7/16/2013 07:31:00 de.
függő
Amióta ember él a Földön, mindig félt attól, hogy egyszer ellenséges idegenek érkeznek a végtelenből: de mindig azt hitte, hogy az ismeretlen gonosz a csillagok közül bukkan majd elő. Pedig a Csendes-óceán alatt megnyíló kapu volt az, melyen keresztül gonosz óriásszörnyek támadtak ránk, hogy megszerezték a világunkat. Az ellenük folytatott háború során milliók haltak meg, és az emberiségnek már nincs hátországa és kimerültek a tartalékai. Egy különleges fegyvernek hála a Föld régi lakói mégis kapnak egy utolsó esélyt. A hatalmas gépezeteket több pilóta irányítja, agyukat neuronhidakkal kapcsolják össze. Ám még ez is kevés. A seregből rég elbocsátott pilóta (Charlie Hunnam) és egy az első vonalban még kipróbálatlan újonc (Rinko Kikuchi) azonban elindít egy olyan harci gépezetet, amelyet már régen leselejteztek: talán ők fogják megállítani az apokalipszist.
Sok-sok minden kavargott a fejemben még a film előtt pár perccel is, és nem is igazán mertem reménykedni abban, hogy nem fogok végig köpködni. Pedig… istenigazából jobban is bízhattam volna Guillermo del Toróban, a vizualitás és az ijesztgetés nagymesterében. IMAX-ben sikerült megnézni, ami több mint eszményi ötletnek bizonyult, hiszen az év leggigászibb csatáit egy ekkora vásznon látni, egyértelműen császárság. A film hosszát nem ismertem, mielőtt beültünk moziba, és már megnézni sem volt időm, de annyira gyorsan lepergett a film, hogy csak kapkodtam a fejem. Arról már nem is beszélve, hogy néha az államat a térdem környékén kellett keresgélni.
A történetre sokféle lepedőt rá lehet húzni, egyetlen egy dolog zavart a filmmel kapcsolatban, és ez ehhez köthető. Nem másról van szó, mint a tipikus amcsi butaságokról, viszont del Toro a formáját hozva egy-egy apró finomsággal ellensúlyozza ezt a hibát, így sokkal szebb képet kialakítva a néző fejében. A rendező nekem eddig még egyetlen egyszer sem okozott csalódást, és nem értem azokat, akik Michael Bay vagy Roland Emmerich világlerombolós katasztrófafilmjeihez hasonlítják a Tűzgyűrűt. Azokkal a filmekkel ellentétben itt új univerzumot vezetnek fel, ami még önmagában kevés lenne, de vannak mélységei, sőt még mitológiája is. Ugyanez viszont nem mondható el sem egyetlen TF filmről, sem pedig bármelyik Emmerich műről. Merthogy ott tényleg észveszejtve, popcornzabálásra biztatva megy a világ romokba döntése, ami nem rossz, de már nem elég - legalábbis számomra.
Még egy hatalmas előnnyel bír nálam a Tűzgyűrű, amivel lehet, hogy nem sokan fogtok egyetérteni, de mekkora ász már, hogy végre egyszer nem Amerikából mentik meg a világot! Ettől jobb, klisé-mentesebb ötletet aligha tudtok mondani példának. És ez a jövő, hogy nem Amerika menti meg a világot. Hogy mi vezetett idáig? A gondolkodásmódjuk, de ebbe nem kívánok elmélyülni. És az mekkora már, hogy ülsz egy hatalmas akciójelenet kellős közepén, közben pedig megsajnálod a főszereplő kislányt?! Merthogy a karakterek nem egydimenziósak, ami nem biztos, hogy elég, de még a szörnyek sem csak CGI vackok, amik kegyetlen erővel szállnak szembe a Jágereinkkel. Ugyanezt nem tudom elmondani egyetlen TF karakterről sem, pedig azok még beszélnek is, ám ezek mellett mégis csak csili-vili high-tech vastákolmányok.
Felhőkarcoló nagyságú, életszerű robotok, amelyeket emberek irányítanak? Első hallásra megmosolyogtat, viszont ez sem ennyi, jóval több van mögöttük, és a legfontosabb, hogy nem csupán gépek. Erre is csak del Toro képes manapság - legalábbis eléggé úgy tűnik! Még egyszer hangsúlyozom, hogy a szkeptikusság-mérőm nem a skálázás alján állt, amikor megközelítettük a mozit. Az IMAX vásznon lélegzetelállítóan ragyogtak ezek a hatalmas robotok, amelyek részlet gazdag kidolgozást kaptak, és nem a csillogásról és a villogásról szólt minden, sőt, még csak hibátlanok sem voltak. Ez pedig 'életszerű', még ha sci-firől is beszélünk.
