Értékelés: Az éhezők viadala: Futótűz (The Hunger Games: Catching Fire)

Bár Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) és Peeta Mellark (Josh Hutcherson) megnyerték az Éhezők Viadalának 74. évi versenyét, szenvedéseik még korántsem értek véget. Győzelmük ugyanis nem jelenti azt, hogy biztonságban visszatérhetnek szeretett otthonukba, részt kell venniük a Győzelmi Körúton, végig kell látogatniuk az összes körzetet Panemben. Közeledik azonban a 75. Éhezők Viadala, Snow elnök (Donald Sutherland) pedig új szabályt hoz az esemény tiszteletére: idén az eddigi győztesek közül választanak harcosokat, hogy összemérjék erejüket egy mindent eldöntő és az Éhezők Viadalához méltó küzdelem során. Az új aréna pedig temérdek kellemetlen meglepetést tartogat a kiválasztottaknak.

Moziban kimaradt, de mindenképpen érdekelt, hogy mit hoznak ki ebből a folytatásból, ugyanis annak idején az első rész a különössége miatt megfogott. Ugyanakkor az sem titok, hogy azért vártam ennek a megnézésével, mert voltak kételyeim, és nem is hiába. Érdekes lett a Futótűz, persze a könyvet nem olvastam, de filmes szemmel nézve néhol túlságosan lelassul, és sajnos magától értetődő, kiszámítható pillanatokban is bővelkedik.

Egy dolog biztos, Francis Lawrence munkássága érződik a filmen, aki már dolgozott hasonló világvége-jellegű alkotáson, ez a rutin pedig jól jött, mert a hangulatteremtésre egy rossz szavunk nem lehet. Ebből adódik, hogy a díszletek is úsznak a fénypompában, vagy épp a sivár szürkeségben - ahogy az adott helyszín megkívánja. Szóval maga a rendezés, még ha közel sem tökéletes, mindenképpen igényes munkának számít.

Annak viszont egyáltalán nem örültem, hogy sikerült elérniük bennem azt a hatást, mintha az első részt nézném újra, és ez hangulatteremtés szempontjából pozitívum, másrészt viszont nem egyszer azt éreztem, mintha az első részben elveszve kóborolnának a szereplők. Emiatt az unalom is felütötte fejét, nyilván ahhoz viszont kellett ez a szerkezetű felépítés, hogy normálisan elmesélhessék, hogy mit-miért, de ettől még lassú maga a történetvezetés.

Mivel a játékidő majd két és fél órára rúg, nem kapkodnak el semmit, és nem is lenne értelme, bár ez is visszatartó tényező volt a novemberi premier idején. Olyan szempontból sem átlagos a Futótűz, hogy mindenki a nagy harcot várja, és igazából csak a játékidő utolsó egyharmadát áldozták be erre a célra, és a jelek szerint elég is volt. Sohasem tudtam százszázalékosan azonosulni a szereplőkkel, de a sok fölösleges nyögdécseléssel néha az őrületbe kergettek.

Ami az összezörrenést illeti, mint írtam az előbbi bekezdésben, az utolsó 40-50 perc kimondottan izgalmas lett, és a szereplők látványos módon mennek egymás ellen, vagy épp távoznak el az örök vadászmezőkre. Akadt pár dolog, amivel nem voltam kibékülve, ilyen például a füst, ami még önmagában nem is lenne gáz, de hogy mindez ellen a víz az ellenszer… Kicsit fura így könyv nélkül, márpedig ezt még csak meg sem próbálták elmagyarázni azoknak a háttérismeret nélküli nézőknek.

A digitális trükkök szépek, korszerűek, így nem okoznak csalódást, bár sokszor eszembe jut, hogy olyan, mintha a jelen időtől egy jóval korábbi civilizációban lennénk, mégis olyan kütyüik vannak, hogy az ember megirigyli. A zenéje már így pár órával később sem rémlik, úgyhogy ebben elbukott, de legalább olyan eset nem rémlik, hogy bajom lett volna bármelyik aláfestő dallammal.

