9/15/2012 12:36:00 du.
függő
Ben, a békés és jólelkű buddhista, és legjobb barátja, Chon, az egykori tengerészgyalogos és zsoldos jövedelmező üzletet visznek Laguna Beachen - ők termesztik a valaha látott legjobb marihuánát. Emellett mindketten sajátos módon szerelmesek a különlegesen szép Opheliába. Az élet idilli a dél-kaliforniai városban, amíg a mexikói Baja kartell úgy nem dönt, hogy a triónak társulnia kell velük. Amikor a kartell könyörtelen főnöke, Elena, és brutális behajtója, Lado alulbecsüli a három barát közti megbonthatatlan köteléket, Ben és Chon - a korrupt DEA ügynök megbízhatatlan segítségével - látszólag megnyerhetetlen háborúba kezd a kartell ellen. És így beindulnak az egyre kegyetlenebb heccek és manőverek az egymásnak ütköző akaratok és érdekek barbár csatájában.
Oliver Stone rutinos rendező, és végre egy olyan témát ragadott meg, amire jó ideje nem szentelt időt senki sem - legalábbis ilyen komolysággal, ilyen mélységekben nem. Durva egyébként, hogy pont a Lawless után egy nappal került elém a Vadállatok, mert hívhatnánk annak a kistesójának, ugyanis előbbiben az alkoholra szegeződik a figyelem, utóbbiban pedig a drogoké a főszerep, és szinte egyformán brutális mindkettő. A címével elég sok mindent leírnak a filmről, de találó még rá a barbárok szinonima is, ugyanis annyira őrült és annyira elszállt egészen elejétől a végéig, pontosan mintha a nézőt is szer hatása alá kerítették volna. Tehát erre úgy érdemes felkészülni, és sokszor nyomokban művészire fogják a képsorokat.
Különösen kiemelném a fényképezést, amikor konkrétan Blake Livelyt követi a kamera, és átvált a kép fekete-fehérre, az egyszerűen magával ragadó, és a különösen értékelendő pillanatok egyike. A szűrőkkel is egészen prímán bánnak, nagy szerepet kapnak a sárgás hatásúak, amivel ugye a környezet összhangba hozása a cél. Visszatérve még egy hangyányit a rendezésre, néhol egy kicsit eltévedtnek éreztem, pontosan olyannak, mintha magát a rendezőt is beszippantotta volna az általa bemutatott drogvilág hangulata. Viszont egyértelműen hatalmas pozitívum, hogy alulról indítanak, és folyamatosan emelkedik a tét, az izgalom is egyre inkább a tetőfokára hág, egyre forróbb és egyre véresebb, vagy brutálisabb a helyzet. Amennyire nem szimpatizáltam a kezdéssel, pont annyira belehúztak a végére, és ezeket a dolgokat szoktam értékelni, de erre még visszatérünk a későbbiekben.
Hasonlóképpen, mint a feljebb említett szeszes filmnél, itt sem sajnálnak senkit és semmit, ráadásul nem félnek bemutatni a nagykanállal habzsolt élet apróbb részleteit sem, és ha az adott szituáció éppen azt kívánja meg, hogy valakivel csúnyán elbánjanak, hát megteszik. Mr. Semmi Személyes. Nyilván. Habár, mindenképpen leszögezném, hogy Stone-ék nem mentek annyira messzire, mint Hillcoat-ék, és nem mondom, hogy ez baj, csak némileg 'gyengítő tényező'. Ezen felül szerintem a játékidőből lecsíphettek volna néhány percet, és ha feszesebbre vágják, akkor nem érződött volna ennyire a hossza - persze ez így utólag nézve nem sokat von le a szórakozásértékéből.
Sokan Taylor Kitsch évének tartották 2012-t, ami valóban igaz is, hiszen három nagyobb volumenű filmben alakított főszereplőt, de egy biztos: ez a srác tud színészkedni, és szereti is csinálni. Sok helyen, szituációban megállja helyét, épp úgy, mint ahogyan itt sem vetődött fel bennem semmiféle kétely, vagy bizonytalanság vele kapcsolatban. Aaron Taylor-Johnson szintén nem okoz csalódást, és abszolút elhihető róluk a testvérpár szerepkör, bár Blake Lively, mint a nő, akin ketten osztozkodnak. Háááát. Elég necces egy felállás, meg hát nézzük ésszerűen a dolgokat, abszurd is, viszont Lively jól alakította ezt a lotyót, aki két kakast tart az ólban. Nem utolsó szempont, hogy a film egyik eyecandy-je is, és ha már dögösségről beszélünk, Salma Hayeket se hagyjuk ki a sorból. Hayek egy ideje visszább vett a tempóból, pedig kimondottan kellemes jelenség a vásznon és bizonyára valahol a sor elején állt, mikor a tehetséget osztogatták. Rendben hát, nem kerülgetem tovább a forró kását, merész szerepeket bevállaló, és nagyon meggyőző alakítással állt elő ismételten. A frissen Oscar-jelölt Demián Bichirről majdhogynem fölösleges írnom, hiszen rettenetesen jól, kaméleonként illik ebbe a drogos-zűrös környezetbe, de minden kétséget kizárva Benicio Del Toro viszi a fámát. Az ő őrültségét, durvaságát, elszántságát, brutalitását, ridegségét senki nem éri utol, és ugyancsak olyan, mintha ténylegesen e világ poklában nevelkedett volna. Meg kell hagyni, Puerto Ricói származással nem is olyan nehéz, de most itt maga az alakítás a lényeges, amit és ahogyan produkált.
A zenéire is érdemes odafigyelni, mert a hangulatteremtés miatt közel nem mellékes, hogy mi szól az adott jelenet alatt. Nos, pontjait nézve erős hetes környékén stagnált úgy egészen a játékidő feléig, aztán észrevétlenül javuló tendenciát mutatott fel, én pedig nem leszek rest megelőlegezni neki egy halovány 9/10-et.
Stone állítja: a marihuána miatt maradt ember a dzsungelben. – Vietnamban muszáj volt tolni valamit, másképp nem lehetett kibírni – mondja a rendező legújabb interjújában. – Aki ivott, abból vadállat lett, ész nélkül gyilkolt és nőket erőszakolt meg. A fű viszont segített abban, hogy nyugodt ember maradj, és tisztán lásd a dolgokat.
