogható az amatőrség, az 'első film' hatása, mégis kiválóan szórakoztatott. Arra már csak halkan térnék ki, hogy nem könnyű témát választott elsőre, és ugyan jelen van a szokásos amerikai álszentség, ugyanakkor a valóéletből merít, és közben tanít is. Felkészít esetleges életszituációkra, és tanácsokat osztogat.
Egészen sok dologgal tudtam azonosulni, így számomra ez egy szépen felépített film, bár érezhető, hogy néha elvész egy pillanatra, így lényegében ez az egyetlen gyengéje. Lassan rátérek a lényegre, hiszen erre a filmre sokan azért váltanak majd jegyet, hogy láthassák Scarlett Johansson bájait, hogy mennyire jó nő is. Nos, ScarJo nem könnyíti meg a dolgomat, és nem fogtok szeretni azért, amit írok róla, de az ő karakterét csíptem a legkevésbé. Testileg hiába bomba nő, nekem arcra kevés - igen, a való életben is -, de ami még ettől is fontosabb, hogy olyan módon állítják be, hogy amíg meg nem szólal, addig oké, de utána maximum egy egyéjszakás kalandnak való.
Johansson tehát teszi a dolgát, játssza az angyalbőrbe bújt jó lányt, közben pedig legbelül egyre inkább egy megkeseredett bestiára kezd hasonlítani. Túlreagálja a dolgokat, és van itt még egy kényes téma, ugyanis ő kapta a fehérbőrű feka szerepét, amit a szó legszorosabb értelmében értsetek. Számtalan előnytelen vonással rendelkezik, de meghagyok nektek a filmre. Mindamellett, hogy 'tökéletes' családot választottak a címszereplőnek, Tony Danza szinte mindenkit felülmúl a maga köreiben, és akkora grimaszokkal oldja a hangulatot egy-egy egyébként feszültebb szituációban, hogy sikerült nem egyszer szétröhögni az agyam. Máskülönben pedig tipikus apa, aki elé sokszor görbe tükröt tart az élet… na meg a kedves neje is. Brie Larsont is eléggé eltalálták, helyén volt, mint London.
Joseph Gordon-Levitt nem könnyítette meg a saját dolgát sem, viszont annyira élethűen alakítja a címszereplőt, hogy semmi kétség afelől, mennyire tehetséges színész. Bár, ez sem újdonság, hiszen gyerekkorától színészkedik, szóval van már némi rutinja. A karakterével nagyrészt együtt tudtam érezni, aminek több oka is van - ha akarjátok, félreértitek, ha nem, nem. Ő viszont úgyis megmondja a tutit a filmben, ez mindig jusson eszetekbe! Visszatérve Don Jonra, a név is nagyon találó, és JGL kellően macsó ahhoz, hogy ezt bekajálják tőle, de már megint elkalandoztam. Szóval itt van nekünk egy ilyen csóka, aki halomra falja a nőket, minden estére jut neki egy, közben mégsem tud egyikben sem igazán elvészni. Nem akarok filmélményt rontó tényezőkkel jönni, tehát SPOILERVESZÉLY, de emlékeztek, amikor az egyik posztban rákérdeztem, hogy vajon Julianne Moore is meglesz-e neki? Nem tévedtem, sőt, számomra világos volt, mint a nap, hogy ő is be fog következni. De ettől jóval több áll a dolgok hátterében, ami pedig már történelem - számomra. SPOILERZÓNA VÉGE
Azt hiszem, valamennyi pasi át tudja majd élni azt a szituációt, amiben Don Jon szenved, de nézzük Julianne Moore-t, aki sokkal inkább nő a filmben, mint ScarJo. Pedig előbbi 24 évet ver utóbbira, persze ne említsük egy kategóriában őket, de tényleg Moore a hús-vér nő, míg ScarJo csak egy műanyag, nyivákolós cicababa. Nyilván itt a két karakterről beszélek, nem Johanssont savazom.
Durván elgondolkodtató film a Don Jon, amit a legkevésbé sem gondoltam volna, bár JGL eddigi munkásságát elnézve sejthettem volna, hogy nem tucat hollywoodi klisés dramedyt ad majd ki a kezei közül. Rezgő léccel, de megvan a 9/10, és nem szándékosan, de tényleg elgondolkodtatásra késztet.
A történet három emberre fókuszál. Ahmed négy év különélés után tér vissza Párizsba, hogy elváljon francia feleségétől, Marie-tól, aki időközben már egy másik férfival él. Később kiderül, hogy ez az ember házas, és a felesége kómában fekszik, mivel öngyilkosságot követett el.