Jennifer Lawrence a legtöbb jelenetében borzasztóan hitelesen játszik, de nem egyszer tűnt úgy, mintha túljátszaná a szerepét, mintha fölöslegesen fektetett volna be plusz energiákat. Mellesleg a kislányos félelem az arcán tőle már nem hihető. Liam Hemsworth és Josh Hutcherson esetében viszont egyetlen egyszer sem éreztem ilyet, ők valahogy megtalálták az egészséges egyensúlyt. Elizabeth Banks sminkje még mindig zavart, és ha már smink, párszor olyan elnagyolt munkákat láthatunk, máskor pedig profin áll az arcpúder. Fura. Homályosítsatok fel, ha valamit nem tudnék ezzel kapcsolatban.

Donald Sutherland nagyon jól tolta, és az oldalára lehetne akasztani Woody Harrelsont, Stanley Tuccit, és Philip Seymour Hoffmant is, akiket mind szívesen néztem a képernyőn, hiszen lazán eljátszották a rájuk írt szerepeket. Felsorolhatnék még ide pár nevet, de az a helyzet, hogy igazán maradandót rajtuk kívül mástól nem láttam.

Nem lesz a kedvenc részem, nem lettem nagyobb rajongója az éhezőknek, de nem is utáltam a Futótűz-t, úgyhogy kíváncsian várom a harmadik-negyedk felvonást, aztán majd meglátjuk, hogy maga a franchise mire viszi. 7/10.

Értékelés: Doctor Who Christmas Special: The Time of the Doctor

A Doki legfélelmetesebb ellenségei, a Dalekok, a Cybermenek, a Síró Angyalok és A Csend is visszatér - épp most, hogy eljött a tizenegyedik Doki idejének vége, és a tizenkettedik életének a kezdete.

Kicsit megkésve bár, de jobb későn, mint soha. Ezúttal spoileres leszek valamennyire, bár kétlem, hogy él olyan rajongó e bolygón, aki ne tudná, hogy eljött Matt Smith továbbállásának ideje. Smith volt az a Doki, akit nagyon nehezen fogadtam be David Tennant után, ugyanakkor az is tény vele kapcsolatban, hogy néhány részt követően nagyon megszerettem. Úgy gondolom, ismét egy kiváló Dokit búcsúztattunk el, és ismét azt érzem, hogy Peter Capaldi kevés lesz ide, de tudom, hogy ez csak a kezdet, bár ezen a tényen akkor is nehéz változtatni.

Smith 47 epizódon át Doktorált, ami nem kis idő, de Tennant még rá is rávert öt epizódot, és majd meglátjuk, Capaldit meddig tartják nyeregben, na meg, hogy majd mire viszi. Ami magát a karácsonyi különkiadást illeti, nem vagyok lenyűgözve. Szép volt, jó volt, de nem varázsolt el annyira, mint mondjuk a The Day of the Doctor. Nem is értem igazán, hogy hol hibáztak, hiszen az ellenségek önmagukért beszélnek, a Dalekokat tartom az egyik legveszélyesebbnek mindközül.

A háttérből leginkább Orla Brady karaktere kapott kiemelt szerepet, akit talán a legjobban kedveltem ebben az epizódban. Újfent megállapítom, hogy Karen Gillan a Doki egyik legjobb útitársa volt és marad is mindig, bár Billie Piperrel felveszi a harcot, de Jenna Colemanhez képest sehol sincs. Coleman teljesen más egyén, és az a Dokikkal is így van, csak ide valahogy túl fiatal, túlzottan… kislányos, ide pedig tökösebb és dögösebb hölgyekre lenne szükség - szerintem. Arról nem beszélve, hogy mostanság nem erőltette meg magát túlságosan.

