7/13/2013 07:29:00 de.
függő
Tonto, az amerikai bennszülött lélekharcos (Johnny Depp) számba veszi a korábban elmondatlan történeteket, amelyek a törvény emberét, John Reidet (Armie Hammer) az igazság jelképévé tették, miközben a nézők, mintha nagy meglepetések és humoros zsörtölődések elszabadult vonatán ülnének, szemtanúi lehetnek annak, ahogy a két valószínűtlen hős megtanul együtt dolgozni a kapzsiság és a korrupció elleni küzdelmük során.
Kemosabe. Aligha szükséges külön kihangsúlyoznom, hogy mennyire vártam, mit alkot ezúttal Gore Verbinski, aki korábban már számtalanszor bizonyított nekünk, bár a Rango például nem mindenkinek szólt. Odakint A magányos lovas elbukott a kasszáknál, és a nép se nagyon kért belőle, aminek két oka van szerintem: egyik a western műfaj, a másik pedig a két és félórás játékidő. Ez a kettő manapság sok az embereknek, főleg így nyár közepén a dög melegben, viszont leborulok a készítők előtt, hogy nem jöttek az idióta 3D-vel, pedig még jó is lehetett volna valamire… mondjuk a nagy semmire.
Gore Verbinski mindig is nagyon tudott bánni a sok karakterrel, és ezúttal sincs ez másként. Rengeteg szereplője van a történetnek, és a hosszú játékidő tökéletesen megágyaz annak, hogy mindenkit jobban megismerhessünk. Amire nem számítottam, hogy ennyi háttértörténetet kapunk, még ha egyes karaktereket csak kis mértékben is, de azért bemutatják, viszont a fő hangsúly egyértelműen Tontón és a címszereplőn van. John Reid egyszerű ember a maga módján, mégis kicsit visszakacsintunk a múltjába különféle megoldásoknak hála. Azzal viszont teljes egészében megleptek, hogy Tontóról mennyi mindent elmeséltek. Volt egy visszaemlékezős jelenet, amikor olyan látványt tártak elénk, ami kellően modern, mégsem lóg ki a vadnyugati közegből. Ez pedig már művészet.
És, ha már művészet, és látvány, akkor ide tartozik egy-egy makro fényképezés, aláfestve némi sivatagi homokkal - már ami a hangulatot illeti, természetesen. Bár fényképezés terén egyébként is kitettek magukért, és felfedezhetünk benne néhány technológiai finomítást is, mint ahogyan A Karib-tenger kalózai első részében is történt. Ez nyilván a rendező és az operatőr érdeme, de egyébként is végig nagyon jól bánnak a kamerákkal, mert sok a kaland- és az akciójelenet, mégis tisztán követhető, és szórakoztató. Minden a helyére került, így nem egy agyatlan kalandfilmet kapunk, amit teletuszkoltak akcióval és puskagolyókkal, hanem okosan adagolnak mindent: elegendő akció, kellő mennyiségű fegyverpárbaj, leszámolás, beszélgetős részek, vonatos kalandjelenetek, a drámai vonalat sem nagyolták el, és mindezek tetejébe még kegyetlenségből sincs benne kevés, ami különösen jellemző a vadnyugatra. Pont ettől vérbeli, de mitől vérzik el egyesek szemében?
Sok mindent rá lehet varrni, és vannak apróbb hibái is, de én ezek ellenére is szeretem ezt a filmet, és most nem az elfogultság beszél belőlem, de nekem csak úgy hipp-hopp elhussant a két és félóra. Nem éreztem a súlyát, lazán átadtam magamnak a szórakozásnak, pedig a film előtt még egészségügyileg sem voltam valami fényesen. Plusz nem árt tisztában lenni azzal a tényezővel, hogy nehéz számomra vígan nézhetőt alkotni a western jegyében. Ez nem az én műfajom, de ha jó a közeg, akkor jöhet, mert két pofára zabálom.
