Értékelés: Időről időre (About Time)

21 éves korában Tim Lake rájön, hogy képes az időutazásra… Egy újabb gyászos szilveszteri buli után Tim apja közli a fiával, hogy a család férfitagjai mindig is képesek voltak utazni az időben. Tim nem írhatja át a történelmet, de változtathat azon, ami a saját életében történt és történni fog. Így hát úgy dönt, jobbá teszi a világot… azzal, hogy szerez egy barátnőt. Sajnos kiderül, hogy ez nem is olyan könnyű, mint hinnénk. Tim Londonba költözik a tengerparti Cornwallból, hogy ügyvédnek tanuljon, és végre megismerkedik a gyönyörű, de bizonytalan Maryvel. Egymásba szeretnek, aztán az időutazás miatt nem is találkoztak, aztán először találkoznak újra… és újra… de végül, sok agyafúrt időutazás után Tim elnyeri a lány szívét. Hősünk ezután arra használja képességét, hogy létrehozza a tökéletes lánykérést, hogy megmenekítse esküvőjét minden idők legrosszabb násznagyi beszédjétől, hogy megmentse barátját egy szakmai katasztrófától, és hogy terhes feleségét időben a kórházba juttassa a szülésre a hatalmas közlekedési dugó ellenére is. Ám ahogy az élete halad a nem megszokott medrében, Tim ráébred, hogy sajátos képessége nem mentheti meg őt azoktól a bánatoktól, amelyekben minden családnak része van. Az időutazásnak vannak határai, és veszélyes is lehet.

Néhány nappal ezelőtt még panaszkodtam, hogy nem volt 2013 során egyetlen normális romantikus vígjáték sem, erre tegnapelőtt jött az Időről időre, és megvett kilóra. Bevallom, mostanság a romantikus vígjátékokkal is olyan vonalat céloznak meg a legtöbb esetben, hogy nem igazán csipázom, ezért kicsit szkeptikusan állok mindegyikhez. Richard Curtis épp tíz (plusz egy) évvel ezelőtt rendezte meg első filmjét, Igazából szerelem (Love Actually) címmel, ami az emlékeimben egy igazán ütős romkomként él. Aztán később jött a Rockhajó, ami már hajszálnyival kevésbé tetszett, de még így is különlegesnek számít. És te jóságos ég! Curtisnek nem hogy vissza kéne vonulnia, több romantikus vígjátékot tőle! Ő lehetne az új Woody Allen!

Hogy miért dobálózom ilyen nagy szavakkal? Mert ez az igazság, és hihetetlenül jó humora van az egész filmnek! Nem is tudom, mikor nevettünk utoljára ennyit. Lényegében az év egyik legjobb vígjátéka címet is simán vitte volna, ha tavaly látom. Parádés helyzetkomikumok követik egymást, közben pedig minden szereplő a maximumon pörög színészileg, és senki nem bakizik, vagy enged lazát magának, ami elvinné a filmet egy esetleges baljós irányba.

Curtis ismét hatalmasat nőtt a szememben, ugyanis maga a történet is az ő fejéből pattant ki, amiért már önmagában is megérdemli a tiszteletet. Elég sokat emlegetem, tudok róla, de annyira kevés igazán eredeti alkotással találkozhatunk manapság, hogy rémes. Épp ettől értékes egy olyan film, mint ez is. Nem bonyolult, de mégis. Nagyjából, mint az élet, vagy mint a szerelem. Fantasztikus párhuzam van ezek között. És ha már itt tartok, akkor külön kiemelném, hogy nem kiszámítható. És igen, vannak benne szomorú részek is, nem csak boldogságfaktorra gyúr, de ez is így van jól, mert megtalálták a kettő közötti egészséges egyensúlyt. Szóval ismét amondó vagyok, hogy bravó, Mr. Curtis! De akkor még nem említettem a nagyszerű párbeszédeket, az aranyköpéseket, amiket jó időben és helyen sütnek el.

Ki az a Domhnall Gleeson?! Leginkább a Harry Potter utolsó két részéből lehet ismerős, de egyébként pedig Brendan Gleeson fia. Hoppá! Meg is van, honnan ered a tehetsége, amire az ír származása még rátesz egy lapáttal. Szóval örömmel közlöm, hogy a 'kicsi' Domhnall örökölte apja tehetségét, vagyis remek az apa-fia vonal. Ha már itt tartunk, szívem szerint azt írnám, hogy az apjának kellett volna játszania az apját, de basszus, Bill Nighy is akkora figurát alakít, hogy fergeteges! Egyszerű, és halálosan jó a humora, bár van benne egy kis lököttség is, de ez is annyira jól áll az egész családnak, hogy csak na. Lindsay Duncan játszotta az anyukát, akiről szintén nem tudnék mást írni, mint Nighyről.

De nézzük bővebben a Rachel McAdams-Domhnall Gleeson párost, akik elképesztően aranyosak, bár ez a jelző önmagában is ráhúzható az egész filmre. Aranyos és emlékezetes történeteket élnek át, és megvan bennük az a vidám életkedv, ami gyakran hiányzik az emberekből. Élettel teli, és példamutató páros, akiket öröm volt együtt látni, pedig McAdamsről van egy kialakult képem, mégis sikerült eljátszania a bájos, gyengéd és visszahúzódó leányzót, aki Domhnallt simán az ujja köré csavarta, pedig… Mindegy, imádtam őket együtt! Ezek után Margot Robbie már labdába sem rúg, pedig szőke, meg miegymás, de esélye nem volt közbeavatkozni. Tom Hollander hozott még tipikus angolt, de abból is a vicces fajtát, aki a fapofáival minden egyes alkalommal megröhögtetett.

Tényleg idejét sem tudom, mikor nevettünk utoljára ennyit filmen, és mindezt úgy, hogy már javában benne voltunk az éjjel kellős közepében, de aludni valahogy nem volt kedvem. Úgy gondolom, meglett az a film, amit minden karácsonykor szívesen nézek majd újra, és biztos vagyok benne, hogy megdolgozott a 10/10-ért, ami túlzásnak tűnhet, de ne feledjük a mondandóját, az üzenetét sem! Azok fényében pedig máris kiegyenlítődik az a bizonyos számla. Nem is tudom, mit írhatnék még, de nincs kedvem abbahagyni az írást, úgyhogy visszamegyek egy félórát, és újrakezdem az egészet.

Értékelés: A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street)

A pénz sosem elég. Jordan Belfort (Leonardo DiCaprio) becsületes tőzsdeügynökként kezdte pályafutását, de az amerikai álom őt is utolérte. A 80-as évek végére az egyik legnagyobb brókercég tulajdonosa lett, 26 évesen heti 1 millió dollárt keresett. Az idáig vezető út azonban korrupcióval, és tisztességtelen üzletekkel kikövezett csábító hullámvasútnak bizonyult. Mert minél nagyobb volt a kísértés ő annál többet akart, mit sem törődve az illegális üzelmekkel, és a nyomában loholó FBI ügynökökkel. Még több pénz, még több hatalom, még több nő, és megint még több pénz: ez Jordan életfilozófiája. És hogy a szerénység egy túlértékelt erény. Jordan és falkája azt sem tudták mit kezdjenek az illegálisan megszerzett milliárdokkal… de vajon a jéghegy csúcsáról merre vezet az út?

Tanulságos és nagyon Scorsese. Annyi minden történt a háromórás játékidő alatt, hogy hirtelen nem is tudom, honnan induljak neki. Elgondolkodtál már azon, milyen ember lennél, ha sok pénzed lenne? Vagy ha most is sok van, mi lenne, ha még több lapulna különféle bankokban? Ez az a kérdés, amit csak akkor tud megválaszolni az ember, amikor átéli az adott helyzetet. A zseniális Martin Scorsese mindig valami újjal, valami frissel próbálkozik, ugyanis ez a film nem olyan, mint mondjuk a Tőzsdecápák, vagy bármelyik más tőzsdés témában nyomuló társa.

Ha rövid és száraz akarok lenni, akkor úgy jellemezném A Wall Street farkasát, hogy háromórányi kokózás, kurvázás és Leonardo DiCaprio minden mennyiségben és minőségben. Csakhogy nem vagyok ilyen sekélyes, és ugyanez jellemző a rendezőre is, hiszen a háttérben ezektől jóval több lapul. Scorsese egy valamit mindig hibátlanul csinál: a néző szájába adja a lehetőséget, hogy együtt érezhessen a főszereplővel. Jelen esetben pedig ezt a hatást a film hosszával éri el még átütőbben. Az elején elfogott az érzés, hogy mi a jó ég fog történni ennyi percen keresztül, ráadásul egy olyan témában, ami abszolúte hidegen hagy.

Leginkább vidám hangulat jellemzi, és gyönyörű a történetvezetés, közben pedig folyamatosan vonhatók le a tanulságok. De hagyjuk ezt a baromságot, hiszen a Wall Streeten más az élet. Egyszerre őrült és képtelen, de mégis működik, hiszen igaz történet került nagyvászonra. Az Oscar-jelölés szinte kötelező lenne, ugyanis minden adott hozzá: önmagukat felülmúló színészek, mínusz húsz év a jelenhez képest, na meg Scorsese mester. Amondó vagyok, hogyha Leonardo DiCaprio alakítása mellett ezúttal is szó nélkül elmegy az Akadémia, bedobhatják a törülközőt! Ez a srác folyton bizonyít, évről évre, azok a vén bolondok pedig méltatlanul mellőzik, évről évre, ki tudja miért. Itt most nem arról van szó, hogy vannak jó pillanatok a filmben, egész végig mindenki odateszi magát, ahogyan azt illik Belfort csapatában.

Azon gondolkodtam, hogy a szinkron hozzáadott, vagy elvett az élményből. Tény, hogy folyamatosan megy a szájkaraté, tehát egy esetleges felirat vicces lett volna azok számára, akik nem beszélik perfektül az angolt. Mivel mindenki a saját hangját kapta, ahogy nekem lejött, így ezen a téren nem lehet panaszunk, mert magával a minőséggel nincs gond, és a szinkronhangokat sem kezdőkre bízták.

Scorsese azt is bemutatja, hogyan lehet egy drámai alapokra épülő történetet a felszabadultság és a szabadság szellemében megeleveníteni. Elég sok alkalommal csalnak mosolyt a néző arcára, és rengetegszer van lehetőség a nevetésre is, mégis megvan az egyensúly. A szó legszorosabb értelmében meg a csíkfelszívás, a piálás, a csajozás és a ribik jelenléte is elég masszív, ez pedig még véletlenül sincs a háttérbe tolva, vagy elmismásolva. Ezek fejében nem is értem a 16-os karikát, de ezek szerint manapság már ez tartozik ebbe a kategóriába. Ez még akár így érthető is lenne, de A nagy Gatsby 12-es karikájával még mindig nem tudok mihez kezdeni, bár az is tény, hogy itt jóval keményebb, fajsúlyosabb dolgok mennek végbe.

Leonardo DiCaprio, istenem, hány alakítását hagyta figyelmen kívül a feljebb már emlegetett társaság, pedig ezúttal is felülmúlta magát - immáron sokadik alkalommal. Jordan őrült egy figura, aki alulról indul, és onnan mutatja meg a tutit, a semmiből karol fel különböző útjába kerülő embereket, akik végül hálásak lesznek neki. Egyértelműen pompás választás DiCaprio a szerepre, aki annyira eggyé válik a vásznon Jordannel, hogy egy pillanatra sem kérdőjelezhető meg a hitelessége. Ugyanakkor azt is lazán kijelenthetem, hogy Jonah Hill is élete egyik legkiemelkedőbb alakításán van túl e filmnek köszönhetően. Nagyszerű párost alkotnak DiCaprióval, méghozzá minden tekintetben. A legjobb közös jelenetük a telefondrótos rész, valamint az azelőtt és azutáni pár perc. Döbbenetesen vicces, de van benne egyfajta félelem is. Habár, ha már itt tartunk, majd figyeljétek azt a bakit, amikor Jordan a country club lépcsőjén leesik, ami összesen hat lépcsőből áll, mégis dupla annyit gurul egy másik kameraállásból nézve.

A többi szereplőről… Voltak mások is a filmben?! Merthogy nagyrészt kettejükre volt kihegyezve a történet, talán még a Jordan feleségét játszó Margot Robbie harcolt ki magának nagyobb szerepet, na meg a régi haverok közül is elég jól helyezkedtek néhányan. Robbie egy olyan feleséget játszik, akit kicsit meg lehet érteni, de közben mégis inkább azt láttam, hogy visszafogja férjét, ezáltal pedig nem tartozott a szimpatikus egyének közé. Az első felesége viszont teljesen tipikus karakter, de kellett ő is a teljességhez. Matthew McConaughey szerencsére nem sok vizet zavar, ugyanakkor mégis mély nyomot hagy maga után. Kyle Chandler egy elég kemény FBI ügynök szerepében bizonyít, akit ki nem állhattam, tehát jól hajtotta végre a rá bízott feladatot. Feltűnik még Rob Reiner, Jon Bernthal, Jon Favreau és Jean Dujardin is, akik nyilván nem lógnak ki a sorból.

