10/14/2013 06:15:00 de.
függő
Manzoniéknak, a hírhedt maffiózó családnak mindene megvolt egészen addig míg Fred, a családfő az FBI-nak tett vallomásával három keleti-parti maffiafőnököt is rács mögé juttatott, veszélybe sodorva ezzel kicsiny famíliája hétköznapjait. $20 millió dolláros vérdíjjal a fején a tanúvédelmi program sem tűnik életbiztosításnak, de a maffia első számú ellenségének nem sok választása marad. Stansfield ügynököt bízzák meg, hogy Franciaországba telepítse Franket, feleségét Maggie-t, és két vadóc kamasz gyerekét. Manzoniék Blake álnéven igyekeznek a normandiai városka életébe beilleszkedni, de régi szokásaiktól nehéz megszabadulniuk, a bűnözésre hajlamos klán maffiózó hajlamát lakhelyük kisboltja, és az iskola is hamar megtapasztalja. Miközben Frank a memoárját kezdi írni - persze a helyiek körében azt terjesztve, hogy a normandiai partraszállásról ír könyvet, úgy hogy fogalma sincs arról valójában mi is történt -, Maggie a közösségi életben vállal szerepet, mint példamutató családanya. Mindenki kínosan ügyel arra, hogy ne kavarjanak nagy port, de az események hamar felpörögnek, mikor a maffia tudomást szerez a család hollétéről. A normandiai városka lakói pedig hirtelen egy véres gengszterháború kellős közepén találják magukat.
A Gengszterosztagot leszámítva eszemet sem tudom, mikor láthattunk utoljára valamire való maffiás filmet, és Luc Besson úgy gondolta, forgat nekünk egyet. Közel sem szokványos gengszterfilm, persze az előbb említetthez semmi köze, sokkal közelebb áll a legnagyobb klasszikushoz, A keresztapához (The Godfather). De nem akarok nagyon hasonlítgatni, mert nincs is mihez, csak próbálok nektek képet festeni arról, hogy mire is számítsatok, ha még nem láttátok a Vérmeséket. Besson sajátos feketehumorral dobta fel a maffia témát, és ami engem illet, eszméletlenül jól szórakoztam rajta. Nem egy remekmű, de legalább nem amcsiszagú, és a tipikusság sincs jelen olyan mértékben.
'Meneküljünk el a világ elől' családi filmként indul, persze a családtagok szemei már ránézésre sem állnak jól, mindenkinek van egy kis rejtegetnivalója. A cselekmény során be is igazolódik a néző gyanúja, közben pedig folyamatosan találgattam, hogy vajon ki mennyire szabadul majd el. Meddig mennek el céljuk elérése érdekében. Hát, a válaszom az, hogy nem igazán érdemes velük kikezdeni. Egy-két 'csínytevés' után már nehéz nem spekulálni arról, hogy egy normálnak tűnő jelenet vajon mivé fog fajulni. Ez nem gond, mert mozgatta az agyamat, és nem hagyott nyugodni.
Tempóját tekintve nem az a kapkodó idegbeteg, bár a végére még elfért volna pár perc levezetés, de a nyitány kimondottan nyugodt jellegű. Aztán ahogy kuszálódnak a szálak, egyre nagyobb a káosz, már olyan dinamikát diktál a film, hogy muszáj vagy vele sodródni, különben veszve van az egész. A sajátos képi világát egyszerűen imádtam, mert olyan fényben tüntette fel a szereplőket, ahogyan egy ilyen történet megkívánja. Régies hatást keltettek vele, de nem vitték túlzásba, így egyedi tud lenni a maga korában. Nagyon bejött, hogy a muníciót illetően nem tréfáltak, és a napot eltakaró fekete öltönyös bácsik is annyira rosszarcúak, hogy rájuk nézni sem érdemes. Persze a vége… na igen, ott azért borult néhány dolog, és talán egy picit hiteltelen volt ebben a formában, hogy nem több idő alatt bonyolították le a zárójelenetet.
Robert De Nirótól aligha van nagyobb maffiózó a filmvásznon, így nem is kérdés, hogy mennyire jól állt neki ez a szerep. Lubickolt benne, élvezte, hogy poénra veheti, hogy azt csinálhat, amit akar, és közben tisztában volt azzal, hogy ő a főnök, de nem mindent ő irányít. Michelle Pfeiffer gyönyörűen asszisztált neki, aki nem az a visszahúzódó feleség, hanem a tökösebb fajta, akit nem biztos, hogy érdemes megalázni az élelmiszerboltban, mert… Nem megy oda többé. Nem mellesleg megvolt köztük az összhang, amihez párosult némi évek során kialakuló hidegség, és beletörődömség. A lányukat Dianna Agron, a fiukat pedig John D'Leo játszotta, akik legalább annyira rossz gyerekek, mint ahogyan azt az adott körülmények megkívánják. Nem holmi elveszett kölykökről van szó, ugyanúgy feltalálják magukat, mint anyuci vagy apuci. Agron kisasszony nem átlagos szépséggel megáldott, és még tehetséges is. Még több filmet vele. De ugyanez elmondható Johnról is, aki a suliban tolja a legkomolyabb dolgokat és dumákat. Garantált a szakadás. Akad még nekünk mellékszereplőként egy Tommy Lee Jonesunk, a rosszfiúk oldaláról pedig Jon Fredát tudnám felhozni. Te jó ég, az az elszánt fej tőle. Hatalmas arc, de a többiekkel sincs gond.
Attól, hogy Normandiában vagyunk, a majd kétórás játékidő nem háborúról való nosztalgiával vagy tejfölkenéssel telik. Érdemes felkészülni a vérre, és annak meséire, amit Besson úgy álmodott vászonra, hogy ne egy átlagos akció-vígjátékként emlékezzünk rá vissza. Baszki, ez 8/10. Viszont azt nem értem, hogy miért bukott meg kint. Ja, és itthon Malavita címmel vetítik, ami az eredeti munkacíme volt.