Végre egy film, ami használja a 3D-t, bár a digitális 3D-ben nem vagyok biztos, hogy ennyire, de az IMAX változat minden téren páratlan filmélményt nyújt. Ekkora csatákat megvívni, és ilyen közelről látni, ahogy az arcodba zuhannak ezek a monumentális méretű szörnyek, elég epikus érzés. Mindeközben apróbb visszaemlékezéseken keresztül egészen közelről ízlelhetők a del Toro-féle horrorok sajátos stílusjegyei. Lényegében írhatnám azt is, hogy nem egy üres sci-firől lévén szó, és valahol az Avatar 2-nek és James Cameronnak is borsot törnek az orra alá, hogy ne legyen annyira eredeti Pandora vízi élővilága. Persze merőben más célokkal készül(t) a két film.
A CGI vitathatatlanul szép, és mint már írtam, a csillogásmentesség miatt még életszerűbb hatást kelt. Amikor összecsap egy Jáger egy Kaiju szörnnyel, nem csupán két élettelen monstrum esik egymás nyakának, sokkal több van e mögött, és ettől és ezért érdemel hatalmas tiszteletet a készítőgárda. A gyártás ugyan konkrétan amerikai, de nagyon tetszett, hogy nem csak az USA ad otthont az összecsapásoknak, hanem világszerte zajlanak a csaták, plusz pár nevet is érdemes megnézni a vége főcímkor. Az oroszok Cherno Alphája egyértelműen csodás, és ezúttal az amcsi gyártású Gypsy Danger is egy olyan karakter, akiért aggódik a néző. A Jágerek neveit sem nagyolták el, és meglehetősen kreatív munkát végeztek ezen a fronton is.
Még mindig nem tudok leszakadni a Jágerekről, amelyeket úgy dolgoztak ki, hogy ne sima robotok legyenek, hanem sokkal többek attól. Voltaképpen a mitológia tökéletesen előkészíti a terepet számukra, és amikor elkezdik bemutatni a részleteket, akkor már azért kiderül, hogy del Toro hogyan is gondolta mindezt. Engem egy dolog vigasztalt a moziba érés előtt, mégpedig az, hogy "del Toro nem vesztegeti az idejét mindenféle értelmetlen robotos-szörnyes, klisékkel teli blockbusterekre, ennek többnek kell lennie attól!" - és lám… A Kaiju szörnyekkel is ugyanez a helyzet, mert rájuk is épp annyira odafigyeltek, hogy ne lehessen rájuk kenni semmilyen bugyutasággal kapcsolatos jelzőt. Sőt, ugye tudják fokozni az izgalmakat, és még mélyebbre mennek az ő DNS-ükön keresztül is. Nem akarok filmélményt rontó tényezőkkel jönni, de basszus, mekkora már az, amikor a vége felé kinyírnak egy Kaijut, és ott hever a földön, aztán meg…
Charlie Hunnamet eddig is komáltam, de most örök életre megvett magának. Nem hibázik, egyetlen egyszer sem, és mind emellé nem felejt el ember lenni. Az általa alakított Raleigh Becket hitelessége is teljesen rendben van, ami azért nem kis szó. Diego Klattenhoff alakította a testvérét, és ő is méltó Hunnam oldalára. Idris Elba a film másik nagy főszereplője, akinek tekintélye, rangja és elszántsága sziklaszilárd biztossággal bír, és ettől többet nem is kell tudnia egy tábornoknak. Minden más már csak extra. Rinko Kikuchinak, az egyetlen női főszereplőnek nincs könnyű dolga, de piszkosul megdolgozik mindenért, ez pedig számomra teljesen elég volt.
Charlie Day, te jó ég! Burn Gorman, te jó ég! Egyik színészt jobban utálom, mint a másikat, de innentől ez másként lesz. Te jó ég! Mekkora arcokat játszottak már! A két doki, a két lángelme, aki a világ összeomlásának kellős közepén egymásnak ereszti a saját nézetét, a saját tudományát, és basszus, akkorát alakítanak mindketten, hogy mély tisztelet nekik. Max Martini és Clifton Collins Jr. szintén minőségi játékot hagyott maga mögött, tökéletes apa-fiú páros! A legnagyobb arc, merthogy még ezek után van ilyen… Ron Perlman. Te jó szagú… az egy dolog, hogy del Toro nem tud tőle elszakadni, és sok filmjébe belecsempészi, de hogy itt milyen csókát találtak neki. Nagyjából megkoronáznak vele mindent, és neki hála tovább emelkedhet a coolfaktor.
Nagyjából kiírtam magamból mindent, bár még biztos lenne pár dolog, de már lehet, hogy nagyon unjátok, szóval egy 10/10-zel zárom soraimat. Ja, és maradjatok kicsit stáblistát nézni a végén, mert van bónuszjelenet. Sajnos a folytatásra nem sok esély van, bár ha nem del Toro állna mögötte rendezőként, a hatalmas kritikai bukást már most befirkanthatjuk. Karácsonykor nekem fa alatt lesz a Blu-ray, ennyi fix.