Kemény dió A Wall Street farkasa, mert még mindig a hatása alatt vagyok, és tudom, hogy ez pár napig még így is lesz. Elgondolkodtató, hogy mi mennyit ér, miért mennyit érdemes megtenni. Pár apróságot leszámítva nem tudok belékötni, de mivel ezeknek nincs nagy jelenőségük, a 10/10-re rászolgált.

Értékelés: A vadászat (Jagten / The Hunt)

A nemrég elvált Lucas egy vidám baráti társaság megbecsült tagja, gondoskodó apa, megbízható munkatárs. Egy óvodában dolgozik asszisztensként, szereti a munkáját, és a gyerekek, kollégák is kedvelik őt. Egyik kolléganőjével randizni kezd, és úgy tűnik, magánélete is mederbe kerül. A harmonikus hétköznapok azonban egy pillanat alatt omlanak össze egy apró füllentés hatására: az egyik kislány, legjobb barátja gyermeke az óvodában azt mondja, hogy Lucas tett vele valamit. A gyermeki hazugság visszafordíthatatlan károkat okozva szabadul el, a magára maradó, védtelen Lucas pedig értetlenül áll az események előtt.

Rég cikkeztem már erről a filmről, így nem is igazán voltam képben a sztorijával, csakhogy hétfőn este jött a sugallat, hogy nekem ezt sürgősen pótolnom kell. Hogy ez miért érdekes? Mert ez a történet is érinti a karácsonyt. Egyébként pedig az év legjobb drámájáról beszélünk, amit nyilván nem az amcsiktól kapunk, hanem a dánoktól. Laza kisvárosi drámaként indít a film, egy olyan jelenettel, aminél kapásból megkérdőjeleztem, hogy vajon jó lemez pörög-e a lejátszóban.

Tudjátok, vagy sem, skandináv-mániás lettem az utóbbi évek során, és ez nem csak a filmalkotásokra terjed ki, hanem sok másra is, de most maradnék a főtémánál. Legyen szó svéd, finn, norvég vagy dán filmről, esetleg sorozatról, ők aztán tudják, mitől hull a vad. Naturalista ábrázolásmódjukat már megszokhattuk, ugyanakkor közben annyira precízen nyúlnak egy-egy témához, hogy az amcsiknak esélyük sincs túlszárnyalni.

Thomas Vinterberg foglalt helyet a rendezői székben, aki Cannes-ban díjat is nyert tavaly, és a Palme d'Or jelölés is zsebben volt - teszem hozzá, abszolút jogosan. A rendező ezen munkájába nem igazán lehet belekötni, mert ugyan alulról indít, viszont tíz perc után úgy elkapta a grabancomat, hogy a film végéig el sem engedte. Sőt, még jelenleg is a látott események hatása alatt vagyok, mert brutális. Ha nincs meg fejben a pontos történet, ne is olvassátok el, mert úgy fog akkorát ütni, hogy embertelen. Nyilván nem árt mellé, ha csíped a független alkotásokat.

Több szempontból is értékes műveket gyártanak a skandinávok, már ha más nem is, a fényképezés mindig telitalálat, és ez most is beigazolódik. Olyan egyszerű és gyönyörű képsorokat kapunk például az ősz megszokott színeivel tarkított tájakról, hogy nem lehet nem csodálni ezeket a képsorokat. A zenéje is érdemel néhány szót, hiszen az ágyazott meg, illetve tette még súlyosabbá az eleve durva jeleneteket.

Mads Mikkelsen az a színész, akire bármilyen szerepet rá lehet bízni. A vérében van a színészkedés, ráadásul dán származása tovább emeli a tétet - legalábbis számomra. Lucas csendes, alázatos kisvárosi ember, aki nem vágyik nagyra, olyan életet él, mint a többi helybéli. A baráti köre is adott, ami túl szép, hogy igaz legyen, és ez a későbbiek során be is igazolódik. Hát, mit ne mondjak, át tudom érezni a helyzetét. Egy dolgot viszont becsülök a karakterében, azt, hogy tűrt. Olyasvalamiért tartotta a hátát, amit el sem követett. Viszont az a jelenet megkoronáz mindent, amikor visszamegy a boltba, és elmondja a hentesnek a mondandóját. Végül még hozzátenném, hogy a film közepén eszembe jutott, hogy lehetne csinálni bosszúállós folytatást, és mindenkit lemészárolni a fenébe. Mert megérdemelnék.

Thomas Bo Larsen is érdekes figurát alakít, hiszen egy végtelenül türelmes emberről beszélünk, és az ismerősi körömben is van ilyen, így pontosan ismerem ezt a fajta embert. Annika Wedderkopp egy aranyos kislányt játszik, akiért nem lehet nem odáig lenni. Habár… De még csak haragudni sem lehet rá, hiszen gyerek, viszont a szülőkre annál inkább! Beszűkült látókörű banda, akik azt látnak, amit látni akarnak. Igazságérzet, helló. Meglepetés alakítást láthatunk még Lasse Fogelstrømtól, aki Lucas fiát kelti életre, és egészen belevaló módon teszi azt. Nem beszélve arról a tettéről, amikor nekiugrik a nála két fejjel magasabb vidéki tuloknak.

Egy film az igaz barátságról, a cinizmusról és a képmutatásról. Eszméletlenül hiteles történet, ahol nincs szájbarágás, és talán emiatt is rántott be ennyire magával, így nem is kérdés, hogy kapja majd az év drámája címet. 10/10.

Értékelés: A hobbit: Smaug pusztasága (The Hobbit: Desolation of Smaug)

Miután Zsákos Bilbó (Martin Freeman), Gandalf (Ian McKellen), Thorin (Richard Armitage) és a törpök sikeresen átkeltek a Ködhegységen (illetve alatta), úgy döntenek, hogy keletre, a Bakacsinerdő felé indulnak. Mielőtt a többiek bevetnék magukat a sűrűbe, Gandalf elbúcsúzik a csapattól, és másfelé veszi az irányt. Az erdőben rögvest óriáspókok támadnak a társaságra, majd erdőtündék ejtik fogságba őket, Bilbó kivételével, aki segít megszökni a többieknek, hogy együtt haladjanak tovább az emberek lakta Tóvárosba. Innen vezet a folyó a Magányos Hegyhez, ahol Bilbó megmutathatja, mit tud. Meg kell találnia a titkos ajtót, majd szembe kell néznie Smauggal, a rettenetes sárkánnyal. Eközben Gandalf sem rest, a Fehér Tanács felkeresése után elutazik Dol Guldurba, ahol megtudja, valójában ki az ott tanyázó Feketemágus. Bakacsinerdő tündéi pedig Thranduil király (Lee Pace) és fia, Legolas (Orlando Bloom) vezetésével kénytelenek megütközni a Dol Guldurból özönlő ork sereggel…

Hogy tovaszáll az idő… és pont ez történt a második Hobbit-filmmel is, ugyanis annyira nem érződik rajta a három órát kerülgető játékidő, hogy döbbenet! Peter Jackson pedig azaz ember, aki olyan otthonosan mozog Középföldén, hogy nincs más e bolygón, aki így tenne. Az első résznél is csak éltetni tudtam a rendezőt, a szereplőket, az operatőröket és a digitális utómunkáért felelős szakembereket, és itt sincs ez másként. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a kis Hobbitkánk és törpcsapata sem sietnek sehová - az idő tájt még nem volt divat a rohanás, bár az orkok elég jó ösztönzést adtak.

Minden olajozottan működik ebben a világban, és a legtöbb szereplőt már bejáratták a 'korábbi filmekben', ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy itt az élő bizonyíték arra, hogy lehet minden évben minőségi filmmel jönni. Peter Jacksont mindig is különös látásmóddal megáldott rendezőnek tartottam, és az idő előrehaladtával is csak ezt tudom róla elmondani. Ért a kalandokhoz, de leginkább az látszik tisztán, hogy szíve ügye ez az egész, éppen ezért tud ennyire varázslatos lenni. Egyszerre hozza el a nézők szívébe a kalandot, a félelmet, a drámát és az aggódást.

Smaugot, a rettenetes csapást jelentő hatalmas sárkány felbukkanását ki ne várta volna? Lényegében ezt a karaktert mondanám a film csúcspontjának, ami a filmbéli valóságban is így van, azonban amíg eljutunk hozzá, azokhoz a képsorokhoz, hogy hosszasan legyen vele dolgunk, addig sem izgalmaktól mentes képsorokkal fárasztanak. Az értékelésem kulcsszava lehetne akár a kaland és az utazás is, és persze biztos lesznek majd olyanok, akik kiemelnek különböző jeleneteket a szarkazmus zászlóját lebegtetve, mint annak idején az első részből a hosszan tartó vacsorát. De őket csak sajnálni tudom, illetve nem, még azt sem.

Hogy a Hobbit trilógiává bővült, talán Martin Freeman nyert vele a legtöbbet, de Richard Armitage is ugyanebben a csónakban evez - Luke Evansszel együtt. Freeman és Armitage karrierjén nagyot dobnak ezek a szerepek, ugyanis mindketten zseniálisan jól elevenítik meg a vásznon karaktereiket. Ebben a részben talán kiemelt figyelmet élvezett még Luke Evans is, akiről szintén nem tudok rosszakat írni, de ezúttal még Orlando Bloomot is szívesen néztem, pedig kvázi ki nem állhatom a srácot. Evangeline Lilly szinte az egyetlen női szereplő a vásznon, aki annak ellenére, hogy mindig kerülgeti a bajt, nagyon kellemes társaság, és gyönyörűen egyesült a karakterével. Benedict Cumberbatchből, vagyis Smaugból nem sokat kapunk, hiszen a szinkronhang megfoszt minket tőle, de legalább abból is a minőségit kapta.

Különösen tetszett az a rész, amikor a kedvenc kis hőseink a folyón utaznak, és amikor megérkezik Legolas, parádés és látványos kalandban részesít minket, ami már-már a lélegzetelállító kategóriába sorolandó. Nyilván meseszerű összességében, de egy ilyen világban, ahol sárkány, orkok és különféle lények élnek, mégis kit érdekel? Élvezhető és szórakoztató. Szépen felépítették a sárkány körüli mítoszt, szóval bátran jöhet a folytatás, és egy dolgot bizony nem érdemes: alábecsülni a sárkányt. Minden idők leggyönyörűbb sárkányát. Ez nem is kérdés, mert ugyan korábban is találkoztunk már pár sárkánnyal a filmvásznon, de mindközül Smaug a legeredetibb, a legnagyobb hatásvadász.

A megteremtett látványvilág és úgy egész Középfölde csodás hely, ahol lakik mindenféle ember, s lény - épp ettől olyan színes. Vagy sötét? Ha már a tónusoknál járok, kevésbé olyan sötét, mint az első rész, jelen esetben sokkal inkább a kalandokra szegeződik a figyelem. Egy dolog miatt viszont haragszom, és az a vége. Mindenki készüljön fel arra, hogy ennek a résznek sokkal epizodikusabban van vége, mint az elsőnek volt egy éve. Innentől kezdve még egy év, és befut az utolsó Hobbit-film, aztán megint sajnálhatjuk, hogy véget ért valami jó. Ellenben, a polcról bármikor leemelhető a Blu-ray, és bármikor újranézhető kis hőseink kalandozása.

Apropó, a házimozizást emlegetve, megjegyezném minden tisztelettel, hogy még csak a 3D-re sem volt szükség, főleg azok után, hogy az első rész IMAX vetítése némileg csalódást okozott. Még szerencse, hogy a filmben rejlenek az értékek, nem a különféle parasztvakító kiegészítőkben. Tökéletes élményt nyújtott 2D-ben is, azt hiszem, hogy ennél a filmnél engem végképp kielégített a tökéletes képminőség, és a nagyvászon. Jobban éreztem magam, mint annak idején, az első részen, és tényleg nagyon hamar elröppent a játékidő, pedig késői vetítésre ültünk be, és dolgoztam is aznap. 10/10.

Értékelés: Jégvarázs (Frozen)

Amikor egy gonosz varázslatnak köszönhetően a királyság az örök tél fogságába esik, Anna, a félelmet nem ismerő optimista összeáll az extrém hegyi emberrel, Kristoffal és az ő hűséges rénszarvasával, Svennel, hogy közösen megtalálják Anna testvérét, Elsát, a Hókirálynőt, és véget vessenek fagyos varázslatának. Az Everesthez hasonlítható körülmények közt, titokzatos trollokkal, és a lenyűgöző és igazán vicces Olaf nevű hóemberrel is találkoznak. Annának és Kristoffnak mágikus kalandokkal kísért útjukon a természet erőivel kell dacolniuk, hogy megmentsék a királyságot a teljes pusztulástól.

