1/20/2014 06:34:00 de.
függő
Joe-ra (Charlotte Gainsbourg) egy nap egy sikátorban fekve a rideg utcakövön talál rá az éppen boltba igyekvő Seligman (Stellan Skarsgård). A fiatal nőt megverték, vérzik, és szemmel láthatóan segítségre szorul, ezért a férfi megsajnálja, és elviszi magához, hogy ápolja. Joe pedig mindennél őszintébben meséli el jóakarójának, miképp került abba a lehetetlen helyzetbe, ahogyan találkoztak. A nő nimfomániásnak diagnosztizálja magát, élményei pedig egészen a tinédzserkoráig nyúlnak vissza. Történetei között szót ejt édesapjáról, egy nagy szerelméről, és szeretőkről, de mindenekelőtt szexuális kalandjairól, amelyek bővelkednek extrémitásokban, zavarba ejtő helyzetekben, szexuális pózokban és játékokban, valamint vállalt perverziókban. Seligman megértően, ámde zavartan hallgatja a nőt és a történelemből, valamint a tudományból vett példákkal és tapasztalatokkal igyekszik értelmet adni a nő tetteinek.
Az év egyik legjobban várt művészfilmje, ami Lars von Trier nagymester keze alól került ki. Illetve nem, ez nem az ő verziója, ő majd Berlinben mutatja meg a tutit a vágatlan változattal. Nem könnyű belevágnom a sűrűjébe, de már most kijelenthetem, hogy a rendező ismét különc alkotással rukkolt elő, amiben semmit sem rejt véka alá. Akik már látták az Adéle életét, kevésbé lesznek meglepve, mint akik most először találkoznak hasonlóan őszinte alkotással, azonban A nimfomániás - ahogyan a címe is mutatja - nyíltságban lazán túlszárnyalja Abdellatif Kechiche művét.
De hagyjuk a kliséket és az összehasonlítgatást, hiszen ilyet még nem láttunk, viszont von Trier ezúttal is hozta a formáját, és valami olyat vitt véghez, amit eddig más még nem. Már az első jelenet sem átlagos módon kezdődik, aztán pedig kapjuk a semmiből azt a fajta rockzenét, ami tagadhatatlanul rámutat arra, hogy ez Rammstein keze alól származik. Mivel a történetmesélésen van a fő hangsúly, így ez kellően jelentőségteljes szerepet is kap, és rengeteg helyre eljutunk, ahol finom apró utalásokon keresztül vezetik rá a nézőt a lényegre.
Lehetne elmélkedni róla, hogy vajon mi a film valódi üzenete, de az első rész alapján azt mondanám, hogy a címszereplő önostorozása ellen mennek, vagyis attól, hogy valaki rossznak hiszi magát, nem biztos, hogy így is van. Mondhatnám, hogy a szexualitás mindennek a mozgatórugója, de ettől többről van szó, és aki ismeri a rendező munkásságát, ezt már a film megnézése előtt is jól tudta. Igen, ezeket sem mellőzi, és igen, részletekbe menően láthatunk egy-egy aktust, ami nem feltétlenül tett boldoggá, de von Trier legalább nem söpri a problémát a szőnyeg alá.
Talán ez lehetne A nimfomániás másik nagy tanulsága, üzenete is, hiszen Joe egy olyan nő, aki tisztában van az adottságaival, és használja is azokat. Nyilván ennek köszönhetően nem egyszer szorult helyzetbe is kerül, és akár azon is elgondolkodhatunk, hogy betegségnek számít-e, vagy csupán egy szenvedélyről van szó. A címszereplő mesélése meglehetősen részletekben gazdag, és sok esetben a vidám tónusok is előtérbe kerülnek. Nyíltan beszél a múltjáról, és nem is ítélem el azok miatt, amiket tett, mert megmagyarázza, hogy mit miért, aztán ezzel valaki vagy azonosul, vagy fúj rá. Ha már belementem az elemezgetésbe, von Triernek ismét jár a piros pont, méghozzá a forgatókönyvbe vetett monológok miatt, ugyanis a szereplők kimondottan változatos párbeszédeken keresztül ismertetik meg a nézőt az adott szituációval. A háttérben sokszor felfedezhető hóesés pedig hangulatos.
Stacy Martin játssza a fiatal Joe-t, és mivel a két felvonás közül az első csakis az ő cselekményeire fókuszál visszaemlékezéseken keresztül, de a mesélő Charlotte Gainsbourg, vagyis Joe jelenkori megformálója. Stacy Martinról sok minden elmondható, és az is biztos, hogy a szégyenlősségét otthon hagyta. Viszont azok után, amit láttam tőle, engem teljes mértékben lenyűgözött színészileg. És várjátok ki, most jön a csattanó: ez volt élete első alakítása. Gainsbourgról és Stellan Skarsgårdról inkább a második rész értékelésében mennék mélyebbre, most nézzük a múlt további alakjait.
Shia LaBeouf karaktere sokszor visszatér a fiatal Joe életében, hiszen mérföldkő az életében. 3+5. A képaláírások is egyediek, talán Tarantino ihlette meg a rendezőt. Visszatérve LaBeoufra, aki most a való életben is alkot, és a filmben is egy utálatos figurát játszik, akit a háta közepére sem kíván az ember. Mindennek fejébe még igénytelen is a karaktere. Christian Slatert Joe apjának szerepében szőtték bele a történetbe, és nyilván nem okoz csalódást. Uma Thurmant is kiemelném, aki arcra felszedett egy kicsit, és ez elvette a régi báját, de az sem kizárt, hogy a szerep hitelessége érdekében történt. A szereplőkről elég is ennyi, hiszen a rendező egyébként sem dolgozik olyanokkal, akik tehetségtelenek.
Nem gondoltam volna, de nem annyira mélabús, mint mondjuk a Melankólia, sokkal több a vidám tónus, viszont a művészfilmektől megszokott elemekkel ebben is gyakran találkozunk. Maga a történet folyása lassú, de nem károsan, és abszolút egy olyan filmről beszélünk, aminek lehet sodródni az árával. Az első rész simán elérte a 9/10-et, és kíváncsian várom a február elején érkező folytatást.
