3/20/2013 07:45:00 de.
függő
Val (Al Pacino) 28 kőkemény évet töltött börtönben, mert nem adta fel bűntársát. Legjobb barátja, Doc (Christopher Walken) várja szabadulásakor; első útjuk a régen látott harmadik cimborához (Alan Arkin) vezet. Barátságuk épp oly erősnek tűnik, mint a börtönévek előtt, Val teljes erővel veti magát az addig nélkülözött élvezetekbe. Mégis, érzi, hogy valami nincs rendben, s hogy egyik társa vele kapcsolatos megbízást kaphatott. Hiába tölti gyönyörű nőkkel az idejét, hiába fog ismét fegyvert a kezében, s utazik luxusautókban, elkerülhetetlenül szembe kell néznie múltjának egyik főszereplőjével, a volt maffiafőnökkel…
Fisher Stevens rendező korábban tévés és dokumentumfilmes fronton mozgott, ami meg is látszik a Született gengsztereken, hiszen nem épp zökkenőmentes másfél órát kölcsönzött a film. Az elején a háttérzenével egyből adnak neki egyfajta oldschool hangulatot, pontosan, amit megérdemel egy ilyen szereplőgárdával bíró krimi-vígjáték, csakhogy a továbbiakban elvesznek. Konkrétan a rendezés kiált összeszedettségért, és természetesen egy kicsit haladósabbra fogott forgatókönyv sem ártott volna, hogy most nagyobb durranásként írhassak róla.
Valamennyire suttyó film ez vén, kifáradt rókákról, akiknek már csak döcög a szekerük, nem pedig egyenletesen fut. Hirtelen nem is jut eszembe másik ilyen alkotás, ami az öregség velejáróival szembesíti a nézőt, viszont ez így ebben a formában inkább nyögve nyelés volt, semmint feledhetetlen krimi vidám elemekkel fűszerezve. Érthető, hogy egy hatvan-iksz éves ember már nem fiatalosan mozog, de a folyamatos bénázások megnehezítik a film dolgát, és mivel nincs minek érdekessé tennie, így kissé olyan érzésem támadt, mintha egy helyben állnánk. Magyarán: unatkoztam sokszor.
Inkább a dráma és a szomorúság kapja a nagyobb hangsúlyt, viszont nem úgy, ahogyan jobb kategóriatársainál szokás, hanem valami iszonyatosan közepesre hangolt módon. Úgy nagyjából fél távon akad némi kis élet, ekkor még bíztam és reménykedtem, de nem sokáig tartott a mini-siker. Lucy Punch simán ott figyel a kedvencek közt, mert különösképpen jó színésznő, és amikor először feltűnik, egyből színt visz a két vénember majdnem átlagos hétköznapjába. Egyszerűen egyik szerepéből kibújva egy másikban is annyira teljes tud lenni, hogy valami eszméletlen! A nyitott szájjal rágózós stílus mellé még befigyelnek különféle grimaszok, amelyeknek köszönhetően garantált a nevetés.
Al Pacino nagyjából alapjáraton járatta a verdát, és nem mondom, hogy rosszul tolta, csak a forgatókönyvíró gondolhatott volna rá, hogy esetleg felpörgesse kicsit az öreget. Christopher Walkenről valamiért egyből A hét pszichopata és a si-cu jutott eszembe, de ez most mellékes, viszont nagyjából hasonló cipőben jár, mint Pacino. Nem rossz, de semmi különös, pedig van élet hatvan fölött is. A meglepetést Alan Arkin okozta, akinek basszus, lényegében jóval kevesebb játékidőt szántak, mégis sokkal nagyobb ász tudott lenni, mint a két haverja. Pontosan erre gondoltam az előbbi mondatommal! Pedig Arkin helyzetét az is nehezítette, hogy nem vagyok érte oda, mégis sokkalta szimpatikusabb pacák volt a többiektől. Arkin amolyan ösztönös szerepet kapott, míg Pacino és Walken erőltetettet. Kár értük.
Sokkal többet vártam tőle, de ez így számomra egyszer nézhető, egy teljesen átlagos krimi néhány vidámabb pillanattal, és tény, hogy a végével javítottak kicsit a helyzetükön, de 5/10 fölé nem megy a mérce.