Manapság már a Disney, mint gyártó sem volt garancia arra, hogy minőségi animációs filmet kapunk, ugyanis az utóbbi időben nem kevés hibát vétettek. Ennek hála kissé szolidabb elvárásokkal ültünk be a Jégvarázsra, amolyan "majdcsak kikerekedik" belőle valami hozzáállással. Eleve sokalltam a 108 perces játékidőt, aztán amikor rájöttem, hogy még a Get a Horse című rövid animációst is végig kell néznem, végképp végem volt. DE csak egyetlen pillanatra. Már eleve ezt a rövidfilmet is tátott szájjal néztem végig, annyira lenyűgözően megcsinált animációsról beszélünk, amely egyszerre tiszteleg Walt Disney, a régi idők és az egyikre inkább úttörőnek számító 3D előtt. Mindezek tetejébe pedig még nem is unalmas. Erre mondom azt, hogy valami ilyesmiről kéne szólnia a filmgyártásnak.

Lapoznék is a havas trollok, vagyis a Jégvarázs háza tájára. Állok itt egy animációs film előtt, amelyet a Disney gyártott, nem nyálas, meseszerűen működőképes alapokra épült, és még a kliséket is mellőzi. Fogalmazhatnék akár úgyis, hogy kilóra meg lettem véve. Nyilván akadnak benne sablonos részek, de ez minden mesetörténet velejárója, amiért nem érdemes haragudni. Ráadásul azt se feledjük, hogy a fő célközönség a gyerekek, és engem ezek ellenére vett meg az irtózatos mértéket öltő cukiságával. A forgatókönyvet az elsőfilmes Jennifer Lee jegyzi, aki most először rendezett, viszont Chris Buck is besegített neki, akinek van némi rutinja a témában.

De hogy mi hagyott bennem zseniálisan varázslatos összképet? Az, hogy a forgatókönyvön érződik, hogy szívvel-lélekkel íródott, de bármikor lemertem volna fogadni, hogy egy nő keze is benne van. Egyszerre érzéki, szép és finom hatást kelt a nézőben, és egyetlen pillanatra sem unatkoztam. Azok, akik nem szeretik az éneklős meséket, messzire kerüljék el, mert nem két dal hangzik el benne, és a párbeszédek is gyakran énekes formában zajlanak le. Jelen esetben viszont az egekig kell emelnem a szinkront, és az énekhangokat, amelyek szintén fantasztikusra sikerültek. Nem lógott ki senki a sorból, jópofa volt, ahogy egy ilyen történethez illik, és az énekhangok is meghatóak, és teszik a dolgukat, ahogyan azt a készítők elképzelték. Idina Menzel dala… jégolvasztóan gyönyörű!

A karakterekkel szemben is voltak kétségeim, de annyira kedvesek és aranyosak, hogy egyből beleszeret az ember. A kicsi Anna (Kristen Bell) és Elsa (Idina Menzel) játszadozása varázslatos, de amikor felnőnek, akkor sem holmi trampli királynőt és hercegnőt kapunk. Helyette olyan szereplőket, akikért izgul az ember, még megtévedt Elsa esetében is. A szerelem sem maradhat kis egy ilyen filmből, de mi a helyzet, ha egy szerelmi háromszög van alakulóban? Nem egyszerű a dolog, de az írónő szépen megoldotta ezt is, majd meglátjátok.

Fontos szerepet játszik még a történetben Kristoff (Jonathan Groff) és hű rénszarvasa, Sven, akik annyira vicces párost alkotnak a maguk kis csacsiságaikkal, hogy nem lehet rajtuk nem mosolyogni, és nem tudja magát nem jól érezni az ember. Az északi neveik pedig csak emelik a tétet. Hans (Santino Fontana) tipikus herceg, de nála is akadnak furaságok. A hajlehajtós miniszterpapa se semmi, de Olafot (Josh Gad), az életre kelő, nyárról álmodozó hóembert se feledjük. De a trollok is aranyosak, és nem funkciómentesek lettek, és a hóriás is nagyon ötletes fordítás.

Dicsérem még egy kicsit az írónőt, aki igyekezett valami újat mutatni, és úgy próbált eredeti maradni, hogy közben ragaszkodott a tipikus mesei fordulatokhoz, ez által nem veszítve el a műfaji jellegzetességet. Jelen esetben a 'hercegnős-királyfis-romantikus' vonal megszokott mozzanatait megtartotta, és ezek közé csempészett be temérdek mennyiségű szórakoztató kalandot. A végkifejlet nyilván sejthető, de ne dőljetek be mindennek, és az is tetszett, hogy előre nem tudtam kitalálni, mi fog történni a következő percekben.

Minden jó, ha a vége jó, de mi van abban az esetben, ha még ezt is képesek túlszárnyalni? Egy mesének mindig szépnek, jónak és varázslatosnak kell lennie olyan befejezéssel, hogy boldogan távozzon a néző. Ezeket lazán hozta a Jégvarázs, ami engem egy az egyben elvarázsolt: 10/10 és idei harmadik legjobb film, hacsak a Hobbit 2 fel nem borítja a sorrendet.

Értékelés: Thor: Sötét világ (Thor: The Dark World)

Thor a Föld és a Kilenc birodalom védelméért száll harcba egy eddig az árnyakban bujkáló ellenséggel, aki most magát az egész univerzumot akarja. A Thor és a Bosszúállók eseményeit követően, a Sötét világban Thor a világegyetem rendjéért harcol, eközben azonban egy ősi faj a bosszúra szomjazó Malekith vezetésével visszatér, hogy az egész univerzumot sötétségbe taszítsa. Még Odin és Asgard sem tud szembeszállni azzal az ellenséggel, akivel Thornak szembe kell néznie. Veszélyes úton indul el, mely során újra találkozik szerelmével, Jane Fosterrel, és fel kell áldoznia mindent, hogy megmentse a világot.

Tegye fel a kezét, ki mennyire tartott Alan Taylortól, amikor bejelentették, hogy övé a Thor: Sötét világ rendezői széke? Érdemes róla tudni, hogy főleg tévés berkekben ténykedett, így azért bennem nagyon is ott lapult egy hatalmas kérdőjel, hogy vajon mihez kezd egy ilyen nagy kaliberű mozifilmmel. Sült már ez el pozitívan, de negatívan is, szerencsére jelen esetben előbbi érvényesült, és nem is akárhogyan! Durván jól összerakta a filmet, és iszonyatosan hamar lepergett a 112 perces játékidő. Egyik akciójelenet követte a másikat, telezsúfolták poénnal, és ez mégsem hatott károsan, de leginkább egy dologgal vettek meg, amire máris kitérek bővebben.

Az akcióknak volt súlyuk, mindennek volt súlya, nem csak egyszerűen fel lett hányva a vászonra, így bátran leírhatom, hogy minőségi folytatást kaptunk, ami felülmúlja elődjét, ez pedig ritka. Nem éreztem azt, amit elég sok akcióval teli filmnél mostanság, hogy csak keringőznek, elénk raknak egy jelenetet, amiben masszív harcot láthatunk, mégis súlytalan az egész, ezáltal pedig nincs mit élvezni. Na, a Thor: Sötét világról ez nem mondható el! Nem mellesleg, virágkorukat élik a szuperhősös filmek, de belegondoltatok már abba, hány valamire való temetést láthattunk? Merthogy emberek vesznek oda, de a legtöbb esetben olyan jelentéktelen módon írják ki őket, hogy szavakat is alig találok. Tudom, nincs szép temetés, de ebben a filmben van, és ami egyetlen film jut még eszembe, a Watchmen, aztán ki is fújt.

Ha már súly, és temetés, és akció, miegyéb, akkor jönnék még azzal, mennyire pazarul sikerült a film zenéje, amiért Brian Tyler húzhatja ki magát. A felcsendülő dallamok ugyanúgy szerves részeit képezik mindennek az égvilágon, és a tökéletes összképhez, a grandiózus hatások eléréshez elengedhetetlen. Jelenesetben, a szinkronban sem találtam kivetnivalót, bár nem vagyok egy nagyon szinkronguru, de ezúttal tényleg nem mentek félre ezen a vonalon sem.

A 3D, na igen. A címben nem véletlenül nem szerepel ez a "fogalom", ugyanis volt olyan kedves a hazai forgalmazó, hogy háromféle változatból is választhattunk: a sima verziót felirattal és szinkronnal, a 3D-s verziót pedig szinkronnal elérhetővé tette. Ennek fényében, mivel a 3D eddig két filmnél működött igazán (Avatar, Gravitáció), itt sem rongáltuk magunkat fölöslegesen ezzel. És hogy őszinte legyek, egyáltalán nem is hiányzott. Minden határozottan, és precízen működött e nélkül is, ugyanis még mindig egy nagy humbukknak tartom ezt az egészet - persze van és lesz is kivétel, mint a mellékelt ábra mutatja.

Ami még aggállyal töltött el, hogy a forgatókönyv sokak munkája, és hogy ezek alapján számíthatunk-e bármi jóra. Hát igen, újfent abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy nincs mit darabjaira kapni, ugyanis mint fejtegettem a korábbi bekezdésekben, eléggé össze lett rakva ez a folytatás. Ehhez nyilván hozzájárul az is, hogy a forgatókönyv sem hemzsegett a hibáktól. Továbbmegyek, hiszen nem elég, hogy remek történetvezetést és történetet kaptunk, még szórakoztató is tudott lenni. Mekkora már az a jelenet, amikor Thor felakasztja a Mjölnirt a fogasra, vagy amikor Erik szájából elhangzik a "Gatyát húzok" mondat. Szórakoztató, de mégsem agyatlan, és talán ezt lehet az értékelésem kulcsmondatának tekinteni.

Chris Hemsworth már bizonyította néhányszor, mennyire jó színész, és azt is tudjuk, hogy Thor szerepe mennyire remekül illik hozzá. Jane Fosterről, vagyis Natalie Portmanről ugyanez a véleményem, és a kettejük közötti kémia mindig is működőképes volt, ami azért elég fontos. Tom Hiddleston továbbra is szépfiú olyan karmával megáldva, ami ad egyfajta plusz löketet minden olyan résznek, ahol Loki csak felbukkan. Imádom a karaktert, és majdnem nagyon haragudtam az írókra. Majdnem pokolra kívántam őket. Christopher Eccleston kapta Malekith szerepét, aki nem kis figura, és ő mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet kihozza a karakterből. Félelmetes, határozott, mégis vannak gyengéi. Jaimie Alexanderről röviden elég is annyi, hogy írhatja alá a szerződését Csodanő szerepére. Idris Elba egyszerűen Idris Elba, aki egy olyan kapuőr, hogy jobbat aligha kívánhatna Asgard népe. Kat Dennings, Stellan Skarsgård, Anthony Hopkins és Alice Krige ugyancsak hasznos és szerves részei a történetnek - tőlük is pompás játékot láthatunk.

Majdnem kihagytam a legdurvábbat, amivel leginkább megleptek az akciójelenetekben. Ugye viszonylag sok légi járművet mozgat a film, és ezek fizikája igazán jól működött ebben a világban, aztán ekkor beugrott, hogy J.J. Abrams felkötheti a gatyáját a Star Wars: Episode VII-tel együtt. Hogy miért, azt majd megértitek, ha még nem láttátok a filmet, de már a legutóbbi Star Trek filmben sem nyűgözött le ezekkel a dolgokkal. Annyi viszont szent, hogy a költségvetés nagy részét a látványra költötték, mert ebben aztán nincs hiány, kimondottan korrekt munkával van dolgunk.

Nem is húzom tovább a sorokat, és mivel anno az első rész kilencet kapott, már kilogikázhattátok, hogy erre repül a 10/10, aztán várjuk a folytatást - remélhetőleg Taylor rendezésében.

Értékelés: The Flowers of War (Jin líng shí san chai)

A történet szerint 1937-et írunk, amikor néhány nő egy templomban talál menedéket a Nankingi mészárlás idején. Reményük egy pap, aki megpróbálja biztonságos helyre vezetni ezt a néhány igencsak rossz helyre keveredett hölgyet.

Dilemmáztam rajta egy ideig, hogy nekiessek, vagy sem, de végül megnézésre került Yimou Zhang háborús drámája. Kemény, mit ne mondjak. Nem hiába van ott az R-es korhatár besorolás. Az igazán jó háborús alkotások kihalófélben vannak, de hogy pont Yimou Zhang hozta az elmúlt évek egyik legjobbját, azért ez valamennyire ciki az amcsikra nézve. A rendező a lehető legnagyobb kegyetlenséggel vezet be minket a kínaiak és japánok közt zajló háborúba, melyet egész végig naturalista módon ábrázol, szóval a finomkodást el lehet felejteni, hiszen a háború sose volt kegyes sem a nőkkel, sem a gyerekekkel szemben - de ami a lényeg, hogy ez itt elég részletesen be is van mutatva.

