Értékelés: Amerikai botrány (American Hustle)

Irving (Christian Bale) zseni. De sajnos, a hazugság mestere, az átverés bajnoka, a történelem egyik legsikeresebb szélhámosa. Annyira, hogy olyasmi sikerült neki, ami sok, nála komolyabbnak és fontosabbnak tűnő embernek sem: beleírta magát az Egyesült Államok történetébe. Ő valamint bűn- és élettársa (Amy Adams) egy ideje kénytelen egy FBI-ügynöknek (Bradley Cooper) is dolgozni, aki ráveszi őket, hogy küzdjék be magukat a maffia felső köreibe.

David O. Russell és Eric Singer közös története került vászonra, előbbi rendezésében, amitől ezúttal nem vagyok boldog. Igazándiból indíthattam volna úgy is ezt az irományt, hogy "nagyszerű, megvan az idei év Argo-akciója…". Mert kőkeményen ezt érzem, és azért emeltem ki rögtön az elején, hogy eredeti történet, mert ebből kevés van, viszont az igazán izgalmasabb fajtából még kevesebb. Persze itthon az 'izgalmas' jelzővel árulják a filmet, amin miért is lepődik meg az ember, hiszen egy adott forgalmazó összes filmje istenkirály. Kivétel nélkül.

Hát nem, egyáltalán nem erről van szó. Jelen esetben a történet konkrétan dögunalom, azt a kicsi színt is csak a színészek csempészik bele, ami még csak nem is azon múlik, hogy annyira jól írták volna meg a karaktereket, hanem adott esetben Christian Bale-en, Amy Adamsen, vagy Bradley Cooperen, de Jennifer Lawrence és Jeremy Renner is jelen voltak. Róluk bővebben később.

Még mindig nem értem Hollywoodot, minek erőltetik a hosszú játékidőt. Igen, szükség van rá, ha van mit elmesélni, azért viszont, hogy jelöléseket gyűjtsön, aligha. Ezzel csak azt érik el, hogy szenvedtetik a nézőt. Itt vagyok, helló! Olyan érzés is elfogott, mintha O. Russell Tarantinót játszana tök fölöslegesen, mert duma az van bőven, ráadásul a legtöbb esetben funkciómentes, ami ezek fényében elég hamar átment zavaró tényezővé.

Eléggé úgy néz ki, hogy O. Russell annyira rá van gyógyulva az Oscar-szerzésre, hogy nem bír pihenni, pedig nem ártana. Jöhetnék azzal a példával, hogy milyen izgalmakat kínál a rally világbajnokság, amikor Loeb sorra nyerte a versenyeket és a világbajnoki címeket? Semmi. Nagyjából ezt érzem most, és nem örülök neki. Ugye a cím eredetileg American Bullshit lett volna, csak végül nem ismert okokból módosításon ment át, ami megint tipikus amerikai húzás, de ebbe már bele sem megyek.

Eleget fanyalogtam már, és igen, jól érzitek, hogy fel is dühített a film. Vannak ám pontok a pozitívumok listáján is, például a zseniális színészgárdába fölösleges lenne belekötni, hiszen mindenki kitett magáért. Főleg Christian Bale, aki jó néhány kilót szedett fel a szerep kedvéért, de a másik két férfi főszereplő is nagy változásokon ment át, amit a sminkért és hajért felelős szakembereknek köszönhetünk. Ilyen téren piszkosul jó munkát végeztek, mint ahogyan az atmoszféra megteremtése sem hétköznapi. Semmi nem utal arra, hogy ez egy 2013-as dráma lenne, nagyjából ugyanaz a helyzet, mint Az Argo-akciónál. Méghozzá több tekintetben.

Bradley Cooper annyira nem engedte magát szabadjára, mint vártam, ellenben ott van Jeremy Renner, vagy mondjuk Amy Adams, akik azért alkalomadtán kikelnek magukból. Viszont Adams dekoltázsát nem szerettem… Kedvelem és elismerem őt, de ha nincs mit, akkor minek teszi ki? Habár, a Bale-Jennifer Lawrence páros sem gyenge, és hiába, utóbbi elég jól műveli a szakmát, le a kalappal előtte. Ebben a drámában minden a színészeken áll vagy bukik, és nem a karaktereken, tehát, ha ugyanezt kevésbé belevaló színészekkel próbálták volna eladni, még nagyobb káosz alakult volna ki.

Nem sikerült elég érdekes tartalommal kitölteni a 130 perces játékidőt, és ugyan a színészek mellett az öltözetek és hajviseletek is emlékezetes képet festenek bennem, ez már biztos, de még mindig kevés ahhoz, hogy jó drámaként gondoljak rá vissza egy, öt, vagy tíz év múlva. Túlcsordult a bullshit, nálam pedig a gyengébbik 6/10-et ütötte meg a mércén. Akinek tehát Az Argo-akció sem tetszett, ezzel sem érdemes próbálkoznia, bár a politikai szál közel sem ölt olyan mértéket, és az irányvonala is mást képvisel.

Értékelés: Carrie

Carrie White egy szégyenlős fiatal lány, akinek nem megy könnyen a barátkozás. Osztálytársai is folyton ugratják, általában ő az élcelődés középpontja. Ráadásul otthon sem túl rózsás a helyzet, hiszen Carrie személyiségét nagyban befolyásolta bigott vallásos anyja, aki drákói szigorral neveli és minden külvilági hatás elől gondosan elzárja gyermekét. Közeledik a szalagavató bál, Carrie egyik osztálytársnője pedig gonosz tervet eszel ki, mellyel ismét (sőt, minden eddiginél jobban) megalázhatja a visszafogott lányt. Arról azonban fogalma sincs, hogy Carrie különleges képességek birtokában van. Telekinetikus erejének poklát pedig épp azok számára tartogatja, akik ártani akarnak neki…

Hogy miért nem üt akkorát a Carrie, mint azt a készítők gondolták?! Mert az emberek ingerküszöbe 2013-at írva annyira magas, hogy egy ilyen pszicho-módszerrel operáló horrorfilm elvérzik sorstársai között. Egyszerűen kevés, pedig amúgy a kliséi ellenére is rendben lenne valamennyire. Ezek fényében tehát hiába kapott itthon 18-as karikát, odakint pedig R-eset, horrorfilmnek kevés, de ha kicsit másképp tekintünk rá, simán lehet élvezni is.

Kimberly Peirce rendezőnő remekül éreztette a címszereplő körüli zűrt, és folyamatosan kétségeket ébresztett a nézőben. A napnál is világosabb már az első perctől kezdve, hogy Carrie-vel valami nem stimmel, és alapjában véve nem is lenne vele nagy baj, de még a saját anyja is különcként kezeli, nem pedig arra vezeti rá, hogy hogyan tartsa kordában erejét. Nyilván a spekulációm már történetmódosítást igényelne, aminek Stephen King aligha örülne, de a véleményem akkor is változatlan.

Úgy gondolom, Chloë Grace Moretz tökéletesen eljátszotta Carrie-t, aki annyira tehetséges fiatal, hogy már nem most először bizonyítja rátermettségét. Egyetlen pillanatra sem kételkedtem a karakter hovatartozásában, és abban sem, hogy bármelyik pillanatban elszakadhat a húr, akkor pedig minden borul. Nyilván ezzel nem lövök le filmélményt rontó tényezőt, hogy ez meg is történik. Julianne Moore szintén nagy kedvenc, és összhangban van Moretz karakterével, hihető róla, hogy ő az anyja, de a többiektől sokat ne várjunk. Üresfejű, pénzes apucival menőző nagyvárosi libák - nagyrészt -, akik felnőttkorukban elvésznek majd az élet sűrűjében. Egyedül talán Judy Greer emelhető ki a tömegből.

Összességben az a bajom vele, hogy nagyon tinisre vették, mintha egy elnyújtott tévésorozat epizódot néztem volna, amit tipikusan a CW boszorkánykonyhájában főztek ki. Nem rossz ez, csak nem erre készítettek fel, nem így árulták a filmet, és igen, ez is sokat jelent, mert ha a marketing félremegy, akkor a néző nem örül. Ez lépett fel most nálam.

A trükkök rendben voltak, a telekinézis körüli effekteket külön bírtam, és az is nagyon tetszett, amikor a végén elborul a címszereplőnk, és kő kövön nem marad. Például az autós jelenet kimondottan látványos lett, de tudnék még mondani párat, ami tetszett.

Ellenben a fanyalgókkal, amondó vagyok, hogy láttam már rosszabbat is, de jelen esetben akár kétféle pontozást is kaphatna. Ha pszicho-drámaként tekintünk rá, a hetes sima ügy, de inkább a 6/10 tűnik reálisabbnak. Végül hozzátenném, hogy az eredetit nem láttam, így viszonyítási alapom nincs, hogy mint újragondolás hogyan sikerült.

Értékelés: Frances Ha

Greta Gerwig alakítja a címszereplőt, aki egy kedves bolond. Gyakornokként dolgozik egy tánctársulatnál, totálisan csóró, még lakása sincs, albérletről albérletre ugrál. Sophie nevű barátnőjével ugyan bensőséges a kapcsolata, ám az egyensúly felbomlik, mikor az összeköltözik a barátjával. Ettől fogva minden kudarccal végződik, amihez Frances hozzáfog, legyen szó karrierről vagy magánéletről, s közben még az ártalmatlannak tűnő szituációkban is csak úgy záporoznak a hihetetlen életigazságok.

Fesztiválok tömkelegét járta meg a Frances Ha, és Noah Baumbach rendező legjobb filmjeként beszél róla mindenki, azonban már a CineFesten is inkább az ágyat választottam az éjféli vetítés helyett, mert egy megérzés azt súgta, "nincs ez olyan jó, mint mondják". Nyilván ez csak duma, de tényleg kerültem valamilyen oknál fogva, és igen, utálhattok érte, de az én tetszésemet több ízben elkerülte, bár egyes pillanatait tudtam értékelni.