Várós a közelgő új évad, de egyelőre nagyon nem vagyok lenyűgözve, és nem is biztos, hogy ráugranék azonnal, ha lenne rá lehetőségem. Amennyire bejött az előző különkiadás, ez annyira nem, ami pontokban kifejezve 7/10-két kóstál.

Értékelés: Gyilkos szezon (Killing Season)

A boszniai háború két veteránja - egy Benjamin Ford nevű amerikai (Robert De Niro) és egy szerb katona, Emil Kovac (John Travolta) - idegtépő macska-egér játékba kezd az Egyesült Államok egy távoli és vészjósló táján, az Appalache-hegység vadonjában. Hogy törlesszenek egy régi adósságot, kétszemélyes háborút vívnak egymással mind fizikai, mind lelki síkon. Kegyetlen összecsapásuk során rég eltemetett emlékek és sérelmek kerülnek felszínre, amiket talán jobb lett volna nem bolygatni…

Végre egy kalandokkal teli akcióthriller, ami a valóságból merít, és eredeti ötlet alapján készült, nem holmi feldolgozás, és/vagy újragondolás. Újabban nagyon csípem a Millennium Filmset, akik a The Expendablesszel kezdődően mintha elkezdték volna képviselni a régi idők előtt tisztelgő mai filmalkotásokat. Megannyi hajdani akciósztár, akik méltó szerepeket játszhatnak el egy-egy olyan történetben, ami életre való. Fura egyébként, de itt a példa, hogy nem kell öt ember egy forgatókönyv megírásához, és még csak amerikainak sem kell lennie, hogy működjön, bár ez már nem újdonság számomra.

Sőt, igazándiból manapság már az jelenti a kiváltságot, ha valami nem amerikai gyártásban készül. Ezt mondjuk a belgáknak rendezte Mark Steven Johnson, aki korábban sem tett le túlzottan magas színvonalú filmeket, mégis azt kell írnom, hogy ezúttal is korrekt munkát végzett a rábízott munka terén. Tudta mit akart, és jómagam is elég könnyen felvettem a film ritmusát, arról már nem is beszélve, hogy nem nyújtották túl. Egy ilyen történetet tökéletesen ki lehet bontani másfél órában.

Összességében örülök, hogy léteznek még olyan forgalmazók itthon, akik a hazai mozikat elkerülő filmeket nem háromrongyos áron dobják piacra, hanem jóval emberibb kétezerért vihető haza. Mert ugye ez így fair, vagy mi a szösz. Azonban, ha már belementem ebbe a témába, elkanyarodnék egy kicsit a szinkron felé, és mivel a két főszereplő a megszokott hangját kapta, nem is igazán ezen a téren ásnék mélyebbre. Itt például az ütötte meg többször is a fülemet, hogy nyelvtanilag nem teljesen értelmes szókapcsolatok hagyták el a főszereplőink száját, ez pedig nem vet túl jó fényt a minőségére. Viszont amondó vagyok, hogy ez megesik mozifilmekkel is, szóval ennél még talán meg is bocsátható a dolog. Legalábbis jobban, mint amikor több milliót költenek egy film szinkronizálására.

Kicsit elkalandoztam a filmtől. Robert De Niro és John Travolta most először játszottak egy vásznon, és ettől rosszabb 'bemutatkozást' soha többé. Mindketten a régi időket idézték bennem, viszont egy mai történetben, ami a múltba nyúlik vissza, ám mégis remekül muzsikál. Kettejük játszadozása izgalmasnak bizonyult, bár túlzottan meglepni nem tudtak vadászatuk során, ellenben a végével abszolút sikerült. Nem számítottam ilyen befejezésre, de ezen is világosan látszik, hogy nem volt jelen a készítők részéről az amerikai felfogás. Próbáltak kevésbé szájbarágósak lenni, és több mindent a nézőre bízni - már amit lehet ilyen körülmények között. Mind De Niro, mind pedig Travolta szemmel láthatóan élvezték a szerepüket, és nyilván nem ezen a terepen bizonyították be először, hogy mennyire kiváló színészek. Megértettem Travolta indíttatásait is, de inkább De Niro pártját fogtam mindvégig.