Az indián kultúrát is remekül közelíti meg, nem szégyeníti meg a népet, ellenben az amcsikkal szemben jó kis társadalomkritikával bír. Számomra hatalmas pozitívum, hogy a forgatókönyvírók nem átlag dumákat írtak a két főszereplőnek, de főleg Tontónak. Mellesleg a Karib írói, Ted Elliott és Terry Rossio is részt vettek az írási munkálatokban, szóval nincs min csodálkozni. Depp, Verbinski és Jerry Bruckheimer jelenléte pedig csak tetézi az előbb olvasottakat. Szóval visszatérve a szövegkönyvre, akkora dumák hangzanak el a filmben, hogy kilóra kajáltam a zseniálisan kialakított, és páratlan közegben elhelyezett dialógusokat, amelyeken érződik, hogy nem csak úgy papírra hánytak valamit. Na meg a helyzetkomikumok…
A címszereplőt Armie Hammer alakítja, így illendőségből vele kezdem a véleményezést. Az soha nem is volt kérdéses, hogy Hammer mennyire jó színész, hiszen ezt már korábban számtalanszor bizonyította, de ez számára is egy vadonatúj közegnek bizonyult, mégis lazán elbánt vele. A piperkőc kis aktatologató nyápic figura egy az egyben ráhúzható, aztán a többiért már neki kellett megdolgoznia. Összevetve John Reidet Tontóval, tekintsük akár a származásukat, a bőrük színét, a beállítottságukat, a neveltetésüket, két merőben különböző ember kapunk, mégis tökéletes párossá csiszolódnak kalandos utazásaik során.
Tonto csak a másodpilóta, azonban sokkalta összetettebb figura, mint azt bárki is gondolná. Mint feljebb írtam, nagyon örültem, hogy megtudhattunk a múltjáról több mindent, ennek köszönhetően pedig sokkal érthetőbbé vált, hogy miért nem tartozik sehová. Neki csak a saját, külső szemmel bizarrnak kinéző világa maradt, ahol nagyon is jól boldogul. Nevezhetnénk őt őrültnek, eszementnek, de fölösleges lenne, épp attól zseniális a karakter, hogy ilyen. Amikor kinyitja a száját, mondandója egyetlen egyszer sem hétköznapi, és olyan pompásan kifundált párbeszédeket írtak neki, amelyeket ő maga komolyan ad elő, közben pedig inkább a helyzetkomikumok, na meg Depp sajátos grimaszai hangolni nevetésre néző. A szinkronért hatalmas pacsi jár, mert amennyiben Depp egy maszkos nem normális egyént alakít, pontosan Király Attilára van szükségünk. Ő a tuti az ilyen szerepekhez, és punktum. Nem akarok ezzel jönni, de olyan, mintha Jack Sparrow kapitányt időutaztatták volna, plusz még a szárazföldre is űzték. Ennek ellenére mégis fogyasztható, mókás, és halovány fogalmam sincs arról, hogy miért fújnak rá.
A két főszereplő mellett olyan nagyságok teszik tiszteletüket, mint William Fichtner, Tom Wilkinson, vagy Helena Bonham Carter. Fichtner ideális gonosznak, és hihető mitológiát építettek fel köré, ugyanúgy, mint ahogyan John Reid és Tonto köré is. És hogy miért nincs bajom az olykor túlzásokba eső képsorokkal? Mert az alapokat "grafikus novella" adja, amelyben ez ugyanúgy megengedett, mint a képregényeknél. Wilkinsonnak is rutinszerep volt ez, és Helena esetében sem másabb a helyzet, bár utóbbi meglehetősen keveset van jelen, mégis mély nyomot hagy az emberben. Egyedi, utánozhatatlan, és kellőképpen vörös. Viszont Ruth Wilson pedig többet szerepel, mint azt az előzetesek sejtetik. Ide írhatnám még Bryant Prince vagy James Badge Dale nevét is, de egy a fontos, hogy mindenkitől igényes, hibátlan alakítást láthatunk, és mindnyájukat sikerült eladni ebben a poros vadnyugati világban.
Nem volt ez olyan rossz csere, mint ahogyan tartják, és nem is igazán érdekel, hogy ki mit gondol, én lenni merész, adni rá 8/10. Aki pedig kemosabe, hát legyen.