Emiatt persze egyedi alkotásról beszélünk, hiszen megvannak a maga kis értékei és különc motívumai, azonban mégsem tudtam úgy szeretni, ahogyan a legtöbben. A fekete-fehér képi világ egyértelműen ide tartozik, és az a helyzet, hogy jól is áll neki, de engem valahogy sok alkalommal untatott, és a másfél órás játékidő eltelését is erőteljesen vártam. Sőt, tovább megyek, néha a Tom és Jerrys fogpiszkálós effektus is befigyelt, ami nem vet túlzottan jó fényt e műre.

A Frances Ha igazából két főszereplős, és elég jól boncolgatja azt a témát, hogy a címszereplő mennyire magányos lakótársa(?) nélkül. Előbbit kelti életre átkozottul életrevaló módon Greta Gerwig, utóbbit pedig Mickey Sumner. Nos, a két hölgyemény helyenként könnyed és kevésbé vidám játszadozásait jól eltalálták, ezekkel megfogtak, de valahogy a köztes időt nem sikerült túl izgalmasan kitölteni. Michael Esper és Adam Driver jelenléte túl sok vizet nem zavar, de mégis részei ők is a történetnek, viszont ennyiben kimerül, amit el tudok és akarok róluk mondani.

Rövidre is fognám ezúttal, mert a lényeget feljebb már olvashattátok, tehát nem egy korszakalkotó mű, de a fesztiválos filmek világába kiválóan illik, csak épp nem való ez mindenkinek - ezúttal még nekem sem. Művészmoziban ajánlott megnézni, hiszen így nagyobb lehet az élmény, de egy gyengécske 6/10-ben kimerülnek pontjai.

Értékelés: Byzantium

Eleanor és Clara, a két rejtélyes fiatal nő egy erőszakos bűncselekmény helyszínéről egy angol tengerparti kisvárosba érkezik. A lepusztult parti hotelek egyikében próbálnak szállást szerezni. A gyakorlatias Clara a testét árulja, hogy pénzt keressen. Hamarosan megismerkedik a félénk és magányos Noellel, aki befogadja őket a valaha jobb napokat látott motelbe, a Byzantiumba, melyből Clara hamarosan bordélyt csinál. Az ártatlan iskolás lány, Eleanor pedig találkozik a rokonlélek Frankkel, akinek akaratlanul feltárja az igazságot életükről: ő Clara lánya, 1804-ben született, és mindketten vámpírok. A csendes kisvárosban hullani kezdenek az emberek. Ám a múlt, mely elől a két nő olyan régóta menekül, hamarosan utoléri őket - megdöbbentő következményekkel.

Ezzel a színdarab adaptációval még engem is rendesen megleptek, ugyanis nagyon különös alkotásról van szó, amelyben semmit sem átlagos módon közelítenek meg. Egyszerre életszerű és nyers, közben pedig a fantázia különféle elemei jelentős mértékben vannak jelen. Ez nyilván nem baj, hiszen manapság ha valami különc, az csak jó, de úgy gondolom, lehetett volna ebből jóval gördülékenyebb film is. A rendezői székben Neil Jordan foglalt helyet, és kicsit érződik a munkáján, hogy még ő maga is csak kóstolgatta ezt az új stílust, aminek átadásába csak a film vége felé jött bele.

A készítők részéről az angol-ír vonal világosan érződik, ehhez pedig némi igénytelenség is párosul. Látszik, hogy a jelenetek nem megszokott módon való felvételével próbálkoztak, sokkal élénkebbek a mozgások, ami kicsit szokatlan, de nem rossz. Már sokadik alkalommal akartam leírni a különös szót, de annyi mindenre ráhúzható ebben a filmben, hogy én magam is meg vagyok lepődve. Helyenként hihetetlenül finom, és egyben művészi is, és annyira sajnálom, hogy csak a végére talált igazán magára.

Ami a vámpírpárosunkat illeti, főleg Clara nem igazán tököl, viszont Eleanor nagyjából pont az ellentétje, aki próbál emberi lenni, gondolkodni. Egy-egy alkalommal szépen kirúgtak a hámból, de összességében ne számítsatok annyi akcióra, mint amennyi az előzetesben látható. Van benne, de csak módjával, és inkább a művészfilmek közé sorolnám, semmint bárhová máshová. A vámpír téma több dolgot magába foglal, de ilyen vámpírokkal még nem találkoztam, akik a körmeikkel érik el azt, amit az átlagvámpírok a fogaikkal. Legalább nem átlagos.

Gemma Arterton egyik legkorrektebb alakítása, és a bájai is nagy hangsúlyt kapnak, ami érthető is a karakterét tekintve. Ettől persze többről kell beszélnünk, hiszen Arterton nem egy elveszett színésznőcske, hanem egy olyasvalaki, akinek van mit a tejbe aprítania. Saoirse Ronan is megfelelően próbálkozott, és még ha nem is ért fel Arterton szintjére, de legalább elboldogult ebben a nem mindennapi világban. A többiek túlságosan nem hatottak meg, inkább két főszereplőre épül ez, hiszen az emberek múló dolgok egy ilyen életben.

Nem is mennék bele mélyebben ebbe az éjszakába, de akadt pár dolog, ami kimondottan tetszett, és ha kicsit precízebben összeillesztik a kirakós darabkáit, vihette volna többre is. Elgondolkodtam a hetesen, de 6/10-nél többet nem bírok rá adni.

Értékelés: Az első igazi nyár (The Way Way Back)

A 14 éves Duncan nyaralni indul anyjával, annak agresszív barátjával, és lányával. Miután Duncannek gondot okoz a beilleszkedés, váratlanul barátra talál Owenben, a Water Wizz csúszdapark vezetőjében, aki munkát ajánl neki.

Idén januárban a Sundance Film Fesztiválon debütált, ahol sok újonc kap lehetőséget, és ebbe a kategóriába beletartozik a rendező-forgatókönyvíró párosunk, Nat Faxon és Jim Rash is. Ők pedig nem mások, mint az Utódok tollforgatói. Már nem emlékszem, hogy hol, de ti ajánlottátok nekem ezt a dramedyt, hogy majd ez túlszárnyalja A nyár királyait. Nos, sajnos nekem nem, és ezen meg sem lepődöm, hiszen az Utódok rendesen kinyírt annak idején, utólag belegondolva még talán túl is pontoztam egy kicsit, de az értékek mellett nehéz elmenni.

A lényegre térve, nem rossz film Az első igazi nyár, csak kezdő szagot áraszt magából, és nem a jobbik fajtából - mert ugye van olyan is. Szinte végig olyan érzésem volt, mintha a készítőpáros nem tudná, hogy mit is akar igazából. Ezt viszont hibátlanul szimbolizálja a poszter, ami egyértelműen mesteri munka, és egyben az év egyik legötletesebb posztere is, bár erősen Kaliforgia (Californication) szaga van. Ugyanakkor az is tény, hogy az utolsó tíz percre magára talál, nagyjából onnan, hogy elkezdenek összepakolni.

Addig viszont nem éreztem a magabiztosságot, és a cél sem volt teljesen világos, mert végig hiányzott belőle a spiritusz. Nem mondom, néha majdnem nevettem, de igazi nevetést nem bennem kiváltani, és talán ez jó is így, csak ezek fényében megmarad középszernek, amolyan egynyári filmnek, amit hamar elfelejt az ember. Pedig a szereplők nagyon ígéretesek, és a fesztiválos hangulat is bejött volna, de a nyögvenyelős történetmesélést nem csipázom, ez pedig majdnem vízbe fojtja az egészet.

Toni Collette nagy kedvencem, szinte minden eddigi szerepében imádtam, viszont Steve Carell teljesen megöli őt - a nem díjazásról már nem is beszélve. Carellnek fura egy humora van, és nem szeretem, amikor ilyen balfék karaktert kap, mert ezt túl könnyen el tudja adni, már-már olyan egyszerűen, hogy zavaró. Ellenben ott van Sam Rockwell, aki nagy meglepetést okozott számomra, és hihetetlenül jó párost alkottak Duncan megformálójával, Liam Jamesszel. James alapjában véve tehetséges fiatal, aki végre irányt kapott - még időben, mert megy ez hármasok dobálása nélkül is.

Nem tudok vele mit kezdeni, nem mondom, hogy teljes mértékben utáltam, de egyesülni sem tudtam vele, és a végére az álommanó is beköszöntött. Végül újranéztem a zárójeleneteket, és nem volt ez rossz, csak nem korszakalkotó független film, és a végére már szinte mindegy. 6/10-ke.

Értékelés: Családi üzelmek (We're the Millers)

A dílereknek is vannak elveik. David (Jason Sudeikis) csak rászoruló családanyáknak vagy szorgos éttermi alkalmazottaknak árul, de gyerekeknek soha. És bízik benne, hogy ha mindig kispályás marad, nem érheti baj. De persze téved. Méghozzá nagyon nagyot. Miután pár suhanc kirabolja, kénytelen elvállalni egy rizikós melót a főnökének (Ed Helms). A feladat nem egyszerű, hiszen egy hatalmas szállítmányt kell Mexikóból átcsempésznie. Szerencsére a szomszédja, egy cinikus sztriptíztáncosnő (Jennifer Aniston) és két züllött fiatal (Emma Roberts, Will Poulter) segít neki: úgy tesznek, mintha családi túrán járnának, de a lakókocsi csempészáruval van tele. Az ötlet jó - a kivitelezés viszont elképesztő következményekkel jár…

Ezzel a nyár végi vígjátékkal még adós voltam magamnak, és azt hiszem, bátran jelenthetem ki, hogy nem bántam meg semmit, főleg azt, hogy nem rohantam rá a premier idején. Marshall Rawson Thurber még mindig nem tanult meg rendesen rendezni, és sajnos ez rá is nyomja bélyegét a Családi üzelmekre, ami egyébként nem lenne rossz. Snassz, de nem rossz. Az is tény, hogy nem könnyű vígjátékot rendezni, főleg, ha Hollywoodról beszélünk, ugyanis a megszokott klisék ezt a történetet is végigkísérték. Tehát aki nem a tízedik hollywoodi vígjátékot nézi, ne sok meglepetésre számítson, és a legtöbb jelenet végkifejlete is lazán kitalálható.