Fontos tudni, hogy nem végig háborúznak benne, de elég tekintélyes időt felemésztenek az ilyen jelenetek is, és ezeknél több alkalommal nem mindennapos megoldásokat alkalmaznak az katonák hősi halálának ábrázolására. Például nagyon jó lett a szétlövős, robbanós rész, és nem azért jó, mert a mindezt a levegőben, hanem mert korrektül rá is közelítenek, és úgy mutatják be. Tényleg nagyon realista, és végre nem a Hollywoodi katyvasz és megszépítés köszön vissza, ezért tud több lenni amcsi társaival szemben. A közelharcoknál is törekedtek a részletességre, közben pedig sokkoló élményt nyújt, és véleményem szerint nagysebességű kamerát használtak, mert például, amikor az elején lövik őket, és ahogyan a vért mutatja a rendező, ott egyértelműen kiderül - bár először gagyiztam, és csak utána döbbentem rá, hogy mennyire jó módszerrel állított minket szembe.

A képi világa egyszerűen vizuális orgia, amivel rengetegszer találkozunk, és nagyon szép szűrőkön keresztül köszönnek vissza a romokban heverő rideg helyszínek. Maga a katedrális hozza a másik szépségét a filmnek. Annyira gyönyörű helyszíne a történetnek, hogy rögtön levettek a lábamról vele, bár önmagában nem lett volna nagy szám, viszont nagyon jól eljuttatnak minket a legtöbb szegletébe, és olyan szépen, részletesen ráközelítenek sok-sok helyiségére. Egy másik dolog: induljunk ki abból, hogy számomra elég nehéz megkülönböztetni a kínaiakat a japánoktól, viszont némi idő elteltével mégsem okozott problémát - ez pedig remek pont nálam. Hohó, a szereplők ruhakölteményeit majdnem elfelejtettem szóvá tenni. Csodálatosan szépek. Szinte kivétel nélkül minden egyes darab.

Mint írtam, csak egy része áll háborús jelenetekből, a másik oldal a kegyetlenség, a drámai vonal, amit elég rendesen beletolnak az arcunkba. Sokszor meg is hatódtam a látottakon, és a szereplők egyes mozdulatain, de rájuk mindjárt visszatérek. Ezek a részek kicsit lassú folyásúak, viszont mindig találtam benne egy-egy olyan dolgot, ami miatt nem unatkoztam. Sőt, a végén lepett meg a legjobban, és ehhez tudni kell, hogy két és fél óra környéki a játékidő, de a vége hamar eljött. Simán néztem volna még tovább, annyira beleéltem magam.

Christian Bale figuráját először nem értettem, és elég sok idő elteltével kezdtem csak kedvelni, bár az íróknak is ez lehetett a céljuk. Igazán remek dolognak tartom, hogy elvállalt egy ilyesmi nem Hollywoodi szerepet is. Emlékezeteset ugyan nem alakított, de azért néhány cselekedetére hosszú ideig emlékezni fogok - legyen ez jó, vagy akár rossz. Mint minden történetnek, ennek is van egy női fő-főszereplője, aki nem más, mint Ni Ni. Elég sok női szereplővel operál a film, viszont Ni Ni egyértelműen kitűnik, és számomra az első felbukkanásától kezdve tapintható volt, hogy Bale karakterének majdani szerelme érkezett meg épp. A diáklányok elég jelentőségteljes szereppel bírnak, mint ahogyan a vörös negyedből érkező lányok is. Az ázsiai lányokat kedvelőknek külön érdemes bepróbálni a filmet, mert elég sok szépséget felvonultatnak benne, bár ez huszadrangú dolog. A feszült helyzetek nagyon jól átérezhetővé válnak a szereplőnek hála, és én úgy gondolom, hogy nem kell több egy nagyszerű sztorihoz. Az angolul beszélő kisfiúval is szimpatizáltam, amire főleg akkor döbbentem rá, amikor veszélybe került az élete. Egyszerűen nem akartam, hogy meghaljon, plusz ő az egyik legérettebben viselkedő szereplő, aki egyben az egyik legfiatalabb is. Tianyuan Huangnak hívják, és első szereplésével helyenként felnőtt nőket és Bale karakterét utasította maga mögé.

Meglehetősen kegyetlen, rideg, és külön kihangsúlyoznám, hogy akik rosszul tűrik a nőkkel szemben elkövetett erőszakot, messzire kerüljék el a filmet. Hagytam egy pár napot állni, és mivel negatív dolog nem jut eszembe, így nem leszek szégyenlős kiosztani rá a 10/10-et.

CineFest 2013 - Értékelés: Adèle élete - 1-2. fejezet (La vie d'Adèle / Blue Is the Warmest Color)

A tunéziai származású francia direktor, Abdellatif Kechiche mozija - fikció lévén - úgy is működne, ha egy hetero kapcsolatról lenne benne szó, a szerelem megszületését, szárnyalását, majd fájó hiányát is olyan természetességgel ábrázolja, hogy igen nagy szavakra biztatja e sorok íróját: nem tudjuk elképzelni, hogy erről a témáról tökéletesebb mozgókép készülhetne. A cannes-i Arany Pálma abszolút jogos.

Megtörve a hagyományokat, az Adèle életéről jómagam és a párom is írunk külön-külön. A célunk az vele, hogy az egyik egy férfi szemszögéből jellemzi a filmet, míg a másik egy nő látásmódja szerint írja körül.

EGY FÉRFI SZEMSZÖGÉBŐL: A fesztivál egyik legjobban várt darabján vagyunk túl, ami rengeteg érzést megmozgatott bennem, és kis időre pihenőre is vonultam vele, ugyanis a látszat ellenére egyáltalán nem könnyű alkotás. Abdellatif Kechiche filmjeitől már megszokhattuk ezt, de ezúttal ő is valami sokkal merészebbet alkotott nekünk. Viccelődtem korábban a "blockbuster művészfilm" kategóriával, de igenis kezd kialakulni egy ilyen, és az Adéle élete beletartozik ebbe. Szombat este zsinórban néztünk három filmet, és ez volt az utolsó, amelynek vetítését kilenckor kezdték. Egy fárasztó munkanap után nem tápláltam sok reményt az iránt, hogy nem fogok belefáradni a 179 perces játékidőbe, de annyira egyedi drámáról beszélünk, hogy egyetlen pillanatra sem hagyott unatkozni.

Száraz tényeket közöl, és mindezt annyira életszerűen láthatjuk elejétől egészen a végéig, hogy szinte semmibe sem lehet belekötni. Elég jelentős szereppel bír a két lány szexuális közösülése, és azok különféle fantáziadús ábrázolása. Manapság amerikai filmekben sokszor mutogatnak férfi felsőtesteket, vagy különféle női bájokat, csakhogy ezekkel csupán annyi probléma akad, hogy az esetek 99%-ában funkciómentes. Jelen filmnél az a helyzet, hogy a néző ezáltal kerül közelebb a két főszereplő lányhoz, részben ezt a szerepet töltik be a szeretkezős jelenetek.

És hogy mi szükség volt a háromórás játékidőre? Nem egyszerű végigülni egy ilyen filmet, de viszonylag szépen lepereg ez az idő, és ahogyan egyre jobban megismerjük a két leányzót, de főleg Adèlet, közelebb is kerülünk hozzájuk. A végére már olyannyira együtt lehet érezni a címszereplővel, hogy az nem emberi. Persze az élet kegyetlenségei megkeserítik az elénk vetített képsorokat, azonban ez a két lány annyira színes, hogy majd ki csattannak értékeiktől.

Adèle szerepében Adèle Exarchopoulos tündököl, akit az égiek szemet kápráztató szépséggel áldottak meg. A közeli kameraállások sajátosságai a filmnek, így sokszor láthatjuk mindkettejüket extrém közelségből. Mintha ott lennénk az arcától néhány centiméterre, és sehol egy hiba. Amikor őt követi a kamera, akkor semmi más nem létezik a vásznon, csak ő van, és az áradó szépsége. Ha jobban megfigyelitek, a haja sem mindennapi, ugyanis álljon az bárhogyan, zseniálisan néz ki. Akár fel van túrva, akár az ágyból kelt ki, akár a folyton szemébe lógó tincsről beszélünk. Annyira érzéki és közeli, ahogyan bemutatják őt, hogy ez az igazi érték, és ezeket az amerikai filmesek mindig is csak nyomokban fogják tudni ábrázolni, de még a megértését sem zárnám ki.

A kicsit idősebb lányt, a címszereplő szerelmét Léa Seydoux alakítja, aki szintén természetes szépség, és hihetetlenül összeillik Adèle-lel. Amikor kettejük életszakaszába nyerünk bepillantást, legyen az egy egyszerű séta, egy merész csókolózás a bárban – esetleg több attól -, vagy a lepedőakrobatikázásuk, lehengerlő, hogy milyen hatást ér el a nézőnél. De talán a legfontosabb, hogy jelen esetben erre épül a film, és annyira érzéki módon került megvalósításra, hogy az igazi érték az benne, hogy egyik szeretkezős jelenet sem fölösleges. Mindegyik együttlét szerves része és mozgatórugója a két lány történetének. A többiek közül senkit nem emelnék ki, kétszereplősre íródott ez a remekmű, és halál pontossággal életveszélyesen működik.

Tegnap viccelődtem, hogy mi lenne, ha az amcsik feldolgoznák az Adèle életét, és páromnak nagyon is igaza volt azzal a mondatával, hogy "Mégis hogyan? Valószínűleg nem is értik meg igazán, hogy mik a valódi értékek ebben a drámában." - és azt kell, mondjam, baromira egyet bírok vele érteni. És nem, nem arról van szó, hogy lenézzük őket, egyszerűen ők ilyenek - persze kivétel mindig akad, és ők majd megmutatják, hogy vannak kivételes emberek közöttük is.

Mindenhol jelen van a kék szín, de egyetlen egyszer sem látjuk ugyanazt az árnyalatot. Művészi megközelítést kapott minden, beszéljünk akár a hétköznapok bemutatásáról, egészen azon keresztül, ahogyan Adèle a munkáját végzi, és ahogyan megpróbálja legyűrni az elé gördülő nehézségeket. Utánozhatatlan, és azért sem írtam korábban erről a filmről, mert ennek idő kell. Jócskán mélyre megyünk, és nincs szégyenlősködés, csak a száraz tények, a valóság, ellenben emellett jelen vannak azok erények, amelyektől annyira színes ez a dráma.

Lassan zárom is soraimat, ugyanis hamarosan érkezik a másik szemszögből írt értékelés is, amelyet majd a második bekezdés elejére kattintva érhettek el. A 10/10 jár érte, és tényleg érdemes néhány napra spejzolni, állni hagyni, hogy kialakulhasson a valódi kép. Természetesen azok messzire kerüljék el, akik nem szeretik a művészfilmeket, vagy nem csúszik le a torkukon a két lány közötti románc.

Értékelés: Hajsza a győzelemért (Rush)

1976 - a Forma 1 aranykora, a hihetetlenül izgalmas, és látványos száguldó cirkusz legendás szezonja, két felejthetetlen versenyző harcával: James Hunt, a vagány brit pilóta, a Forma 1 rocksztárja, és Niki Lauda, az osztrák fegyelmezett zseni, az 1975-ös világbajnok néz egymással farkasszemet a világ legveszélyesebb pályáin. Igazi ellenfelek, akik bármire képesek a győzelemért. Lauda a sporttörténelem egyik legemlékezetesebb teljesítményét viszi véghez: alig hathéttel balesete után újra volán mögé ül, hogy visszaszerezze bajnoki címét, és bebizonyítsa, hogy ebben a hajszában mindenkinél gyorsabb. Mert minél közelebb vagy a halálhoz, annál jobban dübörög benned az élet…

Ron Howard eredeti történetet vitt vászonra két olyan Formula 1-es legendáról, akik benzingőzös nyomot hagytak maguk után a történelemben. Az őszi felhozatal egyik legvártabb filmjéről beszélünk, amelynél volt egy olyan megérzésem, hogy ez ütni fog, de hogy ekkorát, azt a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. A rendezés pontos, precízség jellemzi mindvégig, és minden esemény annyira természetesen követi egymást, hogy lényegében semmit sem éreztem a kétórás játékidőből.

Az 1970-es évek elejéről indul a történet, és erről az időszakról olyan valósághű képet festenek, hogy már-már ijesztő. Mintha egy az egyben abban a korban lennénk, ráadásul, amikor ugrunk az időben hat évet, az meglátszik a színeken, érezhető, hogy mi mennyit fejlődött azóta, és semmit sem hoztak magukkal a múltból, de ettől még fontosabb, hogy a jelenünkből, azaz 2013-ból. Viszonylag terjedelmes időszakot mesélnek el, azonban mégis sikerült csak a fontosabb eseményekre fókuszálni, azokkal eltölteni több időt, a többit pedig csak érintőlegesen említik, hogy teljes kép alakulhasson ki a nézőben. Jómagam nem voltam tisztában sok dologgal, abból az időszakból pedig senkiről nem tudtam túlzottan sokat, ezek ellenére mégis sikerült úgy ellátni információkkal, hogy ne fogalmazódjon meg bennem semmilyen kérdés.