Negatívumokkal túlzottan nem tudok jönni, mert nem igazán volt olyan rész, ami ne tetszett volna, és még egyszer hangsúlyozom, ne várjatok tőle csodákat, de a maga módján ütősre sikerült. Pontjait tekintve a 7/10 sima ügy, és szinte az is fix, hogy nem most láttam utoljára. Ezek fényében tehát amondó vagyok, hogy még több tengerentúli kliséktől mentes független filmet, mert ezekben van a jövő.

Értékelés: Világvége (The World's End)

A történet 1990. június 22-én kezdődik Newton Havenben, ahol öt tini srác kocsmatúrával akarja megünnepelni az iskola végét. Hiába azonban a lelkesedés, a lista végén álló kocsmába - a Világ Végébe - már nem jutnak el. Húszegynéhány évvel később az „öt muskétás” visszatér, hogy egy újabb pohármaraton keretében befejezzék, amit egykor elkezdtek. Árnyak és arcok bukkannak fel a múltjukból, míg végül rájönnek, hogy a jövő a tét. Nem csak az övék, hanem az egész emberiségé.

Steven Moffat, fedd fel magad! Átlagos kocsmatúrás filmként indul a Világvége, és eleinte nem is nagyon vágtam, hogy mi köze ennek a Three Flavours Cornetto trilógiához. Aztán ahogy követik egymást az események, minden egyre világosabb - vagy épp sötétebb lesz. Nem kívánok filmélményt rontó tényezőkbe mászni, de basszus, Edgar Wright és csatlósai jó nagy állatok! Eleve a Haláli hullák hajnala és a Vaskabátok sem átlagos, ennek ellenére a harmadik rész úgy indul, mintha teljesen normálisak lennének.

Lassan kitérek a lényegre, hiszen rengeteg minden belekerült ebbe a trilógiazáróba. Moffatet azért említettem az irományom elején, mert nagyjából a film felétől nem tudtam eldönteni, hogy most a Világvégét nézem, vagy a Doctor Who egyik duplarészét. Az angolságát egyik sem tagadhatná le, és itt olyan furán vegyült a két franchise világa, hogy jól megkavarták azt a bizonyost. Megvolt benne az az őrültség, ami a Doki kalandjaira jellemző, és legalább annyira el is szállt, mintha egy agyament sci-fit néznék. Ez pedig bejött.

Ugyanakkor az is tény, hogy az első két felvonással szemben kicsit gyengébb végeredményt kapunk. Illetve nem, rosszul fogalmaztam, a végeredmény jó, de az odáig vezető út kicsit göröngyös, vagy, hogy is fogalmazzak. Olyan érzés fogott el, mintha öt régi cimbora belsős viccelődéseinek lennék a tanúja, ami ugye külső szemmel nézve közel sem annyira élvezhető, mint a korábbi kalandok. Aztán persze utána kapunk kárpótlást, és csak kapkodtam a fejemet, de bevallom, így lehet szépen haladni előre.

Paddy Considine, Martin Freeman, Nick Frost, Eddie Marsan és Simon Pegg játsszák az öt főszereplőt, akik mindnyájan különcök, olyan emberek, akikkel valami nem stimmel agyban. Csakhogy eljön az az idő, amikor engedik, hogy közelebbről is megismerjük őket, és nagyjából innentől kezdve veszi át a főszerepet a szórakozás. Addig is van próbálkozás, de számomra kevésnek bizonyult. Rosamund Pike kimondottan kellemes társaság ennyi elvetemült közé, és Pierce Brosnan is meglehetősen színes epizódszerepet kapott. Tehát ilyen téren ügyes dolgokat követtek el a készítők.