A poénokkal olyan módon szálltak el, mintha Judd Apatow és csatlósai, Evan Goldberg, Seth Rogen, stb. keze is benne lenne a dologba. Ergo a legtöbb alkalommal szex-centrikusak, amivel még nem is lenne baj, de amikor az alsófertályi humorral vegyül, az már gázosabb vidék. Ugyanakkor nem fogom elfelejteni, hogy jó néhány alkalommal nagyon nevettem. Persze nem feltétlenül konkrétan azon a poénon, vagy vicces jeleneten, amit láttam, hanem annak kínosságán. Egy kicsit működik, de hiányzik belőle valami.

Ez a valami pedig nem más lesz, mint a pörgés. Hiába adott a főszereplőnk őrültsége, és a másik három családtag sem ma született bárány, de csak a végére kerültek igazán összhangba. Nyilván ez így jó, hiszen karakterfejlődés, bla, bla, de a néző megnevettetése nem csak a vége környékére lett volna aktuális, hanem az elejétől kezdve. Akarom írni, az íróknak jobban össze kellett volna hangolniuk ezt a négy karaktert, és ezután útjukra engedni. Na, meg amivel még lehetett volna emelni a tétet, hogyha kicsit több életet visznek a karakterekbe. Itt sem azt mondom, hogy nem volt bennük élet, csak nem jól fogták meg, így pedig borult a bili.

Jason Sudeikis rutinszerepet játszott, Jennifer Aniston pedig de megöregedett, te jó ég! Viszont a plasztikai sebészeinek szemmel láthatóan jó életet biztosít. Visszakanyarodva Sudeikisre, aki hozta a formáját, és legalább hiteles tudott maradni, vagy mi a szösz. Anistont is jól eladták rúdtáncosnőnek, és az előbbieket inkább poénból írtam, mintsem komolyan gondolom. Az Emma Roberts-Will Poulter páros is működött, de amikor forró vizekre eveztek, ott durrant csak el minden. Na meg amikor megérkezik Aniston anyuka. Borultam le a székről! Ed Helms figurájával nagyjából az volt a cél, mint a Trópusi viharban Tom Cruise-zal, és haloványan sikerült is ezt megkörnyékezni. Talán még Nick Offerman alakítása ér meg pár szót, aki mellékszerepben alkotott vígjáték szinten nagyot. Luis Guzmánt pedig mindig szívesen látjuk, hiszen egy őrült mexikói mindig kell, főleg egy ilyen sztori mellé.

Nem korszakalkotó vígjáték, és nem is lesz belőle az idei év legjobbja, de mivel nem igazán készülnek manapság jó vígjátékok, így a helyzet elég siralmas. De legalább nem a pontjait illetően. Nagyságrendileg 6/10 mariskát csempészett át Mexikóból.

Értékelés: Apollo 18

A NASA Apollo 18 küldetéséről több évtizedes felvételeket találtak, amelynek keretén belül két amerikai űrhajóst titkos expedícióra küldtek. A felvételekből kiderül, miért nem tértek vissza soha az amerikaiak a Holdra.

Komálom az ilyesfajta misztikus projekteket, és az Apollo 18 is konkrétan ilyen, arról nem beszélve, hogy nálam várólistás volt, de jobb híján csak most sikerült bevizsgálnom. Leszögezném rögtön az elején, hogy a kinti kritikusokkal elszaladt a ló rendesen, mert nem olyan borzasztó a film, mint ahogyan állították annak idején. Félreértés ne essék, nem szabad tőle csodákat várni, és J.J. Abrams kiemelkedő filmjét sem nevezném meg emellé, mert hülyeség lenne. Feltételezzük, hogy hiszek abban, amit az elején állítanak, vagyis hogy egy weboldalról letöltött 48 órányi videó anyagból vágták össze a filmet - természetesen ez kamu, de most vonatkoztassunk el tőle.

Hajlandók voltak minket beavatni egészen az elejétől kezdve, így az egyik fele lényegében olyan, mintha egy nyugis videót néznénk, és ez nem épp növeli az élvezetfaktorát. Éppen ellenkezőleg hat, legszívesebben kikapcsoltam volna, de mivel nem szokásom, és mindig bízom annyira egy filmben, hogy feljavul, így nem volt kérdés, hogy ezt is végignézem. Úgy nagyjából az ötvenedik perc tájékától, ahol már nyakig benne vagyunk a rejtelem tengerében, egész pofás is horrorszerű élményben részesítenek. Oké, lehet jönni azzal, hogy nyúltak innen-onnan, és ez valamennyire igaz is, de lényegében egész jól kitalálták a fő bajokozót - most itt nem mennék ebbe bele, hogy ne lőjek le meglepetést.

Hold ide, vagy oda, a hangulatot megteremtették az utolsó félórára, és ez itt a lényeg, mert sokszor ezen áll, vagy bukik egy ilyen alapokra építkező alkotás. Szerencsére az R-es korhatár besorolás sem csak névleges, tényleg kerültek bele durván jól összerakott jelenetsorok, amikor hagyják rettegni a nézőt. Eléggé bírom a horrorokat, de azért némi nyugtalanság költözött belém egyes jelenetek láttán.

Warren Christie, Ryan Robbins és Lloyd Owen, vagyis a főbb szereplők alakítása viszont picit fölé emelkedik a végső pont színvonalához képest, de mondjuk engem Warren Christie győzött meg a legjobban. Mondjuk Lloyd Owen is komolyan tolta, megkajáltam tőle ezt a szerepet.

Általában idegenkedem a más bolygón játszódó filmektől, de itt tényleg megvettek az 'eredeti' sztorival, és ennyi nekem elég volt, hogy megnézzem. Nem akarom túlpontozni, mert lényegében a 6/10 megállítja, de ennyit viszont mindenképpen tudott. Ha esetleg valamihez hasonlítanom kellene a hangulatát, akkor most a közelmúltból A dolog ugrik be nagy hirtelen.

Értékelés: 2 kaliber (2 Guns)

Nem a rablók meg a zsaruk izgalmasak, hanem azok, akik köztük állnak valahol - akik már maguk sem tudnák megmondani, a jó vagy rossz oldalt szolgálják-e. Trench és Steadman ilyen emberek. Trench (Denzel Washington) a Drogelhárítás ügynöke, Steadman (Mark Wahlberg) a tengerészetnél nyomozó. Mind a ketten úgy harcolnak a maffia ellen, hogy beépülnek a bűnözők közé - és már olyan mélyre jutottak az ellenséges szervezetben, hogy nem találják a kiutat. A veszély és a kaland az életük. Amikor a maffiától kell rabolniuk, boldogan vetik magukat akcióba - egyikük sem sejti, hogy a bandához vezető kapcsolatuk is zsaru. Úgy verik át a másikat, hogy saját magukat csapják be, miközben igazából egy mexikói maffiavezér (Edward James Olmos) vezeti meg őket. És ők a CIA-től rabolnak. Kijátszották egymást és most együtt kell kikeveredniük a csávából…

Annak idején egész fogyasztható akciófilmnek tűnt a 2 kaliber, de mi van akkor, ha mellényúltak vele? Alapjáraton csípem Baltasar Kormákurt, de azért neki sem feküdhet minden, és ez most jelen esetben nagyon is érvényes. Az a meglátásom, hogy túl sokat vállaltak, túl nagy falatot akartak megenni a tortából, és ez végül kuszasághoz vezetett. Nem támasztottam nagy elvárásokat a filmmel szemben, csupán jól akartam szórakozni, kikapcsolódni, de ez csak ímmel-ámmal jött össze.

Nem gondolnám, hogy csak és kizárólag a rendezés okolható minden bakiért, sokkal inkább a forgatókönyvet lehetne ízekre szedni. Hemzseg a sablonos részektől, ugyanakkor ott a másik oldal, hogy a részletekben akar nagyot mutatni, ami pedig bukáshoz vezet. Hogy miért? Értem én, hogy egy kicsit csavarni akartak a szálakon, de egyrészt a történet egy részét leleplezték a sztoriban, ergo ez nem okozott meglepetést, másrészt pedig túlbonyolították a szálakat, ami által kissé nyögvenyelős lett a történetvezetés. Erre értem hát, hogy nagyot akartak mutatni, csak végül letört a szarka farka.

Viszont, vannak ám pozitívumok is, méghozzá a forgatókönyvíró részéről is, aki egész jó humorral tálalta ezt az akciófilmnek promózott történetet, csak épp a többivel volt bajban. Alkalmanként olyan helyzetkomikumok alakulnak ki, hogy egyszerűen nem lehet nevetés nélkül bírni. Nagyjából ez lett volna a film lényege, csak nem éreztek rá igazán az ízére.

Habár, lehet, hogy most utálni fogtok, de nem vagyok hanyatt esve, ha egy a stáblistán meglátom Mark Wahlberg nevét. Nem feltétlenül azon az úton jár, ami számomra is fekszik. Remek színész, ez nem is kérdés, de sok olyan témájú filmet vállal, amitől a hátamon visszafelé áll a szőr. Jelen esetben legalább ez nem mondható el, hiszen Denzel Washingtonnal nagyszerű párost alkotnak. Megmondom őszintén, kicsit mindkettejüknek fura ez a közeg, szóval ezek után már nagyon kíváncsi lettem, hogy Wahlberg hogyan bizonyít majd a TF4-ben. Női fronton a Mission: Impossible-ös Paula Patton domborít, akit szintén nem kell félteni, ha a bájai kiemeléséről van szó. Rajtuk kívül akad még pár ismerős arc, de részletekbe nem mennék, mert különösebben senki nem alkotott akkorát.