Mint azt vesézgettem, a képi világ lélegzetelállítóan baljós, kézzel fogható a feszültség, az, hogy két nagy legenda készül összecsapni, és nincs egyik a másik nélkül. Ugyanakkor ott van a folyamatosan kialakuló kölcsönös tisztelet, ami pedig sportszerű dolog. Itt jegyezném meg, hogy a mai F1 az kutyapikula. Sokkal kisebb az életveszély, mintha olyan vasakban ülnének a mai pilóták, amit mérnökök és gyártósorok egyenesen rájuk szabtak, ahol minden csak a gázpedált nyomó személyen múlik. Persze ez régen is így volt, csakhogy akkoriban más volt ez az egész, sokkal földhözragadtabb, eredetibb, hihetőbb.

Remek kérdés, hogy kinek szurkoltam. Eleinte James Hunt (Chris Hemsworth) bizonyult szimpatikusabbnak, még annak ellenére is, hogy főként emberileg rengeteg hibát követett el. Aztán szinte rögtön bekerült a képe Daniel Brühl, aki már csak stílusából kiindulva is unszimpatikus Niki Luada szerepében. Lauda egy olyan arc, akin nehéz elmenni, de idővel világossá válnak a céljai, és zseniális, ahogyan Brühl ezeket visszaadja. Talán egy kicsit úgy alakulnak az események, hogy Brühlt sajnálja a néző, de ebben sem vagyok biztos, ugyanis annyira ripacs, hogy még akár meg is érdemelhetné. Ennek ellenére mégis vele szimpatizáltam jobban, az ő indíttatásait értettem meg jobban, az ő nőjét találtam rokonszenvesebbnek, és még sorolhatnám. Egy olyan figura, aki a semmiből indult, és karriert épített magának. Semmihez nem ért az életben, viszont az autóversenyzés a vérében van. A történet utolsó szakaszában pedig ahogyan kiteljesedik színészileg, észbontóan jó! Ez egyértelműen az ő filmje volt inkább, bár Huntot se feledjük, mert biztosan van egy ellentábor is, akik pont vele kapcsolatban vélekednek ugyanígy.

Hemsworthről már közel sem tudok ennyit írni, nyilván ő sem okoz csalódást, csak a körülmények nem hagyták annyira kibontakozni, mint Brühlt. Képbe kerül még nekünk egy Olivia Wilde, akinek még a nevén is tíz percet kellett gondolkodnom, de olyan szinten jó választás Hunt mellé, hogy pontosan olyan semmilyen. Csak egy nő a sok közül. Ellenben a román származású Alexandra Maria Lara simán lejátssza őt a vászonról, sehol sincs vele szemben. A többi szereplő közül egyedül Pierfrancesco Favinót tudnám még kiemelni, aki egy olyan karaktert elevenített meg, aki pont beférkőzik Luada és Hunt közé - de nem a szó legszorosabb értelmében.

Csókoltatom a hazai forgalmazót, hogy nem szinkronizálta le a filmet, ugyanis elég nagy jelentősége van mindkét főszereplő akcentusának. A Spanyolországból eredő Brühl dobta be magát a legjobban, aki kiköpött ugyanúgy beszélt, mint Lauda. És ezt az osztrák akcentust így visszaadni, nem semmi. Viszont Hemsworthnek is szépen ment a brit akcentus, ő pedig Ausztráliából ered, ha esetleg valakinek nem lett volna meg fejben. Kettejük csipkelődése így az igazi, és szent meggyőződésem, hogy ezt nem fogják tudni jól leszinkronizált.

Hibátlan az operatőri munka, a különféle futóműalkatrészeken keresztül rögzített pályakép, az esős versenyekről pedig már ne is beszéljünk. Szerintem ennél a filmnél szenzációs munkát végeztek az atmoszféra megalkotásán. Egyszerűen beleköthetetlen, gyönyörű, ugyanakkor ott lapul a veszély, tele az ember kételyekkel, és mind emellé még a Hans Zimmer zenéjét is el kell viselnünk. #szarkazmus Dráma és sportfilm egyben, de a leglényegesebb, hogy jól vegyítik a két stílust. Ron Howard megtalálta az egészséges egyensúlyt a kettő között, pedig nagyon éles a határ!

Lassan zárom is soraimat, bár még rengeteg mindent tudnék írni, de ha ennyivel nem hoztam meg a kedveteket, akkor semmivel. Halkan jegyezném meg, hogy a CineFesten ezután még két igazán nagyszerű film várt, de egyik sem tudta felülmúlni, pedig… Totálisan biztos vagyok benne, hogy az év második legjobb filmje ez lesz, így a 10/10 repül is rá szélsebesen. És ezúton szeretném kifejezni mély tiszteletemet Lauda felé! Ne feledjétek, a nagyvászon Laudája egy az egyben Daniel Brühl!

Értékelés: Tűzgyűrű (Pacific Rim)

Amióta ember él a Földön, mindig félt attól, hogy egyszer ellenséges idegenek érkeznek a végtelenből: de mindig azt hitte, hogy az ismeretlen gonosz a csillagok közül bukkan majd elő. Pedig a Csendes-óceán alatt megnyíló kapu volt az, melyen keresztül gonosz óriásszörnyek támadtak ránk, hogy megszerezték a világunkat. Az ellenük folytatott háború során milliók haltak meg, és az emberiségnek már nincs hátországa és kimerültek a tartalékai. Egy különleges fegyvernek hála a Föld régi lakói mégis kapnak egy utolsó esélyt. A hatalmas gépezeteket több pilóta irányítja, agyukat neuronhidakkal kapcsolják össze. Ám még ez is kevés. A seregből rég elbocsátott pilóta (Charlie Hunnam) és egy az első vonalban még kipróbálatlan újonc (Rinko Kikuchi) azonban elindít egy olyan harci gépezetet, amelyet már régen leselejteztek: talán ők fogják megállítani az apokalipszist.

Sok-sok minden kavargott a fejemben még a film előtt pár perccel is, és nem is igazán mertem reménykedni abban, hogy nem fogok végig köpködni. Pedig… istenigazából jobban is bízhattam volna Guillermo del Toróban, a vizualitás és az ijesztgetés nagymesterében. IMAX-ben sikerült megnézni, ami több mint eszményi ötletnek bizonyult, hiszen az év leggigászibb csatáit egy ekkora vásznon látni, egyértelműen császárság. A film hosszát nem ismertem, mielőtt beültünk moziba, és már megnézni sem volt időm, de annyira gyorsan lepergett a film, hogy csak kapkodtam a fejem. Arról már nem is beszélve, hogy néha az államat a térdem környékén kellett keresgélni.

A történetre sokféle lepedőt rá lehet húzni, egyetlen egy dolog zavart a filmmel kapcsolatban, és ez ehhez köthető. Nem másról van szó, mint a tipikus amcsi butaságokról, viszont del Toro a formáját hozva egy-egy apró finomsággal ellensúlyozza ezt a hibát, így sokkal szebb képet kialakítva a néző fejében. A rendező nekem eddig még egyetlen egyszer sem okozott csalódást, és nem értem azokat, akik Michael Bay vagy Roland Emmerich világlerombolós katasztrófafilmjeihez hasonlítják a Tűzgyűrűt. Azokkal a filmekkel ellentétben itt új univerzumot vezetnek fel, ami még önmagában kevés lenne, de vannak mélységei, sőt még mitológiája is. Ugyanez viszont nem mondható el sem egyetlen TF filmről, sem pedig bármelyik Emmerich műről. Merthogy ott tényleg észveszejtve, popcornzabálásra biztatva megy a világ romokba döntése, ami nem rossz, de már nem elég - legalábbis számomra.

Még egy hatalmas előnnyel bír nálam a Tűzgyűrű, amivel lehet, hogy nem sokan fogtok egyetérteni, de mekkora ász már, hogy végre egyszer nem Amerikából mentik meg a világot! Ettől jobb, klisé-mentesebb ötletet aligha tudtok mondani példának. És ez a jövő, hogy nem Amerika menti meg a világot. Hogy mi vezetett idáig? A gondolkodásmódjuk, de ebbe nem kívánok elmélyülni. És az mekkora már, hogy ülsz egy hatalmas akciójelenet kellős közepén, közben pedig megsajnálod a főszereplő kislányt?! Merthogy a karakterek nem egydimenziósak, ami nem biztos, hogy elég, de még a szörnyek sem csak CGI vackok, amik kegyetlen erővel szállnak szembe a Jágereinkkel. Ugyanezt nem tudom elmondani egyetlen TF karakterről sem, pedig azok még beszélnek is, ám ezek mellett mégis csak csili-vili high-tech vastákolmányok.

Felhőkarcoló nagyságú, életszerű robotok, amelyeket emberek irányítanak? Első hallásra megmosolyogtat, viszont ez sem ennyi, jóval több van mögöttük, és a legfontosabb, hogy nem csupán gépek. Erre is csak del Toro képes manapság - legalábbis eléggé úgy tűnik! Még egyszer hangsúlyozom, hogy a szkeptikusság-mérőm nem a skálázás alján állt, amikor megközelítettük a mozit. Az IMAX vásznon lélegzetelállítóan ragyogtak ezek a hatalmas robotok, amelyek részlet gazdag kidolgozást kaptak, és nem a csillogásról és a villogásról szólt minden, sőt, még csak hibátlanok sem voltak. Ez pedig 'életszerű', még ha sci-firől is beszélünk.

Végre egy film, ami használja a 3D-t, bár a digitális 3D-ben nem vagyok biztos, hogy ennyire, de az IMAX változat minden téren páratlan filmélményt nyújt. Ekkora csatákat megvívni, és ilyen közelről látni, ahogy az arcodba zuhannak ezek a monumentális méretű szörnyek, elég epikus érzés. Mindeközben apróbb visszaemlékezéseken keresztül egészen közelről ízlelhetők a del Toro-féle horrorok sajátos stílusjegyei. Lényegében írhatnám azt is, hogy nem egy üres sci-firől lévén szó, és valahol az Avatar 2-nek és James Cameronnak is borsot törnek az orra alá, hogy ne legyen annyira eredeti Pandora vízi élővilága. Persze merőben más célokkal készül(t) a két film.

A CGI vitathatatlanul szép, és mint már írtam, a csillogásmentesség miatt még életszerűbb hatást kelt. Amikor összecsap egy Jáger egy Kaiju szörnnyel, nem csupán két élettelen monstrum esik egymás nyakának, sokkal több van e mögött, és ettől és ezért érdemel hatalmas tiszteletet a készítőgárda. A gyártás ugyan konkrétan amerikai, de nagyon tetszett, hogy nem csak az USA ad otthont az összecsapásoknak, hanem világszerte zajlanak a csaták, plusz pár nevet is érdemes megnézni a vége főcímkor. Az oroszok Cherno Alphája egyértelműen csodás, és ezúttal az amcsi gyártású Gypsy Danger is egy olyan karakter, akiért aggódik a néző. A Jágerek neveit sem nagyolták el, és meglehetősen kreatív munkát végeztek ezen a fronton is.

Még mindig nem tudok leszakadni a Jágerekről, amelyeket úgy dolgoztak ki, hogy ne sima robotok legyenek, hanem sokkal többek attól. Voltaképpen a mitológia tökéletesen előkészíti a terepet számukra, és amikor elkezdik bemutatni a részleteket, akkor már azért kiderül, hogy del Toro hogyan is gondolta mindezt. Engem egy dolog vigasztalt a moziba érés előtt, mégpedig az, hogy "del Toro nem vesztegeti az idejét mindenféle értelmetlen robotos-szörnyes, klisékkel teli blockbusterekre, ennek többnek kell lennie attól!" - és lám… A Kaiju szörnyekkel is ugyanez a helyzet, mert rájuk is épp annyira odafigyeltek, hogy ne lehessen rájuk kenni semmilyen bugyutasággal kapcsolatos jelzőt. Sőt, ugye tudják fokozni az izgalmakat, és még mélyebbre mennek az ő DNS-ükön keresztül is. Nem akarok filmélményt rontó tényezőkkel jönni, de basszus, mekkora már az, amikor a vége felé kinyírnak egy Kaijut, és ott hever a földön, aztán meg…

Charlie Hunnamet eddig is komáltam, de most örök életre megvett magának. Nem hibázik, egyetlen egyszer sem, és mind emellé nem felejt el ember lenni. Az általa alakított Raleigh Becket hitelessége is teljesen rendben van, ami azért nem kis szó. Diego Klattenhoff alakította a testvérét, és ő is méltó Hunnam oldalára. Idris Elba a film másik nagy főszereplője, akinek tekintélye, rangja és elszántsága sziklaszilárd biztossággal bír, és ettől többet nem is kell tudnia egy tábornoknak. Minden más már csak extra. Rinko Kikuchinak, az egyetlen női főszereplőnek nincs könnyű dolga, de piszkosul megdolgozik mindenért, ez pedig számomra teljesen elég volt.