Amondó vagyok, hogy akik szerették az "előzményeket", itt sem fognak csalódni, de kicsit kisebb elvárásokkal érdemes leülni elé, és akkor talán nagyobbat tud majd ütni. Az erősebb 7/10-ért megdolgozott, de a korábbi részek nyolcasáig nem tudott felnőni. Illetve de, de akkor már késő volt.

Értékelés: Versenyfutás az idővel (Getaway)

Brent Magna (Ethan Hawke) kiégett autóversenyző, akit a kormány mögé kényszerítenek, miután feleségét elrabolják. Brent egyetlen szövetségese egy fiatal hacker (Selena Gomez), és az egyetlen reményt, hogy felesége megmeneküljön, az jelenti, hogy követi egy titokzatos hangú férfi utasításait, aki kamerákkal szerelte fel Brent szuperautóját, és minden mozzanatát figyeli.

Apa kocsit hajt, méghozzá Mustangot. A Warner Bros. nyári autós akciófilmje, amit odakint oltottak, ahogy azt illik, pedig vannak értékes részei is. Például rögtön jönnék azzal, hogy eredeti ötlet alapján készült, és ugyan kicsit a Fűrészt (Saw) idézi, mégis jól működik, mert telelapátolták akcióval. Habár, ez utóbbitól a közepére kezdett csömöröm lenni, de eljön az idő, amikor fordul a kocka, és ismét az izgalom kapja a főszerepet.

Courtney Solomon rendezett, akinek nevét nem feltétlenül kell ismernünk, viszont annyi tény, hogy megy neki az autós akció vászonra tolása. Ezzel engem simán megfogtak, még akkor is, ha néha már sok volt, de vannak egyes jelenetek, amelyek jobban működnek, mint a Halálos iramban széria bizonyos mozzanatai. Rengeteg autót törnek össze benne, ami tetszett, viszont a Mustang tankszerű használatát nekem nem adja be senki - páncélozás ide vagy oda. Az egyik legtetszetősebb jelenet, amikor a végén az ML-t üldözik, ami egy brutálisan realisztikus lett, az alapjait pedig mondjuk adhatná bármelyik komolyabb autós videojáték.

Hollywoodot nem azért szeretjük, mert a valósághűségre mennek rá. Nyilván vannak pro és kontra részek is. Vegyük példának a már előbb említett páncélozott kivitelt, ami nem elég mindenre, és tényleg fájó pont, hogy egy rohadt lámpa se tört be azon az autón, amivel rendőrautókat borít a főszereplőnk. Egy kicsit megpróbáltak a Drive közelébe is menni, méghozzá a zenével, ami hiba volt, mert nem hogy hozzáadott, hanem elvett az élményből.

Ahhoz képest, hogy két főszereplős a film, és sem Ethan Hawke, sem pedig Selena Gomez nem a szívem csücske, egész jól bírtam az általuk alkotott párost. Hawke mostanság ismét felkapott színész lett, és meg is értem, hiszen viszonylag aprópénzért lehet 'hozzájutni', és közben nem egy tehetségtelen színészt kapunk. Gomez kisasszony esete kicsit más, de erre a szerepre, amit játszott, tökéletesen megfelelt, és még valamennyire el is hittem neki a kütyükhöz kiválóan értő kiscsajszit. A harmadik főszereplő, az utasításokat osztogató színész nevét nem írnám le, mert irtó jól áll neki a rejtély, amit csak a film végén fednek fel. Egyébként tisztára olyan volt, mintha Jigsaw osztogatta volna a feladatokat… Csak épp más volt az indíttatás és a tét.