Hű, ezzel tegnap utolsó filmként némileg taccsra vágtak, ugyanis jó mélyre ment a rendező, és mint utólag kiderült, Asghar Farhadi legutóbb a Nader és Simin - Egy elválás történetét (Jodaeiye Nader az Simin) rendezte, amit még az Oscar-díja ellenére sem vállaltam be. Ráadásul elvileg van hasonlóság a két film között, amivel jó, hogy tegnap este még nem voltam tisztában. Mielőtt félreértenétek, nem arról van szó, hogy nem szerettem A múltat, csupán nehéz belekezdenem a mondandómba, ezért sem került ki rögtön az értékelés.
A 130 perces játékidő örökkévalóságnak tűnt éjfélhez közeledve, de utólag visszagondolva rá, nagyon is értékes alkotás lett ez, csak nem épp könnyű sem megemészteni, sem pedig feldolgozni. Klasszikus háromszög alakul ki a vásznon egy már külön élő férj, és az ex-feleség, valamint az új pasija között. Eleinte teljesen másnak állítják be a történetet, mint ami lesz belőle végül, és ahogyan haladunk az események sorával, egyre nő a nyomás, és a feszültség is olyan méretet ölt, hogy fészkelődést vált ki a nézőben.
Tetézi a hangulatot, hogy a végére annyi rossz dologra derül fény idő közben, hogy ez is rányomja bélyegét a filmre, ami által még súlyosabb alkotássá válik. Mondanám, hogy kicsivel gyorsabb cselekményvezetést vártam, de ennek a filmnek épp az a lényege, hogy a rendező táncol a néző idegein. Húzza az időt, egyre több szart borít a vászonra, amiből aztán minden szereplő megpróbál kikászálódni, csak épp ekkorra már a nézőket is magukkal rántották.
Bérénice Bejo alakítja az egyik központi karaktert, akinek játékát egyetlen pillanatra sem vontam kétségbe. Olyan magabiztosan evickél ebben a terhes, ugyanakkor mindennapi szituációban, hogy engem abszolút meggyőzött. Ali Mosaffa esetében fura helyzet áll elő, ugyanis van egy pontosan ugyanígy kinéző ismerősöm, és folyton olyan érzés fogott el, mintha őt látnám. Fura volt, és szürreális. Persze Mosaffa megtesz mindent, hogy eszünkbe sem jusson azt gondolni, hogy nem szerves része ennek a háromszögnek. A harmadik illetőt Tahar Rahim játssza, de gyönyörű alakítást láthatunk a természetes szépséggel megáldott Pauline Burlettől is. Az ilyen helyzeteket gyakran a kiskorúak sínylik meg, ami természetesen itt sem maradhat el. Elyes Aguis és Jeanne Jestin annyira hétköznapi módon mutatta meg nekünk, hogy milyen érzés egy ilyen szituáció részvevőjének lenni, hogy már-már megijedtem a naturalista előadásmódjuktól.
Sok minden elmondható A múltról, de leginkább az értékeit kell előtérbe helyezni, hiszen bárki kerülhet bármikor hasonló, vagy épp pont ugyanilyen szituációba. Ekkor pedig nyújthat egy kis mankót Asghar Farhadi műve. Elidőznék még néhány szó erejéig a helyszíneken, amelyek szintén nagy jelentőséggel bírnak. Elég csak megnéznünk a cselekmény középpontjában álló család házának elhelyezését, és kétlem, hogy véletlenül választottak egy vonatsínek melletti lakótelepet. Ez szintén egy olyan tényező, amivel lehet fokozni a hangulatot, feszültséget kelteni, vagy az sem kizárt, hogy a nézőt akarta vele idegesíteni a rendező.
Mint írtam feljebb, aludtam rá, mert ez pont nem az az értékelés, amit egyből webre kell vetni. Még mindig nehezen emészthető, amit láttam, de részemről a 9/10 jár érte, mert a lassúságával együtt éri el az összhatást a nézőben.
A főszereplő, Julia Dietze és a rendező, Timo Vuorensola jelenlétében lesz az Iron Sky rendezői változatának világpremierje pénteken 21 órakor a Jameson CineFesten. A film 2018-ban játszódik. Már a felütés is remek: egy amerikai űrhajó leszáll a Holdon, s a személyzet legnagyobb meglepetésére egy náci várost talál a sötét oldalon, ahol Udo Kier a Führer. Az invázióra készülő holdbéliek akik az 1945-ben odamenekült nácik leszármazottjai, rádöbbennek: itt az idő, hogy elfoglalják a Földet. Nos, ez nem vicc: tényleg ez volt a tavalyi Berlinale egyik nagy durranásának kiindulópontja.
A rendező, Timo Vuorensola minden idők legdrágább finn produkcióját hozta tető alá, méghozzá a mintegy 7,5 millió eurós büdzséből egymilliót a rajongók dobtak össze a hosszú ideje üzemelő Iron Sky Store honlapon. A film forgalmazója a Big Bang Media.
9/30/2013 06:35:00 du.
függő