Charlie Day, te jó ég! Burn Gorman, te jó ég! Egyik színészt jobban utálom, mint a másikat, de innentől ez másként lesz. Te jó ég! Mekkora arcokat játszottak már! A két doki, a két lángelme, aki a világ összeomlásának kellős közepén egymásnak ereszti a saját nézetét, a saját tudományát, és basszus, akkorát alakítanak mindketten, hogy mély tisztelet nekik. Max Martini és Clifton Collins Jr. szintén minőségi játékot hagyott maga mögött, tökéletes apa-fiú páros! A legnagyobb arc, merthogy még ezek után van ilyen… Ron Perlman. Te jó szagú… az egy dolog, hogy del Toro nem tud tőle elszakadni, és sok filmjébe belecsempészi, de hogy itt milyen csókát találtak neki. Nagyjából megkoronáznak vele mindent, és neki hála tovább emelkedhet a coolfaktor.

Nagyjából kiírtam magamból mindent, bár még biztos lenne pár dolog, de már lehet, hogy nagyon unjátok, szóval egy 10/10-zel zárom soraimat. Ja, és maradjatok kicsit stáblistát nézni a végén, mert van bónuszjelenet. Sajnos a folytatásra nem sok esély van, bár ha nem del Toro állna mögötte rendezőként, a hatalmas kritikai bukást már most befirkanthatjuk. Karácsonykor nekem fa alatt lesz a Blu-ray, ennyi fix.

Értékelés: Z világháború (World War Z)

A Max Brooks World War Z című könyve alapján készült akciófilm egy ENSZ alkalmazott, Gerry Lane küzdelmét mutatja be, amint versenyfutást folytat az idővel és a végzettel, hogy megállítsa a fertőzés szétterjedését, mely hadseregeket és kormányokat győz le, és kihalással fenyegeti az emberiséget.

Nem sok könyvet olvasok, viszont a World War Z két évvel ezelőtt pár napra beszippantott, ami azért jelent valamit. Nem, nem csak azt, hogy zombi-rajongó vagyok, hanem azt is, hogy remek kis könyv ez. Hogy miként sikerült vászonra adaptálni Max Brooks szerzeményét? Ha jól tévedek, a fenti linken a könyvnél leírtam, hogy mindezt egy filmbe belesűríteni lehetetlen küldetés, viszont jó alap egy új franchise kibontakoztatására. Ezt lényegében ki is pipálhatjuk, és mielőtt bővebben belemennék a részletekbe, leszögezném, hogy nem minden zombis filmre bukom, igényesnek is kell lennie ahhoz.

Marc Forster már alapjában véve jó pont a szememben, hiszen precíz rendező, Brad Pitt pedig nem vállal el mindenféle szemét szerepet, tehát ő is látott benne potenciált, meg hát nem véletlenül állt a projekt mögé producerként is. Ezek fényében még mindig megvolt a lehetőség a hibázásra, de ez a páros bizony ezt az opciót messzire elkerülte. Persze, hogy voltak kétségeim afelől, hogy hogyan láthatom nagyvásznon újra ezt a történetet, de már az első percekkel megvettek maguknak. Bár, először a kamera mozgási sebessége túl gyorsnak bizonyult, de idővel hozzászoktam, és ezen kívül nincs is negatívum. Illetve de, a 3D, ami totál érdektelen parasztvakítás, és az, hogy miért kell Stohl Andrásnak szinkronizálnia mindenkit? Pittet például rögtön az elején elnyálasította, ami igazságtalan húzás a karakterével szemben. Kiváló szakember a munkájában, ezt elismerem, de ettől nem mindenkit az ő hangján kellene megszólaltatni.

Miben más a WWZ, mint a napjainkban dömpingben érkező különféle zombis művek? Abban, hogy intelligenciát sugároz, és érződik rajta, hogy milyen szellemben készült. Nem agyatlan akciófilm, nem is mélyre lehúzott, fölöslegesen depresszióba, lassúságba hajszolt alkotás, mint mondjuk a The Walking Dead sorozat. Nekem mai napig a 2004-es Zack Snyder féle Holtak hajnala (Dawn of the Dead) volt a kedvencem, mert azóta nem készült értelmes zombi-film, viszont hiába imádom Snyder filmjét, a WWZ világméretű kiterjesztésével mindent elsöprő sikert aratott nálam.

Forster munkáit azért csipázom, mert évről évre folyamatos fejlődést mutatott velük, és mostanra eljutott arra a szinte, hogy legyen szó akcióról, drámáról, esetleg sokkoló képsorok mutogatásáról, neki bizony megy, hogy tökéletesen keverje őket. Éppen ideális mennyiségben kapjuk mindhárom műfajt, szóval több, mint jó kis egyveleg ez. Nyilván találkozhatunk benne 1-2 klisével, de mégis kit zavar, ha összességében a székbe szögezett két teljes órára? Arra kaptam fel a fejem, hogy máris vége, és baromira sajnáltam, hogy nincs tovább. A folytatásokra azt mondom, hogy jöhet, de csak a Forster-Pitt párostól, mert egyébként könnyen a káosz veheti át az uralmat. Nem átlagos abban sem, hogy például ott a zombifal, amit nem erőltetnek sok alkalommal, Izraelben ellövik, és kész. Utána jöhetnek új reakciók az élőhalottak részéről, és a világ bármely táján járunk, mindenhol más a helyzet, ez pedig így van rendjén.

El sem hiszem, hogy készült egy világméretűre kiterjedő zombis-világvégés film, aminek még sütnivalója is van. A vizuális effektek gyönyörűek, romokban hever az egész világ, és ezt nem féltek a szemünk elé tárni. Ahány ország, annyiféle gondolkodásmód, annyi féle próbálkozás a káosz megfékezésére, de vajon kik jutnak ki ebből győztesen? Rengeteg helikopteres, repülős jelenetet kapunk, mindegyik minőségi, és az operatőr is annyira nagyszerűen rögzítette az egyik távolodó koptert, hogy egyből megvett magának.

A játékidő előrehaladásával folyamatosan adagolják az információt, jönnek a különféle felfedezések, a reménysugarak, és a lehetőségek megoldásokra. Nagy szerepet játszik a csend, amelyet alternatív fogalomként is értek, arra gondolva ezzel, hogy amikor nem az akcióé a főszerep, akkor Pitt karakterének bőrében érezhetjük egy pillanatra magunkat. Átélhetjük kicsit a helyzetét, és azt, ahogyan szépen lassan rávezetnek minket is a lehetséges eredményekre. Ehhez frenetikusan asszisztál a film zenéje, elég csak ezt a szerzeményt meghallgatni, engem máris visszarepít a moziterembe.

Jó kérdés, hogy a zombik hogyan sikerültek. Amondó vagyok, hogy ők sem a buta, slattyogós fajtából valók, hanem élnek, és rohannak, de nem minden körülmények között. Meg lehet őket ölni, és harapás után még a kór is megfékezhető a megfelelő óvintézkedéseket alkalmazva. Ezt a témát vesézgetve is ott tartok, hogy ebben sem átlagos a WWZ, és épp ettől lehet kiemelkedő film a többi közül.

Brad Pitt azért hibátlan választás Gerry Lane szerepére, mert egy az egyben olyan tudott lenni, mint ahogyan a könyvben olvastam. Az már más tészta, hogy jól állt neki a hosszú haj, de hihető róla, amit a filmben véghezvitt családos emberként. Volt motivációja, volt, ami életben tartsa, bármilyen szörnyűségeken is kellett átmennie. Hű és hiteles tudott maradni a karakteréhez, és azért lehet ő az emberiség reménysége e történet szerint, mert nem egy buta katona, hanem egy olyasvalaki, aki látja a fától az erdőt. Nem spoilerezek, de rajta múlik nagyon sok minden, pedig ott a 'csapata', mégis… De tényleg nem akarok ellőni semmit.

Mireille Enos nem tartozik épp a kedvenceim közé, de az alakításával különösebb bajom nem volt, mint ahogyan Pitt karakterének két gyereke is szépen játszott. A film szerint izraeli katonát alakító Daniella Kertesszel is megvoltam elégedve, és jól láttam én, hogy az egyik kopteren Matthew Fox csücsül. Fana Mokoena, vagy végül is bárkit nevét írnám is ide, mivel rengeteg a szereplő, és mivel mindenki helytállóan szerepelt, nem mondhatok mást, minthogy okosan válogatták össze a szereplőket.

Elég brutális filmélmény tudott ez lenni így is, de kíváncsi lennék, hogy egy R-es vágásban mire lenne képes. Nálam simán az év akciódrámája, és bármikor újranézném, de már csak és kizárólag 2D-ben, mert felütötte fejét a klasszikus filmnézés hiánya. A 10/10 sima ügy, mert nem unatkoztam, és mert egész egyszerűen még mindig le vagyok nyűgözve. Ne feledjétek, a háború még csak most kezdődik!

Értékelés: Halálos iramban 6 (Fast & Furious 6)

Amióta Dom és Brian a Riói balhéval hazavágtak egy helyi kiskirályt és szétosztották a százmilliós zsákmányt a bandának, hőseink szétszóródtak a világban. Ám az életük nem lehet teljes, mivel nem térhetnek haza, állandó szökésben vannak. Eközben Hobbs 12 országon át üldöz egy bandát, melynek tagjai halálosan felfegyverzett sofőrök, és vezérüket egy kíméletlen cinkos segíti, akiről kiderül, hogy nem más, mint Dom halottnak hitt szerelme, Letty. A bűnözőket csak úgy lehet megállítani, ha az utakon fel tudják venni velük a versenyt, ezért Hobbs megkéri Domot, hogy hozza össze „elit alakulatát” Londonban. A fizetség? Teljes kegyelem mindannyiuknak, hogy visszatérhessenek otthonukba, és egyesíthessék családjaikat.

"Nem kell tudnod. Elég, ha csak hiszel benne." Justin Lin rendező annyira magáévá tette a franchise-t, hogy nélküle már el sem tudom képzelni. Röviden és tömören, kiváló munka, és látszott a rendezésen, hogy otthonosan mozgott a témában. A feladata viszont közel sem volt egyszerű, hiszen felül kellett múlnia a két évvel ezelőtti Fast Five-ot, ami ugyancsak egy brutálisan jól összerakott autósfilm. A hatodik résszel sikerült magasabbra tenni a mércét, és egyes autós akciójelenetek hiába képtelenek, annyira szórakoztatóan hatnak továbbra is, hogy a fene sem törődött ilyenekkel. Ennél a sorozatnál már rég nem az életszerűség a fő szempont, szakítottak ezzel a megközelítéssel.

Vissza az elejére, a stáblistához, ami szintén egyedi lett, és egyben kapunk egy kis emlékezetfrissítést is, alatta pedig dübörög a stílusos és autókázásra hangoló zene. Nálam továbbra is nyerőpont a bő kétórás játékidő, hiszen ezúttal is rengeteg karaktert kellett mozgatniuk a forgatókönyvíróknak, na meg ezt filmre is kellett venni, ahhoz pedig, hogy korrekt munka születhessen, ez szükséges, és akkor még meg sem említettem a sok helyszínt.

Hirtelen nem is tudom, hol csapjak bele a lecsóba, de lényegében ez az etap is hibátlanra sikerült, ha leszámítjuk, hogy az eleje kicsit lassan indul be, viszont nekem ezzel sincs bajom, mert ettől nem agyatlanság az egész. Ennyi komolyság simán elfért, ráadásul ezeknek a jeleneteknek hála kicsit elmélyülünk a karakterekbe, jobban megismerjük őket, fény derül arra az időszakra, ami kimaradt az ötödik rész óta.

Első körben a BMW-en nagyokat röhögtem, mert a szériát szemberöhögi a márka, hiszen itt jóval komolyan erőről van szó, mint amit akár egy legfullosabb BMW is nyújthat. Ez tuning, öcsém. Tuning. Abból is a nagyipar, és utcai ruhában nem biztos, hogy ajánlott szert tenni egy ilyen szekérre. A belsős poént félretéve kitérnék arra is, hogy a stílus nem csak az autókra, a csapatra, vagy a zenére vonatkozik, hanem a film humorérzékére is. Sok esetben ez hiánycikk manapság, de már az előző részben is elkapták a frakkját, és nem egyszer megnevettették az egész mozi közönségét, ami mellesleg zsúfolásig tömve volt. Rég láttam ilyet, főleg csütörtök este.

Sikerült egy erős jobbost venni, visszatérve a főszerepet kapó gépegységekre, ezen a fronton is tudták fokozni a tutit, bár néhol már majdnem sok volt - például az épített pályaautó -, de ezekkel is ugyanoda lyukadok ki, hogy hiába ellent mond a fizika jó néhány törvényének, mégis működik, mert szórakoztat. Egy popcorn mozinak pedig nincs más dolga. A spéci cuccok még zsebbe nyúlósabbak, és még egyedibb dolgokat láthatunk, mint eddig valaha. Fel kell rá készülni, hogy lesz pár olyan rész, amikor majd szépen kikerekedik a szemetek. Tank. Igen, tényleg toltak a sztoriba egy kicseszett tankot, amivel az autópályán, halálos sebesség közben veszik fel az iramot. Nem is mondok többet, epic egyértelműen.