Nem korszakalkotó, de egy akciófilmnek simán megtette, sőt! A magyar cím viszont totálisan gagyi, amolyan snasszfordítás, csak tudnám, hogy van-e még ember, aki bedől egy ilyen címnek, és ez alapján veszi meg a filmet. Akaratlanul mennyire telibe lőttem azzal, hogy ezt így karácsony környékén toltam le. Január végén jön itthon is DVD-re, de ez így volt hangulatos. Hangulatosabb, mintha például mi is nyár végére kapjuk. Persze nem egy Reszkessetek betörők, de ha már azt nem adta egyik tévé sem, valami pótlékot találnom kellett. Haha. Pontjait tekintve 7/10-et autózott össze magának.

Értékelés: Megtört város (Broken City)

Billy Taggart, a New York-i exzsaru (Mark Wahlberg) az egyik legjobb rendőr volt a városban, ám utolsó nyomozása során túl messzire ment. Magándetektívként próbálja helyre tenni életét, mikor egy nap telefonhívást kap a polgármestertől, Hostetlertől (Russell Crowe), aki munkát ajánl neki, és lehetőséget, hogy visszakapja a jelvényét. Hostetler attól tart, hogy feleségének (Caherine Zeta-Jones) viszonya van, és ezzel veszélybe sodorja újraválasztásának esélyeit. Billy komolyan veszi a feladatot, egyre mélyebbre ássa magát az ügybe, és rájön, hogy sokkal többről van szó egy sima házasságtörési botránynál. Miután kiderül, hogy a polgármester csak kijátszotta és csőbe húzta őt, a New York utcáin edződött exrendőr az igazságot hajszolva pokollá változtatja a város teljhatalmú urának életét.

Ennek a városnak nem szabad bedőlni, főleg nem az itt zajló eseményeknek, de majd erre mindjárt kitérek bővebben. A rendezést Allen Hughes hajtotta végre, aki lényegében most először kapott lehetőséget, hogy mozifilmet rendezzen, egyedül. Korábban elég sok filmet, köztük az Éli könyvét is, ikertestvérével, Alberttal készítették, de úgy tűnik, hogy nincs neki szüksége társrendezőre, mert anélkül is jól boldogul. Nem mondanám, hogy annyira kiemelkedően végezte a munkáját, mégis kevés hullámvölggyel sikerült végigvezetnie a filmet.

Na igen, ezek az ingadozások nem biztos, hogy a rendezőre kenhetők, hiszen van nekünk egy forgatókönyvírónk is, akin szintén elég sok minden áll, vagy bukik. Ebben az esetben Brian Tuckerről beszélünk, és egy olyan szkriptről, amit nem adaptáltak sehonnan sehová, tehát eredeti ötlet került nagyvászonra. Nyilván vannak benne klisék, illetve sablonosnak tűnő momentumok, de alapjában véve az író kerülte ezeket a buktatókat.

Mint írtam az értékelés legelején, kitérnék a részletekre a megtévesztéssel kapcsolatban, merthogy a politika mindig mocskos, márpedig egy közelgő polgármester választás keményen politikának számít, de amennyiben ez jól van becsomagolva, vevő vagyok rá. Azonban az is tény, hogy elég vékony a határvonal, amit meglehetősen könnyű átlépni. A Megtört várossal Allen Hughes a határvonalon táncolt, de sikerült valami olyat belevinni filmjébe, ami miatt leszögezett a képernyő elé, sőt, még a stáblistát is kissé magamba szállva néztem végig.

Hangnemét tekintve sötét, piszkos és nagyrészt szomorú dolgokat látunk, miközben nagyon sok élet megy tönkre, és ez tökéletesen összhangban van azzal a várossal, amiről szól egyáltalán ez a történet. Nem sok jó dolog történik benne, viszont sikerült elrejteniük néhány jó szándékú 'alvó' figurát, akiknek végül megszólal az igazságérzetük, és ez pici kárpótlás a nézőnek, hogy mégsem minden teljesen koromfekete.