Nos, mivel majd két nap kellett hozzá, hogy rávegyem magam az értékelés megírására, így 6/10-től többet semmiképpen nem ér, ez is csak a szódával kategória, viszont van pár poén, amit nem fogok elfelejteni a 2 kalibernek.

Értékelés: Monsters

A tengerentúlon lezuhan egy űrhajó, majd később Mexikó egy részét fertőzés miatt karantén alá helyezik. A hadsereg próbálja elkapni a lényeket, eközben egy sajtós útnak indul egy turistával, hogy elvezesse a kérdésessé vált földeken át, egészen az országhatárig.

Engem a Monsters úgy nagyjából az első Comic-Conra érkezett anyagával megvett magának, és piszkosul kíváncsivá tettek, hogy mit képesek alkotni $15,000 dollárból, és végül azt mondhatom, hogy nagyrészt tetszett, amit láttam. Mindenképp le kell szögeznem, hogy különös hangulatú rétegfilmről van szó. Lassú folyású, elég sok apró részletet megismerhetünk, többek között az ottani kultúrát, és a poszt-apokaliptikus Mexikót, vagyis a fertőzött zónát. Néha olyan érzés fogott el, mintha keverték volna a District 9-et a Cloverfielddel - előbbit a zónáknak, míg utóbbit a szörnyeknek köszönheti, de egyáltalán nem vált zavaróvá ez a tényező, talán egy kicsit elvett a meglepetésből a szörny hasonlósága.

Látszik, hogy nem a félelemfaktorra mentek rá, de azért néhány izgalmas percet okozott. Nagyon sokszor annyi történik, hogy a két főhős vándorol különböző tájakon, hogy elérjék úti céljukat. Egy kis áldokumentaristás hatást is ad neki, hogy a férfi főszereplő folyton fényképezi az érdekességeket, mondhatni ki nem szakad a kezéből a Canon. A története nem túl bonyolult, bár itt igazából az ötletmegvalósítást és a megalkotott közeget kell értékelni. Szóval bátran mondhatom, hogy a költségvetésből tényleg kihozták a maximumot, egy szavunk nem lehet.

A női főszereplőt Whitney Able vitte vászonra, és jellemét valamint kisugárzását tekintve mindenképpen ő volt az erősebb karakter. Igazából Scoot McNairy játékával sem voltak nagy bajok, csak egyszerűen nem szimpatizáltam vele, de legalább beleillett ebbe a környezetbe. A családi hátterük érzelmi részében mindvégig kételkedtem, egyszerűen nem tudtam elhinni nekik, amit állítanak, de ez a végén be is bizonyosodik, hogy még ők sem gondolták komolyan. Utólag persze azt mondom, hogy némi csiszolgatás ráfért volna a forgatókönyvre.

Kissé gondolkodóba ejtett, hogy milyen ponttal is illessem, de azt hiszem a 6/10-ben kiegyezem vele, amit főként a körülményeinek köszönhet. Csodákat nem szabad várni ennyi pénzből, akik sok akciót, szörnnyel való harcot várnak, nekik nem ez lesz a filmjük, sokkal inkább más módon közelíti meg a témát, mint sorstársai.

CineFest 2013 - Értékelés: Iron Sky - Rendezői változat

Az Iron Sky 2018-ban játszódik. Már a felütés is remek: egy amerikai űrhajó leszáll a Holdon, s a személyzet legnagyobb meglepetésére egy náci várost talál a sötét oldalon, ahol Udo Kier a Führer. Az invázióra készülő „holdiak”, akik az 1945-ben odamenekült nácik leszármazottjai, rádöbbennek: itt az idő, hogy elfoglalják a Földet. Nos, ez nem vicc: tényleg ez volt a tavalyi Berlinale egyik nagy durranásának kiindulópontja.

Anno a Berlinálén debütált az Iron Sky, ami egy merőben érdekes és ötletgazdag történetű alkotásnak ígérkezett, és bár elsőre a sztori nevetségesen hangzik, mégis van benne lehetőség. Lényegében egyetlen dolog van, ami megmenti, és valamennyire élvezhetővé teszi az egészet, hogy nem károsan vették magukat komolyan. Végig érzékelhető a tipikus B-filmes hangulat, amivel az égvilágon semmi gond nincs, hiszen ez is egy műfaj úgymond. Semmiképpen nem paródiáról van szó, legalábbis nekem nem úgy jött át, hanem mint egy erősen közepes másfélórás hülyülés, amiben megerőszakolják a történelmet és fittyet hánynak mindenre. Nyomokban már-már Tarantino mestert kerülgette, de azért messze nem olyan sajátos módon, viszont remek, hogy elhozták a CineFestre.

Kicsit olyannak tűnt a történet, mintha váz nélkül próbálták volna felépíteni, pedig elsőre bitang jól hangzott, de némileg azért csalódást okozott végül. Eleinte még több jelenetet megmosolyogtam, eléggé tetszett, az a rész, amikor a légnyomás kiszívja a tanárnőt és a fekete fickót, és végül is előbbi szinte folyamatosan eyecandy szerepet töltött be, melynek köszönhetően üdítőbb érzés visszagondolni a filmre. Érdekességképpen írom, hogy Timo Vuorensola rendező minden idők legdrágább finn alkotását készítette el, amelynek költségvetése 7,5 millió euróra rúg, amelyből egymilliót a rajongók dobtak össze.

Máskor pedig erőteljesen agyament angol filmes benyomást ébresztett bennem, de abból is a jobb fajtából, mert mint köztudott, egyes szigetországi alkotásokkal kimondottan össze szokott akadni a bajszom - már ha lenne. Hatalmas ötlet szerintem, ahogyan kinéz a nácik Holdon lévő bázisa, és ahogy felülnézetből mutatják, egészen ütős, és pacsi, hogy ezt így kitalálták, majd pedig megvalósították. A helyszínek, a viseletek és a színészek helyükön vannak, illettek ebbe a közegbe, de kell még ide más?

Udo Kier szereplései közül ez mindenképpen a jobbak közé sorolható, meg hát szimpatikus egy csóka, időnként szívesen elnézem a búráját. A tanárnőt alakító Julia Dietze meg ugye nyilván az eyecandyfaktor növeléséért felelt, Peta Sergeant és Kym Jackson mellett. Amikor Peta Sergeantet követte a kamera, folyton azt éreztem, hogy Catherine Zeta-Jones szolidabb mását nézem, hiszen azért szórványosan van köztük hasonlóság.

A részletekbe nem mennék bele jobban, de mielőtt bárki is fejét adná rá, érdemes egy előzetest nézni, hogy nagyjából felvázolják, mire kell számítani. Részemről elfér rá a 6/10, de nem hiszem, hogy újra leülnék elé.

Értékelés: A bűn éjszakája (The Purge)

Ez az új thriller egy család sorsát követi nyomon egy éjszaka folyamán, négy embert, akikről kiderül, meddig képesek elmenni, hogy megvédjék magukat, amikor a gonosz külvilág betör az otthonukba. Egy olyan Amerikában, ahol tombol a bűnözés, és túlzsúfoltak a börtönök, a kormány kijelölt egy 12 órás időszakot minden évben, amikor bármilyen bűncselekmény a gyilkolást is beleértve legális. Nem lehet rendőrt hívni. A kórházak szüneteltetik a segítségnyújtást. Ez egy olyan éjszaka, amikor a polgárok magukat szabályozzák, büntetés nélkül. Ezen az éjszakán, amikor elburjánzik az erőszak és a bűn, egy családnak el kell döntenie, kikké válnak, amikor bekopogtat hozzájuk egy idegen. Amikor egy behatoló betör James Sandin zárt közösségébe, olyan események sorozatát indítja be, amely a család szétszakadásával fenyeget. Most Jamesen, a feleségén, Maryn, és a gyermekeiken a sor, hogy túléljék az éjszakát anélkül, hogy olyan szörnyekké változnának, mint akik elől elrejtőztek.

James DeMonaco megrendezte második filmjét, amiben szintén Ethan Hawke játssza a főszereplőt. Megmondom őszintén, kicsit amatőr horror hatást ébresztett bennem, viszont összességében ezzel együtt elmondhatom róla, hogy nem annyira elveszett darab. Természetesen kategóriáján belül beszélek róla, mert máshogy nem lenne fair dolog. Nem vártam tőle sokat, a héten mégis ez élvezte az elsőbbséget a Riddickkel szemben, és így fél nap távlatában visszagondolva rá, nem okozott akkora csalódást.

Mivel hivatalos történetet csak nagyon ritkán szoktam elolvasni a premier előtt, számomra meglepetés volt a helyszín, de így máris érthetőbb a film költségvetése, amelynek nagy része főként a színészekre mehetett el. Kultiválom a kis pénzből készült filmeket, de a lelkesedésem hőfokát mindig a történet egyedisége határozza meg. Jelen esetben ez vitte a prímet, viszont ebben is akad csorba, hiszen maga az alapötlet, vagyis a tizenkét órán át majdnem minden bűntény megengedett elképzelés jó, de a többi már nem annyira.

A csorba alatt azt értem, hogy itt van nekünk ez a Sandin nevű fószer, aki a környékét ellátta hiper-szuper riasztórendszerekkel, aztán pont ő az, akit meghekkelnek? Efölött még szemet is lehetne hunyni, de a tíz éves fiamnak nem adnám meg a pin kódot egy ilyen éjszakára… Magyarán szólva nekem nagyon hiányzott, hogy sokszor az életszerűségtől háromszakadéknyi távolságban álló cselekedetekkel szembesítenek. Vagy például nézzünk egy másik átlagos jelenetet, amelyet már oly sok filmben eljátszottak: a rosszfiú elkapja ellenfelét, azok pedig ott gubbasztanak a földön a halálukat várva. Ez normális? Fél perc múlva garantáltan meghalsz, ha menekülsz, van esélyed a túlélésre. Mit veszíthetsz? Na, ezt nem nyomják le a torkomon!