Lehet jönni azzal, hogy elfogult vagyok a széria irányában, ami valamennyire igaz is, de Lin és a franchise már eggyé nőttek, és olyan kevés az igazán jó autós film - ha van egyáltalán. Megvan benne minden, ami kell, de azért a végén itt se rohanjatok ki a teremből, mint azt most is tette cirka 300 ember, akik utána állva - magyar mentalitás, ergo semmi sem számít, csak ők jól érezzék magukat - nézték végig a zárójelenetet. Ezúton is köszönöm, hogy ennyire kulturáltan jártok moziba - akinek nem inge, meg ne próbálja magára venni!

Vin Diesel nélkül is halott lenne a széria, mint az már korábban be is bizonyosodott, és igazából Paul Walker sem találja máshol a helyét, ezekkel a filmekkel, Brian szerepében viszont ki tud teljesedni, és valóban ő a Halálos iramban csini szőkéje, ahogyan az a filmben is elhangzik. Két évvel ezelőtt az előző rész elég nagy cliffhangerrel zárult. Michelle Rodriguezről beszélek, akinek a visszatérését megszervezni nem kis kihívás lehetett, és minden mellébeszélés nélkül azt mondom, hogy igenis belenyúltak a tutiba, és olyan visszatérést kapott, hogy egy szavunk nem lehet. Szépen bemutatják, mi, hogyan és miért történt, a többi pedig már történelem. Jordana Brewster nem sok vizet zavar, de a háttérben jól elmocorgott, mint ahogyan eddig is, viszont Dwayne Johnsonnak egyre jobb ez a szerep. Hobbsot ha valahogy, akkor pont ilyennek képzeli ez az ember, nem holmi macskajancsinak, aki csak ugráltatja a csapattagjait. Hobbs továbbra is a tettek embere, ahol felbukkan, ott határozottan és keményen fellép.

Gina Carano pedig a lehető legjobb társ mellé, bár őt azért sajnáltam a történtek miatt, de hát ez van, ez egy ilyen mocskos világ. A Sung Kang - Gal Gadot (Han-Gisele) is szép páros a vásznon, meghatározó személyiségek, még akkor is, ha nem fő-főszerep jutott nekik. Tyrese Gibson karaktere is kibírható, és végre nem sok, ráadásul Ludacrisszel jól tolják együtt az ipart. Luke Evansnek jutott az angol rosszfiú szerepe, aki egy igazán profi ellenfél Dom és csapatával szemben, ami abszolút így helyes, hiszen a kihívás mindig jól mutat a vásznon. Kim Kold brutális méretű izmokkal rendelkezik, lényegében Rock kevés mellé, de azért jó móka, ahogy ők ketten összeugranak.

Az angliai helyszínek kimondottan bejöttek, kellett már ez a vérfrissítés, és ennyi angolság tényleg elfért ide, ráadásul egy kicsit jobban belekukkanthattunk London autóversenyzős alvilágába, ami ugyanúgy hangulatos, mint a világon bárhol máshol, de kifejezetten élveztem ezt az országot.

Hetedik rész lesz, ebben szinte biztos vagyok, mert bődületesen nagy számokat fog hozni hétvégén, és nem lövöm el, hogy kivel vezették fel a folytatást, de nem csak miatta, hanem Lin hiánya miatt is eléggé tartok tőle. Majd meglátjuk, viszont egyelőre még, ha halványabban is, mint az előző része, de a Fast 6 is hozta a 10/10-es színvonalat.

Értékelés: A nagy Gatsby (The Great Gatsby)

A húszas évek Amerikája igazán a korlátlan lehetőségek hazája: ahol minden lehetséges és semmi sem tilos. Jay Gatsby (Leonardo DiCaprio) New York-környéki luxusvillájában a fényűző partik, a titokzatos múlt és ismeretlen eredetű vagyon embere. Különös, magányos férfi, akiről csak annyit tudni: nagyon tud, és nagyon szeret élni - és élvezi, ha hatalmas, a pezsgőtől és gazdagságtól bódult vendégsereg veszi körül. Ám amikor véletlenül összeismerkedik egy szegényebb szomszédjával (Tobey Maguire), neki elárulja furcsa szokásainak titkát: egész életét arra tette fel, hogy visszaszerezze fiatalkori szerelmét (Carey Mullingan). Minden tettét ennek rendeli alá, minden bűnét ezért vette magára. Amikor azonban találkozik végre a lánnyal és annak férjével, a történet egészen másképp alakul, mint annyi éven át tervezte.

"Cannes-ért ölni tudnék" - a napokban nem egyszer jutott eszembe ez a mondat, nyilván átvitt értelemben, de azért nem rossz, hogy hozzánk is világpremierként érkezett Baz Luhrmann pompázó színekkel teli látványorgiája. Mielőtt beültünk a moziba, egyáltalán nem volt hangulatom ehhez a filmhez, meg úgy igazándiból tartottam is tőle, hogy unatkozni fogok. Ezekből egyenesen kikövetkeztethető, hogy nem láttam az eredetit, és Luhrmann alkotása után nem is vagyok rá kíváncsi, mert minden szinten kevés lesz. Tovább megyek, mert a történettel sem voltam tisztában, szóval meg kellett dolgoznia a filmnek a sikerért, Baz Luhrmann meg is tette. Folyamatosan gályázott, hogy a nézője jól érezze magát, és nem értem a fanyalgókat, hogy mi a problémájuk…

A nagy Gatsby nálam elnyerte a legnagyobb moziban látott filmélmény titulust, ugyanis akkora érzelembomba rejlik benne, hogy kéretik vele erősen vigyázni. Egyik megközelítésből csodálatos, ugyanakkor a legszívszaggatóbb történet, amit valaha láttam. Gyönyörű a másik oldal is, amely Gatsbyre irányul, akit lényegében sok tízpercen keresztül láthatunk a történet középpontjában, mégsem tudunk róla túlzottan sokat, egyedül Nick Carraway biztatása sugároz róla pozitív gondolatokat. Merthogy Gatsby első ránézésre egy milliárdos család sarja, egy piperkőc, aki élvezi a fényt, a csillogást, a városra szóló partikat és a pezsgőt. Közben meg… csak a felszínt láttatják velünk, a többire még várnunk kell, és fontos, hogy nem csigáznak túl.

"Senki nem tud úgy mosolyogni, mint Gatsby" - hangzott el a számból, amikor először feltűnt a színen az őrülten tehetséges Leonardo DiCaprio, aki tökéletes az előbb már jellemezgetett karakter testében. Tovább megyek, a rendező színeinek és világának hála DiCaprio nagyjából tíz évtől szabadult meg, így még hűbb tudott maradni Gatsbyhez, ami azért nem semmi! Persze a sminkeseknek is jár a pacsi. Napjaink egyik legtehetségesebb színésze, aki gyakorlatilag művészi pontossággal adta vissza a vásznon az amúgy is maximalista Gatsbyt. Tényleg csodás ember, hihetünk Peter Parker szavainak. Vagymi, akarom mondani, Nick Carrawaynek, akit Tobey Maguire testesített meg. Gatsbyt illetően nem mennék mélyebben a részletekbe, de nagyon empatikus tudtam lenni a karakterével, amelynek köszönhetően kialakult bennem ez a feledhetetlen élmény.

Carey Mulligan eszményi pár DiCaprio mellé, kettejük románca semmihez sem fogható, valódi epikus történet, amely persze nem ahhoz méltó véggel zárul. Mulligan kinézetén sokat dobnak a kor ruhakölteményei, amelyekben pont annyira gyönyörű, mint a Luhrmann által megteremtett, millió színű világ. Tobey Maguire számomra semleges színész, ami úgy értendő, hogy a megfelelő szerepben tudom kedvelni, de egyébként nem tartozik a kedvenceim közé. Jelen esetben olyan, mintha Carraway szerepét neki találták volna ki, és Gatsby barátjának is éppen ideális. Nem túl sok, nem túl kevés, éppen nagyszerű, de ugyanez a lepedő ráhúzható az egész filmre is, hiszen a rendező is megtalálta túlzásaival az egyensúlyt, még ha egy olyan jelenetet is veszek példaként, mint a gázolásos, ami hétköznapi szemmel sok(k), ám ebben a közegben nem olyan hatást ér el.

Még mindig a szereplők terén mennék tovább, hiszen Joel Edgertont kár lenne kihagyni, akinek karaktere pont annyira kihívást jelent Gatsby számára, minthogy visszakapja az ő imádott Daisyjét. Persze idővel a kihívás mértéke egyre inkább hanyatlik, egyre inkább a múltba vész, mert látja, hogy kivel van dolga. Erre majd remekül rávilágít a történet, a címszereplő valódi története, ami elképesztően jó, és nagyban közrejátszik ahhoz, hogy az epikus művek közé sorolhassam. A szereplők között akad még nekünk egy Isla Fisherünk, akiről szintén nem spoilereznék, de állati jól állt neki a lezüllött cafka szerepe. Az ugyanebben a körökben nyomuló Jason Clarke is jó mélyre nyúlt, majd meglátjátok, hogy mennyire! Elizabeth Debicki sem maradhat ki, aki ugyanúgy a háttérből asszisztál, mint Maguire karaktere, mégis mindketten annyira szerves részesei a történetnek, hogy kellettek a teljességhez.

Most térnék ki csak a művészet részére a filmnek, ugyanis az egy dolog, hogy Baz Lurhmann társíróként adaptálta forgatókönyvvé F. Scott Fitzgerald regényét, de hogy mindezt a pompát, ennyi híres színésszel $105 millióból elkészítette. Hát ez a nem semmi! Ez is igazi művészet. Látszott egyébként, hogy teljesen otthonos neki a téma, és ez nagyban köszönhető annak is, hogy a forgatókönyvet sem más írta egymaga. Valamint ugye megvannak neki a saját kis stílusjegyei, amelyek itt is visszaköszönnek, és most szögezném le, hogy nem vagyok/voltam eddig nagy rajongója. De ezentúl talán más lesz, mert szinte képtelenség ez az egész, és mégis fantasztikusan működőképes.

Villámgyors kupék, agyas kurafik, száguldás az élettel és zenék a múltban a jelenből. Mindezek több mint jól hangzanak, hirtelen nem is találok rá megfelelő jelzőt, de engem kilóra vettek meg a pompázó várossal, annak fényeivel, annak zajával, és lényegében minden egyes apró részletével. Nagyon sokat nyomnak a latba a film zenéi, amelynél rengeteg neves zeneszerző működött közre, és fura módon nagyrészt a jelen zenéinek átdolgozott verzióival festettek alá nem egy jelentet, mégis baromi hatásosan működött, és semelyik alkalommal nem volt olyan érzésem, hogy kilógna a sorból, vagy csupán csak nem ide illik.

Rengeteg mindent lehetne még írni A nagy Gatsbyről, de lassan zárom soraimat, így is nagy hatással volt rám, és tényleg ez a legcsodálatosabb, ugyanakkor a legszívszorítóbb epikus történet, amivel valaha volt dolgom. A 10/10 kérdés volt?

Értékelés: Erőnek erejével (The Last Stand)

Miután Ray Owens (Schwarzenegger) egy balsikerű művelet miatt érzett elkeseredésében elhagyja a Los Angeles-i rendőrség kábítószerosztályát, seriffként vigyáz egy álmos határvároska, Sommerton Junction rendjére. A békés időknek azonban egyik pillanatról a másikra vége szakad, amikor a hírhedt drogbáró, Gabriel Cortez (Eduardo Noriega) elképesztő vakmerőséggel megszökik az FBI rabkonvojából. Kíméletlen zsoldosok segítségével, akiket a jégszívű Burrell (Peter Stormare) vezet, Cortez az amerikai–mexikói határ felé száguld egy felspécizett kocsiban, egy tússzal az oldalán…

Iskolabusz, b+?! Ki hitte volna, hogy pont a koreai származású Jee-woon Kim szállítja majd az elmúlt évek egyik legfeelgoodabb old school akciófilmjét? Senki, köztük jómagam is. Eleve Johnny Knoxville a plakáton már sok jót nem sejtetett, de ezt szépen félre kell tenni, és a lényegre koncentrálni, az egykori kormányzóra, Arnie-ra, aki nyugdíjba vonult, hogy sheriffnek álljon egy poros kisvárosban. Komolyra fordítva… álljunk csak meg. Nem kell komolyra fordítani, hiszen épp ettől működik olyan jól maga a film is, mert nem veszi önmagát komolyan, helyette brutálisan rákapcsol a szórakoztatásra. Hosszú-hosszú ideje nem kapcsolódtam ki ennyire felhőtlenül, mint a The Last Standen. Piros pont, pacsi, miegymás.

Helló, Hollywood, ébredj! Van még potenciál az akciófilmekben, bár egyre kevesebb, azonban Kim bizonyítja, hogy nem halt még ki ez a műfaj. Idejére sem emlékszem, mikor jöttünk ki úgy a moziból, hogy utána több percen keresztül nevettünk a felidézett vicces jeleneteken, beszólásokon. Nem értem, hogy az amcsik miért nem ették, hogy mitől féltek, és hogy miért voltak töketlenek bepróbálni? Aztán a második hetére meg már késő volt, mert a kinti kritikusok szépen lehúzták, bár konkrétumot nem tudok, hogy minek okán, de hogy őszinte legyek, pont nem érdekel.

