3/24/2013 08:08:00 de.
függő
Közvetlenül apja halála után Sal Paradise, egy feltörekvő New York-i író találkozik Dean Moriartyval, egy lehengerli stílusú, elbűvöli ex-szélhámossal, akinek a rendkívül felszabadult és egyben rendkívül vonzó Marylou a felesége. Arra ítéltetve, hogy ne beszőkült életet éljenek, a két barát megszakítja minden addigi kapcsolatát és útra kel Marylou-val. Éhezve a szabadságra, a három fiatal elindul, keresvén a világot, új találkozásokat és önmagukat…
Nagyjából egy évvel ezelőtt égtem a vágytól, hogy ott lehessek májusban a Cannes-i Film Fesztiválon - többek közt azért, hogy láthassam az Úton-t -, ám most már közel sem vagyok annyira lelkes. Milyen egy igazi road movie? Nagyjából ilyen, viszont sokkal több is lehetett volna benne. Kezdem ott, hogy mint azt tudjátok, zabálom a fesztiválos filmeket, és nagyon sokáig tetszett ez is, de ahogy telt a játékidő, egyre kevésbé bírt érdekelni, kevésbé kötött le, és csak matattam az akkorra már megüresedett popcoronos dobozom felé.
Walter Salles rendező kiválóan megteremtette a film atmoszféráját, ami kimondottan magával ragadja a nézőt, nem beszélve a sajátos, és egyben korhű képi megjelentésről, a porról, ami úgymond érződik a vásznon. Az eleje felé a parkolós-autós jelenet egyenesen tökéletes lett, értem ezt a színvilágra, a beszűrődő utcazajra, és a jelenlévő parkoló őr reakciójára. Több ilyen részt vártam, de összességében még így is gyönyörűen köszönt vissza a '40-es évek vége, '50-es évek eleje.
Megszámlálhatatlanul sok helyszínt bejárunk a film során, ami alapjában véve, nagyszerűen hangzik, azonban a soha véget nem érő országutak kissé azt az érzést keltik az emberben, hogy ennek sosem nem lesz vége. Mintha már órák óta ülnék a film előtt, és az istennek nem haladunk, pedig de. Mindez megspékelve a beat korszakra jellemző mozzanatokkal, a hihetetlenül nagy szabadsággal, a piákkal, a drogokkal, az őrült mulatozásokkal, és természetesen a jobbra-balra szexszeléssel. Habár, nem szégyenlősködnek a filmben, és prűd sem vagyok, de a 16-os karikát egy egészen parányit kevésnek tartom. Az előbb felsoroltak nem ágyaznak meg a 18-as korhatár besorolásnak? Kétlem. És ezt a mondatot a saját érdekemben nem folytatnám.
Visszakanyarodva kicsit még az utazós részekhez, amik hihetetlenül jól működtek, valóban úton voltunk, pontosan ezt az érzetet keltette bennem a történetmesélés stílusa. Például mennyire jól megcsinálták már azokat a részeket, amikor a szélvédőn betürköződik a napfény, vagy a felfelé 'kúszó' esőcseppek is egészen mély hatást váltottak ki, nem beszélve a már említett porról. A porról, ami tökéletes egyensúlyba kerül a film mondanivalójával, az üzenetével, és az időszakkal, amit a nézője elé tár. Kár is tovább ragoznom, kimondottan életszerű, ugyanakkor súlya is van, nem is kicsi, úgyhogy emésztés javasolt.
Szereplőgárdáját tekintve elég impozáns a felhozatal, hiszen megannyi neves színésszel találkozhatunk az utazás során, még ha csak kis időre is, viszont ez teljesen érthető, ha a film szerkezetét jobban megfigyeljük. Kezdeném Kristen Stewarttal, akiről, mint említettem már korábban, ebben a filmben tiszta lapot kapott nálam, tényleg elvonatkoztattam az elmúlt pár évben elkövetett sorozatos botladozásaitól, és meglepő módon egészen nem rossz, amit csinált. Persze nem kiemelkedő, de azért teljesen jól állt neki ez a karakter, és most itt nem jönnék egy pofátlan mondattal, mert nem épp nyomdafestéket megtűrő mondatocskáról van szó.
Sam Rileyt és Garrett Hedlundot folyton összekevertem, pedig két külön figura, mégis annyira hasonlóak, hogy nem egyszer gondolkodnom kellett, hogy melyikük is van éppen porondon. Mindketten megdöbbentően hitelesen, élethűen adták vissza a rájuk szabott fiatalokat, akiknek aztán semmi sem volt szent. Amy Adams, te jó szagú űr isten… nagyjából hasonlóan reagáltam, amikor először felbukkant, és hogy mennyire jól hozta ezt a durván züllött, kócos hajú különc bigét, te jó ég. Viggo Moretnesen texasi akcentusával fogott meg kimondottan, nem beszélve az ehhez harmonikusan illő öltözetékéről és megjelenéséről. Kirsten Dunst ugyancsak kitett magáért, bár neki helyzeti előnye van, hiszen eleve a kinézete nem épp az életöröm száll meg. Terrence Howard is érdemel némi említést, hiszen testhez illő epizódszerepet ruháztak rá, amivel nyilván elbírt, de akadt egy meglepetés szereplő is. Teljesen elsiklottam Steve Buscemi neve fölött, és ő is hasonló hatást keltett, mint az előbb felsorolt néhány színésztársa.
Bárhogyan is nézzük, a szereplők és hangulatteremtés szempontjából nem nagyon kifogásolhatjuk, ám néhány apróság mégis okozott pár baromi nehezen eltelő percet, és valahogy inkább kis darabokként emlékszem rá vissza, semmint egybefüggő filmként. A 7/10-re rászolgált.