Magát az atmoszférát sikerült korrektül megteremteni, bár Jason Blum keze nyoma tisztán érződött már az elejétől kezdve. Egy kis Parajelenségek-feeling sohasem árt, főleg, hogy valamennyire testvérfilmnek mondható. Ezektől eltekintve egyszerű a történet, azonban tudtommal mégsem nyúlt még hozzá senki, ezt pedig már nem vehetik el A bűn éjszakájától. Viszont itt jegyezném meg, hogy a folytatásra csak egy esetben van szükség, ha nagyobban gondolkodnak. Habár, a fene se tudja, mert a Parajelenségek széria is működik megannyi része már.

A főszereplők néhai töketlenségén kívül még a játékidővel voltak bajban, pedig a másfél órát sem éri el. De lassan ideje lenne rátérni a pozitívumokra is, hiszen van itt pár dolog. Kezdem rögtön a nem teljesen főszereplővel, Rhys Wakefielddel, aki zseniálissá tetette a becsengető rosszfiút. Keményen bánik a csapatával, tudja, mit akar, és olykor még ő is megijed önmagától. Az Ethan Hawke-Lena Headey párossal sincs gond, de egyiküknek sem ez életük legjobb alakítása. Ettől függetlenül persze korrekt, amit láthatunk tőlük. A két gyerekszínész is teljesítette a feladatot, viszont a főleg tévés berkekben ismert Edwin Hodge meglepően jól rejtegette hovatartozását. Igazi kaméleon szereplő, akin nehéz eligazodni.

A lényeget feljebb olvashattátok, szóval, ha nem vár tőle sokat az ember, és nyitott egy új Amerikára, akkor hajrá. Eredetileg is hatosban gondolkodtam, és némileg hiába leptek meg a végével, nem jobb ez a 6/10-től.

Értékelés: Pain & Gain (Pain and Gain)

A 90-es években járunk Miamiban, ahol egy csapat személyi edző az amerikai álmot hajszolva bűnös üzelmekbe kezd, ám a dolog iszonyatosan rosszul sül el…

Mihez kezd Michael Bay egy kisköltségvetésű krimi-thrillerrel, amelynek az első előzetese kilóra vett meg? Hiába ígértek pörgést, és Bad Boys szellemben ténykedő főszereplőtriót, nem másról van szó, mint három izomagyról, akik ölni tudnának, hogy legyen egy kis sütnivalójuk. A szó legszorosabb értelmében mindhárom főszereplő szétgyúrta az agyát, de ennek ellenére próbálkoznak, kergetik az amerikai álmot 'a győzelemért meg kell szenvedni' jelige égisze alatt habzsolva a bűnözői életet.

Inkább fájdalmas (Pain) filmről távozhattunk, semmint kaszálósról (Gain), amit nagyon sajnálok, hiszen nem ezt sugallta az előzetes, de ezen túllendülve, Baytől sem ezt vártam. Oké, a zúzáshoz ért, de azt hittem, hogy ezen a terepen simán elboldogul, és egy szórakoztató krimit hoz nekünk. Ehelyett mit kapunk? Több mint kétórányi szenvedést, amely idő alatt a főszereplők szerencsétlenkedéseit, próbálkozásait, és végül kisiklását vetítik elénk. Mivel igaz történeten alapul, változtatni nem igazán tudtak, de ez így számomra kevés volt. Vagy sok? Vagy tucat? Mert ezek a jelzők is itt kóvályognak a fejemben.

Humorát tekintve meglehetősen fura stílust képvisel, mondhatni valami teljesen új a jelenlegi piacon. Sokszor a szarkasztikusan elhelyezett poénok adják meg azt a löketet, amit elvileg a pörgős jelenetektől várna az ember. Ezeken jól mulattam, és a '90-es évek közepét is teljesen élethűen adták vissza, értve ezalatt a zseniálisan kinéző floridai helyszíneket. Nem beszélve az akkori idők autóiról, az utcákról és az öltözési stílusról. Az imént felsoroltakat nagyon bírtam, sőt, zabáltam, csak épp a körülötte lévő közeg nem tette lehetővé a szórakozást.

Mark Wahlberg jó, mint mindig, bár itt inkább azon van a hangsúly, hogy felszedett pár kiló izmot a szerep kedvéért, és furcsa volt őt így látni, viszont hihetően is adta vissza az általa játszott csókát. Dwayne Johnson szintén az a színész, aki manapság mindenhol ott van, lassan már kezd elegem lenni belőle is, azonban jelen esetben nyilván nem okoz csalódást, hiszen nem is biztos, hogy van még egy olyan nagy izomkolosszus sztár Hollywoodban, mint ő. Anthony Mackie Johnson és Wahlberg árnyéka, aki önállóan mindenre képtelen, aminek köze van az élethez. Bevallom, bekajáltam tőle a folyamatos szerencsétlenkedést. Tony Shalhoub nagy arc, Ed Harris pedig egy kis komolyságot vitt a történetbe, ami el is fért, hiszen se füle, se farka az egésznek. Rebel Wilson hozta még a formáját, de hát…

Egy szó, mint száz lassan zárom is a soraimat, mert több pozitívumot már nem tudnék leírni, negatívumokból pedig így is felsoroltam eleget. Mint mondtam, részben tetszett, de sokkal-sokkal többet vártam ettől a filmtől, ami végül egy gyenge 6/10-zel távozik az éterbe. Egyet azonban még megjegyeznék így a végére, hogy közel sem átlagos film lett a Pain & Gain, ezért is voltam vele jobbszívű a pontozást illetően.

Értékelés: G. I. Joe - Megtorlás (G.I. Joe: Retaliation)

A folytatásban a G.I. Joe-k nem csak halálos ellenségükkel, a Kobrával küzdenek, hanem szembe kell szállniuk egy a kormány berkein belülről jövő fenyegetéssel, amely a létüket veszélyezteti.

Világuralom és bosszú. Amennyiben ezzel a két alapanyaggal készít filmet Hollywood, szinte garantált a siker, főleg, ha ezeket az elemeket egy akciófilm kapja alapul. Jelen esetben is ez történt, tehát nem meglepő, hogy a végeredmény egy folyamatosan pörgő, agyatlan akciózás, ami pontosan ugyanúgy, mint Az emlékmás esetében, számomra már kevés. Moziban kimaradt, viszont egy kicsit sem bánom, és úgy gondolom, a sors akarta, hogy ezt ne ott nézzem. Bele se merek gondolni, hogy a 3D mit adott, és nem is lovagolnék rajta tovább, mert szinte biztos vagyok benne, hogy semmit.

Mindezek ellenére a G. I. Joe - Megtorlás nem rossz akciófilm, és Jon M. Chu is szépen kézben tartotta a gyeplőt, mert nagyjából olyan dinamikát kapunk, hogy nem sok időnk jut az unatkozásra. Azonban, az sem mellékes, hogy például a sziklák közötti köteles jelenetet teljesen fölöslegesen adták le anno az egyik film előtt, mert így totál érdektelenné vált a filmben. A Rhett Reese-Paul Wernick párostól viszont kevésbé kiszámítható forgatókönyvet vártam, bár ez naivság volt részemről.

Ami a legjobban hiányzott nekem, az nem más, mint az eredetiség hatása. Sokszor úgy tűnik, mintha elmúlt évek nagy kasszasikereiből összeollóztak volna ezt-azt. Gondolok itt a nanotechnológiára, vagy az aláfestő hangokra, de még sorolhatnék ide jó néhány dolgot. A kütyük viszont ettől függetlenül mégis hasznos kellékei a történetnek, és Barikád fegyverei, valamint izomtankja a vége felé, eszeveszettül illett ebbe a közegbe. Nagyjából az ilyen apróságok mentik meg a filmet a totális bukástól - na meg néhány újonnan érkező színész, és egy-egy érdekesebb karakter.

Channing Tatumot hagynám is a fenébe, róla terjengtek pletykák, és sajnálom, hogy végül így döntöttek vele kapcsolatban. Dwayne Johnson jelen esetben is megtesz mindent, hogy mentse a menthetetlent, bár a forgatókönyvön változtatni ő sem tudott, így csupán teljesítette küldetését: magabiztosan, izomból odatette magát minden esemény során. Viszont akadt egy meglepetés, amikor kicsit érződik rajta, hogy emberből van. Bruce Willis is hatalmas figurát alakít, kis felüdüléssel párosul Joe jelenléte, ami szintén nagyon ráfért a filmre. A többiek közül különösebben nem emelnék ki senkit, ugyanis úgy vesztek el a feledés homályban, mint a mellékszereplők a szakadék mélyében, de azért hasznos bábuk voltak, hogy ne legyen foghíjas a sztori.

Nem is húznám tovább a mondandómat, mert sok jót nem tudnék írni, tovább becsmérelni pedig nem látom értelmét. A 6/10 elfér rá, de kimondottan otthoni szórakozásnak felel meg, mert többre nem igen hivatott.

Értékelés: A texasi láncfűrészes: Az örökség (Texas Chainsaw)

A texasi Newt lakói régóta gyanítják, hogy a Sawyer család lehet a felelős több környékbeli ember eltűnéséért. Amikor egy forró nyári napon egy fiatal nő elmenekül a Sawyer-házból, ahol négy barátját brutálisan meggyilkolták, bizonyosságot nyernek. A hír gyorsan szárnyra kap a kisvárosban, és feldühödött helyiek porig égetik a házat. Egy családtagot se hagynak életben - legalábbis azt hiszik. Évtizedekkel később és sok száz kilométerrel arrébb egy Heather nevű lány arról értesül, hogy örökölt egy texasi birtokot a nagymamájától, akinek a létezéséről sem tudott. Miután útra kel a barátaival, hogy felkutassa a gyökereit, megtudja, hogy egy pazar, magányosan álló viktoriánus kúria egyedüli tulajdonosa lett. Ám az örökséget nem adják ingyen: a ház dohos pincéjében elképzelhetetlen borzalmak várnak rá…

Idén Hollywood nem spórol a horrorokkal, januárban rögtön kettőt is kaptak a tengerentúliak, és végre hozzánk is elért a Texasi láncfűrészes legújabb darabja. Egész jó kampánnyal árulták anno a filmet, és a posztereken felül a hosszabb előzetes is meghozta a kedvem ehhez a kipufogógőzben fürdőző aprításhoz. Elég nehezen jutok szóhoz, mert még így egy nap távlatában is vegyes érzések kavarognak a fejemben, de inkább csalódott vagyok.