Stílusos, jól elhelyezett káromkodások, brutálisra vett vérmegjelenítés, magas fordulatszámon pörgő akciójelenetek, és a jelenet, amikor meghatnak. Ez így összeáll? Sikerült meghatniuk az egyik szereplő halálakor, méghozzá jobban, mint ahogyan az egész Anna Karenina alatt. Szép munka, komolyan mondom! Néhol kiszámítható, és befigyelnek ugyan a szokásosan bejáratott akciójelenetek is, mégsem zavar, mégsem azzal foglaltam el magam, hogy ezeken bosszankodjak. És nem, nem kedv kérdése. Meglehetősen ritka, amikor kedvtelenül ülök neki bárminek is.

A kisvárosi életforma és az FBI-os szál tökéletesen, összehangoltan működtek együtt, bár utóbbiak hozzáállása annyira tipikus volt, hogy netovább, aztán meg majd lesnek a végén. Hozzáteszem, a történetről nagyvonalakban voltam tájékozott, és nem kizárt, hogy ez előny.

Arnold Schwarzenegger visszatért a nagyvásznakra, és nem is akárhogyan, hiszen nála nagyobb, rátermettebb akciófilmszínész aligha született e bolygóra. Az 1947-es születésű színészen látszik a kor, ám a tekintélye nem veszett oda, és még "összeszakadva" is akkora válla van, mint néhány testén jelenleg is dolgozó más színésznek. Durva. Kegyetlenül jól állt neki a sheriff szerepe, akit rezzenéstelen arccal tolt végig, így az elszánt tekintet mögött is volt háttér. Johnny Knoxville kicsit erős a plakáton, de ne ijesszen el senkit a filmtől, ugyanis nem szerepel valami sokat, és amikor feltűnik, akkor is garantáltan röhögésre bír. Teljesen ideális szerepet találtak neki, minden tekintetben, és az egyik mozzanata abszolút a Jackass-es időszakát idézte, de nincs ezzel gond.

A rosszak élén a különösen veszélyes drogbáró, Eduardo Noriega, aki Need for Speedesre vette a figurát, merthogy az autós jelenetekről leginkább ez ugrott be. Peter Stormare-t nagyon bírtam még, bár eleve nagy kedvenc, főként rossz szerepben, és itt sem hazudtolta meg magát, sem tetteivel, sem pedig az alázós dumájával. Luis Guzmán és Jaimie Alexander rendőr fronton érvényesült, mindkettejüket komáltam. Forest Whitaker pedig mintha nem is tudna mást alakítani, csak vérszagot fogó FBI ügynököt, azonban ezt így elhittem neki.

Az eltúlzott dolgok is korrektül működtek, és a filmben felvonultatott járműveket is öröm volt nézni. Egy pillanatig nem unatkoztam, és ha újra leadták volna, simán maradok, mert ütött ez, mint az ipari áram. Méghozzá nem várt meglepetésként. Schwarzi rákapcsolhat részemről, és alig várom a következő filmjét, ez pedig egyértelműen polcra tevős, na meg a 10/10 is jár érte.

Értékelés: Hatodik érzék (The Sixth Sense)

Cole hatéves, és rémálmok gyötrik. Éjszakáit és nappalait olyan lények népesítik be, akiket csak ő lát. A lények szólnak hozzá, megérintik, kérésekkel bombázzák: Cole látja a halottakat. Malcolm Crowe gyermekpszichológus. Egy korábbi kezeltje hasba lövi, és ő az eset után más városba költözik: nehezen nyeri vissza korábbi önmagát, felejteni próbál. Cole csak benne bízik: senkinek nem beszélhet arról, amit lát, de a férfival pompásan megértik egymást. Ám mégsem biztos, hogy a pszichológus meg tudja menteni a kisfiút; a halottak ugyanis egyre követelőzőbbek. Valamit akarnak a gyerektől…

Mit is várhat az ember egy M. Night Shyamalan által írt és rendezett filmtől? Ma, semmit! Azonban volt egy időszak, mégpedig a '90-es évek vége, és '00 eleje, amikor Shyamalan tudott nagyot alkotni. A Hatodik érzéket mindenki látta és elismeri, hiszen egy remek thriller, amely egyszerre ébreszt kétségeket és tartja tudatlanságban a nézőt. A dialógusok külön tetszettek, érződik rajta a minőség, hogy nem csak oda lett dobva a papírra valami, hanem olyan mondatok, okosságok hangzanak el, amelyek aktivizálják az ember szürkeállományát. Manapság kevés az ilyen alkotás, arról már nem is beszélve, hogy a forgatókönyvet is saját kezűleg álmodta papírra a rendező.

James Newton Howard zenéje tökéletesen cseng minden egyes jelenet alatt, egyszerűen emeli a színvonalat és átérezhetőbbé válik tőle a film, közelebb kerül - igen, hozzánk, nézőkhöz. Kategóriájának kétségkívül egyik legjobb darabja, amit most így hirtelen kétszer egymás után sikerült megnéznem, ami több szempontból ritka, nem beszélve az időhiányról. Annyira nagyon nem tervezem, hogy szabadjára engedem a virtuális tollamat, hiszen fő a meglepetés, ám ettől függetlenül semmiképpen nem szabad elmenni amellett, hogy mekkora ötleteket valósítottak meg a játékidő során. Gondolok itt az érzésre, ami elfog, miközben nézed a filmet, és nem marad más csak a kétely, a bizonytalanság és a 'nem tudod hová tenni' érzet.

Bruce Willis nem is olyan régen még ennyire fiatal lett volna? Telik az a rohadt idő, és természetesen példátlan alakítással formálta meg a nem átlagos terepen dolgozó pszichológust. Zseniálisan volt megírva a karaktere, amely mellé párosul egy ehhez méltó megható színészi alakítás is. Haley Joel Osment játéka is átlagon felüli, nincs is mit boncolgatni ezen, mint ahogyan Toni Collette is beleadott apait-anyait, amelynek következtében egy példamutató anyukát láthatunk a vásznon, aki mintha teljes egészében eggyé olvadt volna szerepével. Durva. Olivia Williams is feltűnik, és minden formában csatlakozik az előbbi három névhez.

M. Night Shyamalan lényegében egyetlen csúcsfilmje, merthogy az összes többi sehol sincs ehhez képest. Eredetileg kilencesben gondolkodtam, de annyi jó dolgot sikerült összegyűjteni, és annyira élvezhető film, hogy csúszik rá a 10/10. Végül pedig zárásképpen jöjjön a két kedvenc mondatom: Néha azt hisszük, elveszett valami, pedig csak máshová került. Nem törődtem eleget a családommal.

Értékelés: Pi élete (Life of Pi)

Pi Patel élete semmiben sem hétköznapi. Egy francia uszodáról kapta a nevét. Az apjának állatkertje van Pondicherryben. Tizennégy évesen hűtlen lesz gyökereihez, hogy egyszerre próbáljon keresztény, mohamedán és hindu lenni. És 227 napot tölt egy mentőcsónakban a Csendes-óceánon kettesben egy Richard Parker nevű bengáli tigrissel.

A valóság fikció. Az embereknek fikcióra van szükségük. A valóság gyanús. Különös. Ang Lee pedig folyamatosan vett meg művészien tökéletesre formált remekművével. Nem kertelek, kétségekkel váltottam rá jegyet, és amikor a képsorok szerint még Indiában jártunk, csak erős közepes előérzetem támadt, aztán ahogyan haladt előre a cselekmény, tengerre szálltunk, onnantól kezdve viszont dekáról dekára. Ígértek itt nekünk feledhetetlen élményben részesítő 3D-t, kalandokat, miegymást, de hát ki hisz már az ilyenekben? Mindenki a maga lovát dicséri.

Pedig basszus, a 3D bizony félelmetesen jól működött, és nem is tudom, hogy használta-e már a filmtörténetben valamelyik alkotás ennyire nagyszerűen ezt a technológiát. Szkeptikusan álltam hozzá, nyilván, hiszen 99%-ban púder szokott lenni, egy vacak, amit ránk, moziba járókra erőltetnek, és amitől hányok. Apropó, ha már itt járok, gondoljunk csak bele: tenger, 3D, tenger, 3D, tenger, 3D. Mindaddig semmit nem mutat ez a technológia, amíg hajóra nem szállunk, aztán viszont lesz nekünk ne mulass!

A vihar. Komolyan külön fejezetet érdemel, hiszen ódákat lehetne zengeni róla, de most eltekintenék ettől, s összefoglalnám a lényeget. Amikor megkapjuk az első vihart, akkor előjön barlangjából a jó öreg pánik, a félelem és a tengeribetegség - amim nincs! Borzasztóan sötétre vették ezeket a képsorokat, és a hanghatásokkal olyan szintre fel tudják húzni a nézőt, hogy olyan mintha ott lenne. De nem kell ide vihar, elég csak az óceánon ringatózni egy csónakban, ám lehet, hogy akkor nyomban nem tűnik fel, mennyire odacsap, viszont amikor Pi csónakja partot ér, egy pillanatra éreztem a szilárd talajt. Ang Lee rohadtul megcsinálta, tengerre tett minket. Kérte erre őt valaki?!

Nyilván mindez nem történik meg, ha nincs hited. A filmben hinni kell, és abban, amit eléd álmodnak, de akár írhatom köznyelven is, hogy a sikerhez szükséges, hogy bele tudd magad élni a film történéseibe. Eleinte aggasztott az elmesélő, amolyan fölösleges plusznak éreztem, de annyira jókor bukkant elő, hogy épp ez járul hozzá, hogy egy kicsit mese is legyen a Pi élete. Nincs ránk tuszkolva semmi, ha akarod, elhiszed a történetet, ha nem, akkor nem - akkor viszont így jártál.

A vallás. Tudjátok jól, hogy állok vele: igen kis mértékben megtűrt dolog az életemben és a filmvásznon is, de nem rajongok érte, ez van. Viszont, Ang Lee műve több rétegben súlyos, elgondolkodtató, rádöbbentő, megható, de legfőképpen allegorikus és iránymutató.

Kimondottan nagykanállal eszem a minimál stílusú filmeket, amelyeknek egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Itt közel sem erről van szó. A látvány semmihez sem fogható, káprázatos, szemet gyönyörködtető, és egyben művészi is. Ezeket vegyíteni úgy, hogy ne menjünk át puncsba, nem kis feladat, de hát Ang Lee… Csupán hozta a formáját. Olyan színeket, színkombinációkat, mesebeli tájakat kapunk, amelyeknek csak a képzeletünk szabhat határt. A rendező annyira csónakba ültetett maga mellé, hogy szinte még mindig ott vagyok.

Richard Parker egy egyéni jelenség, ezt a nevet biztosan nem felejted el, de Pi Patel nevét sem! Ennyi szent, ha szeretted a látottakat. Richard Parker nem csak egy tigris, nem csak egy állat, hanem egy olyan többdimenziós karakter, aki teljesen kiszámíthatatlan. Egyszerre vad, gyönyörű, veszélyes, barátságos, együtt érző, és még sorolhatnám. Suraj Sharma játéka pedig nyílegyenesen pazar. Ezt nincs hová ragozni, hiszen olyan alakítást láthatunk tőle, amivel megvesz és kész. Annyira beleélte magát a szerepébe, hogy a nézőnek már nincs semmi dolga. Nyilván Irrfan Khan is alkalmas a feladatra, azt pedig, hogy jó színész, már bizonyította néhány alkalommal.

A CGI és a hangok külön ütnek. Előbbiről ködösen írnék ebben a bekezdésben, szóval csak óvatosan, mert spoileres lehet, és a helyetekben inkább meghagynám ezt az infót a film utánra, hogy garantált legyen a ledöbbenés. Szóval (én szóltam): a tigrisről hittétek volna, hogy szinte teljes egészében számítógéppel megalkotott teremtmény? Megdöbbentő, hogy mire képes korunk technológiája, és bevallom őszintén, hogy eleinte kerestem benne a hibát, de esélyem kábé annyi volt, mint tűt megtalálni a szénakazalban, aztán amikor kudarcba fulladt a misszióm, már egyszerűen csak élveztem jelenlétét. Sikerült pár alkalommal meglepetést okoznia. A felmordulásai, a hangeffektek, amik kísérik végig a filmen… alig találok rá szavakat, de majd meglátjátok.

Annyi mindent lehetne még írni erről a filmről, de lassan zárom a soraimat. Azonban említést érdemel még a David Magee által adaptált forgatókönyv is, ami nem az egyetlen Oscar-gyanús eleme Ang Lee mesterművének. Végtelen fantázia, illúzió, ábrándok, és a film, amely közepes szintről indít, de a kéken ragyogó csillagos égig tör magának utat: 10/10.