5/22/2013 06:35:00 de.
függő
R (Nicholas Hoult), egy érző, magányos zombi kinek szívét a bájos, és nagyon is élő Julie (Teresa Palmer) ejti rabul. R ahelyett, hogy Julie agyát falná fel inkább megmenti a fiatal lányt éhező zombi társaitól. R, normális zombihoz híven, nem emlékszik semmire korábbi életéből, hogy ki is volt valójában, és már beszélni se nagyon tud, csak néhány szót képes kihörögni magából. De R-ben azért ennél sokkal több lakozik: bár pulzusa nincs, de tele van álmokkal, vágyakkal. Mikor egy titokzatos vírus ütötte fel fejét a Földön, elpusztította a civilizációt, és a fertőzötteket vérszomjas emberevőkké változtatta, így lett a fiatal srácból is zombi. Csak néhány ember maradt, akik egykori szeretteiktől rettegve élnek, hogy mikor is jön el értük az eleven testekre éhezők csapata. Julie R-rel való találkozása után apjához (John Malkovich), a kegyetlen zombi vadászhoz siet, hogy elújságolja neki a nagy hírt: találkozott egy olyan sráccal, aki nem csak egy csoszogó, üres tekintetű zombi, hanem valami más. De az élő halottaktól rettegő embereket nehéz meggyőzni bármiről is. A háború elkezdődik élők és holtak között, veszélybe sodorva a fiatal szerelmesek jövőjét. Pedig abban a pillanatban minden egy csapásra megváltozott, mikor R, az egzisztenciális válságban lévő zombi srác szíve megdobbant, és hideg testét a szerelem felhevítette. Olyasmi történt vele, ami talán az egész emberiséget megmenthetné, mert ez a szerelem nem egy halott ügy.
Egyetlen kérdésem van, mikor kezdjük az exhumálást? Jonathan Levine nem hazudtolta meg magát, és nem egy buta hollywoodi zombifilmet adott ki a kezei közül, hanem egy olyan komoly hangvitelű, nyomokban vígjátékban fellelhető elemeket is tartalmazó drámát, amelyben vannak értékek. Érdemes elmerengeni a film és a mai népesség közötti hasonlóságon, aztán ha elkezdjük összevetni a kettőt, nem is találunk olyan sok különbséget. Legalábbis lényegeset.
Lassan, lényegében vánszorogva indul a történet, és így utólag belegondolva ugyanazzal a dinamikával kapjuk a történéseket, mint ahogyan elkezd visszatérni a halottakba az élet. Legtöbben bizonyára az Alkonyattal (Twilight) hozzátok majd párhuzamba, és valóban van hasonlóság, de tökéletesen értelmetlen a kettőt egy lapon említeni. Minden más, egyedül a szerelmes pár témában találhatunk egyezést. Viszont én inkább a Shakespeare-i alapokat emlegetném, amit Levine egészen profi módon konvertált .zombissá.
Mivel mostanság eléggé jelenlévő dolog a zombis téma, így a már jól bejárt utakkal jelen esetben is találkozhatunk, de úgy gondolom, hogy egy ilyen poszt-apokaliptikus világhoz ez még mindig szükséges alapanyag. Eleve, ha belegondolunk, van egyfajta protokoll a zombik ellen, amit a farkastörvények értelmében butaság nem betartani.
Párszor nevettem, de számomra ez inkább amolyan komoly hangvitelű dráma volt, amelyben néha vicces jelenetek is helyet kaptak. Szeretem a zombis filmeket, de mostanság kicsit csalódtam ebben a kategóriában, viszont az Eleven testek méltó ahhoz, hogy a jobbak közé tartozzon. A poénokat ne úgy képzeljétek el, mint egy vígjátékban, hanem például, ha láttátok a Fifti-fiftit, akkor pontosan tudjátok, hogy mire lehet számítani. Levine nagyon ért a sajátságos humorgyártáshoz, amelyet szinte mástól nem is igen kapunk meg.
Nicholas Hoult idén nem viccel, és ezúttal zombinak állt, merthogy az még nem volt. Viccet félretéve, teljesen hihető tőle az élettelen, de érezni vágyó hulla, akit olyan hitelességgel játszott el, hogy nem gondoltam volna az első előzetes alapján, hogy majd tudom őt komolyan venni. Tehetséges, ez nem is kérdés, és kimondottan bejön, hogy több területen is próbára teszi magát, nem ragad le egy helyen/szerepkörben. Teresa Palmer játssza a szerelmét, Julie-t, aki nyomokban hasonlítható Stewarthoz, de százszor nőiesebb darab tőle. Ideális társ Hoult mellé, bár sokkalta egyszerűbb dolga van, mint fő zombinknak. Rob Corddry buráját is bírtam, aki a háttérből szólt közbe néha, és a nem sokat szereplő John Malkovich is hatalmas arc.
A helyszínek ideálisak voltak a történethez, főleg amikor R megérkezik Julie otthonához, ami amolyan jópofa hatást keltett. Nagy dicséret jár még a sminkeseknek, főleg Hoult élettelenné tett arcáért, de az összes többi zombin nagyszerű munkát végeztek. A csontik is kellettek, hogy felkavarják az állóvizet, és fontos, hogy ezzel sem lőttek túl a célon, nem megyünk át csicsásba.
Zomromkom. Na, ilyen kategória sem volt még a filmtörténelemben. Vagy de? A fene se tudja, de nem is számít, mert ez így egyszer működött, szerencsére a folytatásra nem sok esély van, és remélem, hogy nem is erőltetik majd. A hatos színvonalat tartotta jó darabig, de amikor beindultak az események úgy a felétől, egyre inkább tornázta fel magát, a vége pedig olyannyira bejött, hogy a 8/10-ig jutott.