Lehet, hogy túl nagy igényeim vannak, de nekem ez így kevés volt rendezés és forgatókönyv szempontjából is. Nem is tudom, mit vártam John Luessenhoptól (Tökéletes bűnözők), aki legutóbb is egy zötyögős filmmel állt elő, ami csak botorkált a sötétben. A forgatókönyv annak ellenére, hogy sokak munkája, még csak-csak elboldogult volna valahogy, de azon is inkább a próbálkozás érződött, és az Istennek sem találták meg a fényt az alagút végén. Amikor már ráhangolódtam volna az adott jelenetre, valami miatt mindig tovaszállt a kedvem, és elveszítettem az érdeklődésem. Erre még visszatérek később.

Ezeken felül borzalmas, hogy alig másfél órás játékidővel rendelkezik, és ezt kitölteni egy rutinos filmes szakembernek gyerekjáték, de jelen esetben csak nyomokban sikerült. Energikusabb, dinamikusabban pörgő filmet vártam, több horrorisztikus és kaszabolós résszel. Sokszor inkább amolyan tinglitanglizásnak tűnt, bár egyes részeit meg kimondottan zabáltam, és tetszett, amit látok. Ilyen jelenet például, amikor Bőrpofa bejut a vidámparkba, bár itt is tudok elégedetlenkedni, mert tarthatott volna tovább a mókázás.

Talán Alexandra Daddario alakítása mondható a legjobbnak a szereplők közül, mert ő tényleg megpróbált mindent megtenni, de a forgatókönyvírók kihívták a hóra. Hogy ne rébuszokban beszéljek, soha nem fogom megérteni, hogy amikor a gyilkos elől rohan az üldözött, miért kell rohadt módon elesnie öt méterenként? Ilyen esetekben inkább vicces szituáció alakul ki, és röhögök rajta egyet, ahelyett, hogy borzonghatnék… Alapjában véve egész jól megteremtették a hangulatot, de többször előfordult, hogy ilyeneken elhasaltak. Magyarán szólva a főszereplők viccesek, cselekedeteik kiszámíthatók, és a szőke csaj butasága is unalmas már. A disznószerű visítását már csak halkan jegyezném meg, ami egyenesen hangulatgyilkos.

Mindezek ellenére voltak értékei, és még sikerült pár órán keresztül agyalnom a látottakon, mert igenis volt benne valami, amivel megfogják a nézőt. Leginkább a próbálkozás és annak szinonimái ugranak be, de a lényeg, hogy nem rossz horrorfilm ez, csak nem jön át a borzongás, a félelem. A 2003-as A texasi láncfűrészes (The Texas Chainsaw Massacre) anno jobban odavert, az eredeti filmről pedig ne is beszéljünk. Na azok a filmek tudták, hogyan kell félelmet kelteni a nézőben. A Texas Chainsaw maximum kistestvér lehet, de a DVD nem igazán lesz polcra tevős.

Pontjait illetően 6/10-et kapart össze magának, pedig több is lett volna ebben, ráadásul még a népet is jó oldalról közelítették meg újra ezzel a franchise-zal.

Értékelés: Tökös csávó (Bad Ass)

Frank Vega kitüntetéssel tért vissza a vietnami háborúból, de képtelen volt beilleszkedni a társadalomba. Magányosan, visszavonultan él a házában, se munkája, se barátnője. Egy napon szemtanúja lesz annak, hogy a helyi buszjáraton két skinhead megtámad egy idős, fekete férfit. Vega közbeavatkozik, és megmenti őt. Mindezt valaki levideózta, és a felvétel a médiához is eljut. A férfit újra hősként ünneplik. A helyzet azonban rosszra fordul, amikor Vega barátját meggyilkolják, és a rendőrség nem tesz semmit.

Craig Moss rendező-társíró valami nem átlagossal jött, aminek vannak előnyei, de azért hátrányai is bőven. Nem tudom, hogy ki mire számított e film kapcsán, de én valahogy egy kicsit másabb stílusra. Abszolút tévéfilm hangulatú, és basszus, a maga módján még elég jól is szuperált a végére. Lényegében a sztorit el is lövik az első tízpercben, utána pedig valami teljesen más kerül a középpontba. Hogy valamennyire képet fessek róla, leginkább B-filmnek állítanám be, és ebben a szellemben érdemes nekiugrani, vagy épp pont kihagyni. Annyi szent, hogy nem egy újranézős darab, de nem bántam meg a rászánt idő.

Az oldschool hangulattal nincs gond, bár sütötték már ezt el jobban is - például a Machete-ben. Viszonylag sok beszélgetős jelenet követi egymást, ellenben kalandban, akcióban, zúzásban, verekedésben és üldözéses jelenetekben sem szenved hiányt. Emellett az első fele teljesen életszerű, szinte olyan, mintha egy idősebb fickó mindennapjaiból kiragadtunk volna néhány mozgalmasabb napot. Csíptem, hogy nem mindenkit nyomott le, viszont igazságtalanság is akad benne épp elég, na meg a vér sem hiányozhat, ha már 18-as korhatár besorolást kapott, és a lényeg, hogy nem vitték túlzásba. A verekedéseknél próbálkoztak a belassításokkal, ami annyira nem működött, viszont amikor Trejo nyomoz, és a térképen bekarikázódik egy-egy pont, ott elég egyedivel álltak elő.

Danny Trejo kedvenc a színészeim egyikre, és sikerült is nagyszerűen megformálnia azt a régimódi csókát, aki furán öltözik, pont, mint egy korabeli, közben mégis működik a coolérzet, és várod, hogy útjára engedje ökleit. A szakállát viszont egy kicsit nehezen szoktam meg, de egy idő után már nem erre figyeltem, hanem a csitt-csattra. Mikor Ron Perlman is felbukkant, olyan érzésem támadt, mintha vén deszantosok találkozójára kerülne sor, akik egymásnak ugranak.

Életszerűségéhez társul egy kis vonatottság, azonban mivel meglehetősen egyszerű, nincs mellédumálás, hanem a lényeget tolják, ami olykor egy kicsit száraz hatást kelt. A végére megjön a lendület, amiből egy talán többet is elviseltem volna, és mivel ezzel kissé odacsavarnak az egésznek, egy jószívű 6/10-et mondanék rá. Durva amúgy, hogy a bosszú mindig is jól eladható volt, és 2012-ben is megmaradt ez a tradíció, mert ez mindig is egy működőképes alapmotor bármelyik filmnek - persze amit nem túloznak el.

Értékelés: A hallgatás szabálya (The Company You Keep)

Sharont (Susan Sarandon), az egykori Weather Underground mozgalom aktivistáját váratlanul őrizetbe veszik egy harminc évvel korábban elkövetett bankrablásban való részvételért. Ben (Shia Labeuof) ambiciózus riporter lévén kiugró lehetőséget lát a letartóztatott nő sztorijában, így nyomozni kezd a mozgalom egykori aktivistái után. Így fedi fel Jimet, a lányát egyedül nevelő ügyvédet, (Robert Redford) akit a bankrablásban életét vesztett biztonsági őr megölésével vádolnak, ám a hatóságoknak azóta sem sikerült kézre keríteniük. Jim a hírekből értesülve Sharon letartóztatásról, úgy dönt, hogy saját és lánya épségének érdekében felkutatja egykori szeretőjét és aktivistatársát, Mimit (Julie Christi). Az agresszív újságíróval és az FBI-jal a nyomában kénytelen felkutatni ország különböző pontjain élő egykori társait, hogy segítségükkel rátaláljon Mimire, aki egyszer és mindenkorra tisztázhatja az őt ért vádak alól.

Robert Redford tavalyi politikai thrillerje még csak most jutott el a hazai mozikba. Ősszel Velence után Torontóban került elsőként a nézők elé, és emlékszem, hogy mennyire nagyon kíváncsian vártam, hogy mit hoz ki ebből a témából, amelyben elvileg már rég jártas. Már nem ez az első Redford-film, amivel nem tudtam tökéletes szinkronba kerülni, és igazándiból nem rajongok a rendezéseiért, de még csak arra sem tudtam rájönni eddigi pályafutásom során, hogy mi velük a célja. Merthogy A cinkos, és a Gyávák és hősök (Lions for Lambs) is nyújtott egy bizonyos élményt, és A hallgatás szabályával is hasonló a helyzet, bár A cinkossal így utólag jó fej voltam, és a pontokat illetően inkább ennek nevezhető a kistestvérének.

Egy azonban biztos, hogy nem egy kapkodó idegbeteg alkotásról van szó, hanem inkább a fesztiválos hangulat veszi át az uralkodást, a történet szálai pedig halálos nyugalomban bontakoznak ki. Az események borzasztó lassan indulnak be, viszont az utolsó félórára már teljesen élvezhetővé vált, de akkor már igen nehéz kárpótolni a nézőt az elmúlt másfél óráért. Szóval az élmény közel sem pozitív, inkább a sok-sok unatkozással telő perc jut eszembe így visszaemlékezve rá.

Ennek ellenére már az elejétől fogva, sorra bukkannak elő a nevesebbnél nevesebb színészek - gondolok itt Nick Nolte-ra, Chris Cooperre, Terrence Howardra, Stanley Tuccira, Richard Jenkinsre, Anna Kendrickre, Brendan Gleesonra, Brit Marlingra, Sam Elliottra, Stephen Rootra, vagy Jackie Evanchora -, és közben hiába érződik a filmen, hogy minőségi, és hiába hozza ki magából mindenki a maximumot, egyszerűen nem több egy unalmas pillanatokkal telített politikai drámánál. Annak örülök, Shia LaBeouf komolyabb szerepekben is kipróbálja magát, bár még van hová fejlődnie, mert hiába jó, amit csinál, még nem húzható rá a remek jelző. Robert Redford hú, de megöregedett, viszont jól boldogul a kettős karakterével, és mindig szívesen néztem azokat a jeleneteket, amikor ő szerepelt. Susan Sarandon is egyre több szerepet vállal mostanság, és hasonló csónakban evez, mint Redford.

Végig a nyomozós szál kapja a fő hangsúlyt, ami kevéssé érdekes, és itt elbukik az egész történet, de még majdnem az egész film is. Rengeteg a párbeszéd, és sokszor telik azzal az idő, hogy az éppen porondon lévő színész mered a semmibe, mindez pedig főként fesztiválos drámákra jellemző, mélyre nyúló, monoton jellegű zenével aláfestve.

Nem egyszer gyönyörködtem a szép tájakban, ugyanis a fényképezés nagyon minőségi, sokszor ez nyújtott vigaszt, amikor nem tudtam mihez kezdeni magammal. Nem rossz ez, viszont kimondottan egyszer nézős, de ha kimarad, sem maradsz le semmiről. A 6/10-ért az utolsó félóra dolgozott meg, és összességében így utólag nem rossz ez, de filmnézés közben eléggé eluralkodott az unalomfaktor.

Értékelés: Az óriásölő (Jack the Giant Slayer)

Egyszer régen óriások uralták a Földet, ám lejárt az idejük, eltűntek, és elfelejtették őket. Ám a nagy Arthur király korában egy erős és ravasz parasztlegény (Nicholas Hoult) véletlenül megnyitja azt a kaput, amely mögé az óriások népét elzárták. Ők persze azonnal elözönlik az emberek földjét, és be akarják pótolni a sok száz évnyi mulasztást: pusztítás és rombolás szegélyezi óriási lépteik nyomát. Jack nem habozhat: olyan háborúba kell indulnia, amihez hasonlót sem látott az emberiség. A királyáért (Ian McShane), a népért és egy bátor hercegnő (Eleanor Tomlinson) szerelméért ölt kardot, hogy néhány bátor katona (Ewan McGregor) oldalán összemérje erejét azokkal a különös lényekkel, akikről addig azt hitte, csak a legendákban léteznek - hogy végül maga is legendává váljon.

Eljutott hát népünk színe elé is Bryan Singer óriásokról szóló fantasztikus meséje, melynek látványvilágát nagyra ígérték. Ám a jóslat nem teljesült be… komolyra fordítva, kissé sokat ígértek, amit végül nem tudtak betartani. Valóban hatalmas projekt került vászonra, azonban mégsem tudott annyira gigantikus lenni, mint amilyenre vágyott. Merthogy nem lehet mindenkiből hős. Egyszerűen ellentmondana a farkastörvényeknek. A rizsát újra félretéve nem lett ez annyira szörnyű, mint ahogyan egyesek mondják, de tény, hogy nem a feledhetetlen kalandfilmek sorát bővíti. Erősebb középkategóriába sorolandó, csak az a baj ezzel, hogy manapság ilyen a felhozatal zöme, amit egyszer megnéz az ember, és jó esetben még szórakozni is tud rajta, de nem ég a vágytól, hogy újra láthassa.

A digitális effektek megállják helyüket a mai világban, de semmi kimagaslót nem mutattak fel lényegében. Így nem is igazán értettem, amikor mutattak különféle panorámaképeket, és elénk tárul a táj, amelyen a néző szájának tátva kellett volna maradnia, ám a próbálkozás középszerűségbe torkollott. Nem totál esélytelen a helyzet, csak épp nem sikerült úgy megteremteni a 18. századot, hogy azt ne a megszokott módon ábrázolják. Magyarán szólva megint oda lyukadok ki, hogy megmaradtak az igényes középúton, az pedig, hogy A Gyűrűk Urával hozták párhuzamba - pontosítok: "Az óriásölőre a legtöbben úgy tekintenek, mint A Gyűrűk Ura világának méltó folytatójára." Azért ez a mondat hagy némi kívánnivalót maga után, de legalábbis baromi rossz marketinges duma, mert naaa.

A 3D-re ki sem térek bővebben, de pár babszemen kívül talán még egy jelenethez jött jól, a 114 percből pedig 113 percben nem. Ennek aztán volt értelme, és megint arról kell karistolnom, hogy nem hagyják választani a nézőt, ráerőltető stratégia folyik, azaz mélyebben a zsebembe nyúlok olyasmiért, amit aztán kényszerből kell 'élveznem'. Eredetileg a filmipar dolga a szórakoztatás, gyakorlatilag annyira éhesek már, hogy amennyiben tehernek számít egy szemüveg, terhelés jön létre úgymond. Nyilván, ők azt vallják, hogy a nézőnek akarnak többet mutatni, de tízből kilenc filmnél még mindig nem működik kellőképpen a 3D, és ez borzasztóan rossz arány.

Legalább a karakterekkel együtt lehet érezni, és remek színészek bizonyították rátermettségüket ismét. Nicholas Hoult számomra már most zombi hatást keltett, pedig még nem is láttam az Eleven testeket (Warm Bodies), azonban ettől erősen elvonatkoztatva szerettem a figurát. Igazi hős alkat, akit egy tehetséges fiatalember keltett életre, bár mind az eredeti, mind pedig a magyar cím kissé félrevezető lehet. A megmentésre szoruló hercegnőt egy kevésbé ismert fiatal színésznő, Eleanor Tomlinson játszotta, aki tökéletes partner Hoult mellé. Olyan igazán összeillő mesebeli páros, akiknek jövőjük nehézkesen indul, de aztán minden annak rendje szerint alakul. Ewan McGregor végre testhezálló szerepben rántott kardot, merthogy a Star Wars óta nem kedveltem őt ennyire, és ez elég sajnálatos dolog. Stanley Tucci egy örök gonosz, aki mindenhol ott van, és egyetlen alkalommal sem okoz csalódást - ezerarcú színész, akiből kevés van. Eddie Marsan nem tartozik a kedvenceim közé, mégis nagyon jól állt neki ez a szerep, de Ian McShane-t bírtam csak igazán, hiszen éppen ideális királynak.

Zene terén sem alkottak maradandót, mert már a teremből kijőve sem tudtam felidézni egyetlen dallamot sem. Totálisan nem értem, hogy hogyan kerekedhetett ki ilyen középszerű végeredmény - merthogy jóval több is lett volna ebben. Ami az óriásokat illeti, mint feljebb írtam, megállták a helyüket így 2013-at írva, de annyira nem dobtam hátast tőlük. Sokkal valóságosabbak voltak például a Hobbit trolljai - pusztán több élet lakozott bennük. Továbbá hatalmas csalódást okoztak a logikátlan zuhatagok, avagy felmerül a kérdés, hogy vajon az azokból eredő víz hová jut el? Merthogy a felhők ennyi vizet nem bírnak el, folyamatosan pedig nem eshet az eső, de az sincs kizárva, hogy az én képzelőerőm gyenge.

Kalandfilmként megállta helyét, de nem nőtt az egekig, és ezt igazán sajnálom, hiszen Singert leleményes rendezőnek tartom, ám ezúttal vagy a stúdió fogta vissza, vagy pusztán csak nem engedtek neki elegendő szabad teret. Eredetileg halvány hetest szántam neki, viszont az Óz, a hatalmas sokkal látványosabbnak bizonyult, ám annak karakterei feledhetőbbek voltak, míg itt erősebbek, így egy egálban vannak, azaz 6/10 a végítéletem.

Értékelés: Dől a moné (Gambit)

Lord Lionel Shabandar (Alan Rickman) impresszionista gyűjteményének kurátora, Harry Deane (Colin Firth) egy ravasz tervet eszel ki: elhiteti kapzsi főnökével, hogy meg tudja szerezni a Lord által mindig is áhított Monet festményt. Habár ez a Monet a tehetséges hamisító barátjának keze munkája. Harry beszervezi a csinos texasi rodeó királynőt, PJ-t (Cameron Diaz), aki szép kis summa ellenében igyekszik meggyőzni a Lordot, hogy nagyapja a II. világháborúban egy német galériából menekítette ki a festményt, és azóta, 60 éve ott lóg a lakókocsijuk falán. Már a Texasból Londonba vezető út is félreértésekkel, és bonyodalmakkal van kikövezve: PJ-t lekapcsolják a reptéren, mert nincs útlevele… de ez még csak a kezdet. Egy német eredetiségvizsgáló is feltűnik a színen, aki az egész akciót veszélybe sodorhatja.

Dől a moné? Dől a ház? A filmélményt rontó tényezőket félretéve megmozdult bennem egy érzés a végén, de nem égek a vágytól, hogy újranézzem. Michael Hoffman rendező kevéssé ismert, pedig rendezett már néhány filmet az elmúlt pár évtized során. A maga kis precíz módján szép, egyenletes rendezésről beszélünk, ami pontos hatást kelt, bár ehhez nyilván nem kis segítséget adott az Ethan és Joel Coen által papírra varázsolt forgatókönyv is. A történet eleinte nem rossz, és érdekelt is, hogy mit hoznak ki belőle, de nagyjából a felétől kezdve rendesen beklisésedik a helyzet. Ez úgy értendő, hogy jönnek a bejáratott cselekménymenetek, a kitalálható soron következő mozzanatok, miegymás.

A Coen fivérek nem hazudtolják meg magukat, és került bele némi gusztustalanság is, de a még felviselhető mennyiségben és módon, viszont szükségtelenül, funkciómentesen. Habár inkább negatív hatást keltett az a két mozzanat, semmint nevetésre bírjon. Véleményem szerint vagy nem tartozom a film célközönségébe, vagy nem tudott annyira vicces lenni, mint amennyire szánták. Habár ez nem egyenlő azzal, hogy egyszer sem nevettem rajta, csak amolyan gyenge eresztés volt ez, amin inkább mosolyog az ember.

Jellemzik továbbá az abszurd szituációk, amelyeknek a pengeélen való táncolás ágyaz meg csak igazán. Nem mondom, hogy ezekkel is baj van, de annyira nem is kiemelkedő módon köszönnek vissza. Amolyan elviselhető középút érzetet ébresztettek bennem.

Nem mondhatjuk, hogy Colin Firth kis név, de azért néha ő is vágyik arra, hogy ne kelljen felolvasnia A király beszédét. Ettől függetlenül nyilván nem okoz csalódást, hiszen ez a meggyötört, balszerencsés, fekete szemüveges úriember eljátszása kábé kisujjból ment neki. Cameron Diaz egy bizonyos szinten mindig is a kedvenceim közé tartozott, de sohasem a mély szerepeiről volt híres, viszont ez a rodeó királynő szerepe kissé kevésnek bizonyult számára. Alan Rickman pedig egy mindenkinél őrültebb karaktert elevenített meg, akin szintén érezhető Coen-ék kéznyoma. Stanley Tucci ezúttal is különc, mint ahogyan azt megannyiszor megszokhattuk már tőle, és hát… Egy mondatban összefoglalva, a színészek teljesítménye belevaló.

Ettől azért többet vártam, viszont kellemes kis mókázással teli film született, ami egyszer simán nézhető, de ha kimarad az ember életéből, akkor sem veszített sokat. Egy halvány 6/10-et elbír.

Értékelés: Óz, a hatalmas (Oz: The Great and Powerful)

Amikor Oscar Diggs (James Franco), az igencsak gyanús, piti kis cirkuszi bűvész sietve távozik a porlepte, unalmas Kansasből az izgalmas Óz birodalmába, úgy tűnik, megütötte a főnyereményt: hírnév és gazdagság vár reá. Egészen addig gondolja így, amíg nem találkozik a három boszorkánnyal, Theodorával (Mila Kunis), Evanorával (Rachel Weisz) és Glindával (Michelle Williams), hiszen ők hárman nem egészen biztosak abban, hogy ő lenne a várva várt nagy varázsló.

Hollywoodban köztudottan dúl a válság, ami jó néhány éve elérte a filmeket, ezért dolgoznak fel mindent, mert kihaltak az eredeti ötletek, azonban az elmúlt 1-2 év során megfigyelhető, hogy utolérte a rendezőket is. Gondoljunk bele, hogy mostanság hány nagyobb rendező okozott csalódást új filmjével? Amikor kijöttem a moziból, egy kérdés jutott eszembe: Sam Raimi, mit tettél?! Szóval nem kell ide folytatás, hiszen már az alapokat adó rész története is döcögött, egy nagy zűrzavar volt az egész telis tele klisés és kiszámítható jelenetekkel, amelyek unatkozásra hangoltak.

Csúnya is az, amikor nincs egy olyan főszereplő, akiért szoríthatsz, de legalább felmentő seregként két epizódszereplő megpróbálja menteni a menthetetlent. Gondolok itt Finleyre, a londinernek öltözött szárnyas majomra, és China Girlre, a porcelánbabára, akiknek komolyabb háttértörténetet írtak, mint bármelyik főszereplőnek. Például amikor magyarázták Oscar múltját, hogy honnan jött, meg miegymást, egyáltalán nem hozott lázba, sőt, kissé érdektelennek is mondanám. Nem derült ki, hogy Evanora mitől vált gonosszá, csak holmi felületes információkat kaptunk. Őszintén szólva, még a moziban sem akartam elhinni, hogy itt ülök egy ekkora volumenű fantáziafilm előtt, aminek gigászi magaslatokra tör a látványvilága, és közben unatkozom.

A történet kiszámítható, és nem kellett volna ide akkora hű meg ha, csak azért mégse mondjam már meg, hogy mi fog történni két perc múlva. Oscar karakterét mondhatni, elnagyolták, ami egyből vissza is vezethető ahhoz, hogy ezért nem lehetett vele azonosulni. A rendezésen nem éreztem, hogy összeszedett lett volna, és a jelenetek csak úgy jöttek a semmiből, az összevisszaságáról már nem is beszélve. Zavart, és emiatt eléggé élvezhetetlen mozizás lett belőle részemről. Eggyel kevesebb polcra tevős darab, ez már most tény. Írom mindezeket úgy, hogy soha nem szapultam Raimi korábbi filmjeit, sőt, nekem még a Pókembereivel sem volt bajom sokatokkal ellentétben.

Külön bekezdés, hiszen a látvány nagymestere alkotott, aki egy illuzionista köré teremtett egy sárgakővel kirakott utas kisvilágot. A vizuális részét csodálatosan kidolgozták, és valóban egyedi, amit megteremtettek, hiszen gondoljunk csak a teáskészletből kialakított falura, annak lakóira, a sötét erdőre, és annak teremtményeire, vagy akár Óz lakóira. Mind-mind csodás, viszont a tények azt mutatják, hogy mindez kevés, ha nincs mögötte a megfelelő tartalom. Maradjunk annyiban, hogy él még e földön olyan látványmester, mint Raimi, és korábban is láthattunk már hasonlót, és az sem volt egy remekmű, de… Viszont a végén a ködös-arcos jelenet egyértelműen tarolt, és az utolsó húsz percben kezdett el csak igazán működni az egész film. Addig döcögött, ott pedig mintha magukra találtak volna. Mondanom is fölösleges, hogy ekkor már nem volt mit menteni.

James Franco a kedvenc színészeim közé tartozik, és kimondottan jól állt neki Oscar karaktere, csak mivel úgymond gyenge hátszelet kapott a forgatókönyvíróktól, így nehéz bárkivel is azonosulni, vagy elhinni róla az általa játszott figurát. Mila Kunis kimondottan kellemes jelenség a vásznon, és ugyan neki sem mesélnek sokat a múltjáról, viszont legalább a motivációját megértetik a nézővel. Rachel Weisz és Michelle Williams, avagy a két ellenpólus, ugyanakkor mindkettejük otthonosan mozgott szerepében, ezáltal megvettek maguknak. Weisz karaktere egy pillanatra elbizonytalanított, és ez kimondottan jó.

Sajnos 3D-re ítéltek minket újra, amiről ismételnem kell önmagam, ugyanis nem adott hozzá pluszt egy-egy jelenetet leszámítva, ami még emellé funkciómentes is volt úgymond. Nem zavart, viszont néha leemeltem a szemüveget, és sokkal szebb kép tárult a szemem elé, mint amikor a lencséken keresztül bámultam a vásznat. Mostanság sok moziban megfordulok különféle helyeken, és általános probléma, hogy még egy jó vetítőgéppel felszereltben is elmosódott képet kapunk. Szimplán nincs meg az a tűélesség, amit mondjuk otthon egy Blu-raytől megkapok, és ez baj. De már nem az első esetről van szó.

Nagy csalódás ez, bárhogyan is nézzük, és a legideálisabb összefoglalószó ide az üres. Merthogy nem tudták megfelelően érdekes tartalommal kitölteni a bő két órára rúgó játékidőt, ami alatt több alkalommal ültem, és csak néztem ki a fejemből, hogy tényleg csak ennyire futja? Hát, akkor részemről szokás szerint jószívűen pedig egy 6/10-re.

Értékelés: A háború sámánja (Rebelle / War Witch)

Komona 14 éves várandós afrikai lány, aki most a testében növekvő magzatnak meséli el életének történetét, abból is azt, amit a háborúban töltött. Minden akkor kezdődött, amikor a lázadó hadsereg elrabolta őt 12 évesen. Ott különleges sejtései támadnak az ellenségről, ami miatt boszorkánynak kiáltották ki, és a lázadók vezetőjének kedvencévé vált. Ezt a kegyet azonban nem könnyű megtartani. Egy ott szerzett barátja meggyőzte Komonát, hogy dezertáljanak a seregből, a lánynak azonban rá kellett jönnie, hogy mennyire nem könnyű a korábban tapasztalt brutalitás kapcsán kialakult lelki és fizikai terhektől még a való életben sem megszabadulni.

A Torontói Nemzetközi Film Fesztivál hivatalos versenyprogramjában is szerepelt többek közt az alábbi alkotás, amelyet Kim Nguyen írt és rendezett a kanadaiaknak. Hasonlóan nehéz helyzetben vagyok, mint A kezeléssel, bár jelen esetben más az alaphelyzet, viszont annyiban egyezik a két film, hogy egyikkel sem tudtam igazán zöldágra vergődni. Értettem a mondanivalóját, ami valóban nemes, és a maga módján csodálatos is, hogy ezt így filmre vették, de azonosulnom mégsem sikerült vele. Pedig köztudottan szeretem a fajsúlyos drámákat, ám valami mégis hiányzott, hogy átéljem a főszereplő érzéseit.

Egészen egyedi módon, de akár kifejezhetném magam úgy is, hogy művészfilmesen bántak a hangokkal, amely tökéletesen megegyezett a kinti világ ridegségével, azzal, hogy mennyire életszerű is maga a történet. Elejétől a végéig megfigyelhetők a naturalizmus és kissé a minimalizmus stílusjegyeit is, viszont a lassúságával nem tudtam mit kezdeni. Nehezen feldolgozható, súlyos dráma háborús háttérrel, de töredelmesen bevallom, hogy nem én voltam a célközönsége.

A főszereplők kimondottan életszerűen játszanak, legyen szó akár Rachel Mwanzáról, Alain Lino Mic Eli Bastienről vagy Serge Kanyindáról. Alakításaikat már több frontról honorálták valamilyen formában, ami nagyon is helyénvaló.

Ezúttal is rövidre zárnám a mondandómat, hiszen leírtam a lényeget, és aki ezek alapján lát benne lehetőséget, vágjon neki, mert a többi 'munkát' majd már maga a film elvégzi. Pontokban viszont semmiképpen nem több mint 6/10.