Egy ideje már itt pihent a polcon ez a film, és csak amikor elindítottam, akkor eszméltem, hogy már megint Mark Wahlberg alakítja a főszereplőt. Kicsit sok helyen van jelen mostanság, és nem lehet nem unni a fejét, de ezúttal azon kaptam magam néhány perccel az eleje után, hogy nem azzal foglalkozom, hogy milyen unalmas arc, hanem azzal, hogy mennyire jól végzi a munkáját. Piszkosul jól játszotta a karakterét, és nem vontam le előre a rossz következtetést, ami nagyban lehetőséget adott neki. Persze mellette egy olyan jelentéktelen színész szambázott, mint Russell Crowe, akinek nyilván nem volt nehezére, hogy eladja a minden lében kanál politikust, polgármestert. Mindegy is, hogyan nevezzük.

Wahlberget és Crowe-t fejeli meg Catherine Zeta-Jones női frontról, akiről nem tudja az ember, hogy pontosan mit is gondoljon, de csíptem őt is. Ugyanez volt a helyzet Jeffrey Wrighttal, a rendőrfőnökkel, de még Barry Pepper és Kyle Chandler is teljesen jól bizonyítottak. Alona Tal megint csak adott valami pluszt ehhez a filmhez, mert kellemes párost alkottak a vásznon Walhberggel, viszont Natalie Martineznél végig bűzlött valami, ami a múltjára való tekintettel érthető is.

Lassan zárom is soraimat. Kicsit sajnálom, hogy moziban kimaradt, de annak idején nem bíztam benne annyira, hogy mozijegyet váltsak rá, viszont az itthon nézés nem vett el semmit az értékeiből, ami egy stabil 7/10-et jelent, viszont a nyolcas lécet már nem tudta megugrani.

Értékelés: Machete gyilkol (Machete Kills)

Miután egy fegyvercsempészeket leleplező akció balul sül el és elveszíti partnerét, Sartanát (Jessica Alba), Machete (Danny Trejo) megbízást kap az Egyesült Államok elnökétől egy életveszélyes küldetésre az amerikai állampolgárságért cserébe. Mexikóba kell mennie, hogy megállítsa az őrült Mendezt (Demian Bichir), egy hírhedt kartell főnökét, aki azt tervezi, hogy rakétát lő Washingtonra.

Robert Rodriguez kedvenc rendezőim egyike - már, amikor nem családi filmet rendez -, de kicsit olyan érzés fogott el, mintha kényszerből készítette volna el ezt a folytatást. Ugyanakkor az sem mondható el, hogy nem volt benne fantázia. Aki nem látta az első részt, érdemes tudnia, hogy Danny Trejo az új Chuck Norris, és ezzel nagyon sok mindent el is árultam. Nincs megállás, nincs akadály, és Machete csomó dolgot nem csinál. Fontos tényező továbbá, hogy az első rész utálói ezt is messzire kerüljék el, mert jelen esetben sokkal nagyobb a tét, és minden egészen más.

A lényegre térve, sokkal szarkasztikusabb poénokkal tarkítják a legtöbb esetben képtelen, már-már 'mindig lőnek, sohasem töltenek' felfogás értelmében megszületett akciójeleneteket. Nincs is ezzel baj, egyszerűen tudni kel elfogadni, beengedni, és akkor egyből fel is villan a szórakozáshoz vezető zöld lámpa. A rendezés nem rossz, de lehetne sokkal összeszedettebb is, mert a játékidőt nem mindig sikerült épkézláb jelenetekkel kitölteni.

Egy kicsit a forgatókönyvre is neheztelek, ugyanis elég sok ember elhull, és főleg egyes női főszereplőkre gondolok most itt, akiket még simán elnéztem volna a későbbiek során. Nyilván áldozatra is van szükség, csak kicsit olyan agyatlanul belevágósnak tűnt nekem. Persze egyensúlyozva van ez a csorba, hiszen rengeteg ember válik meg a fejétől, és a gyilkolás olyannyira véres keretek között zajlik, hogy abszolút beleillik a B-filmes stílusba, abból is a jobb, a nézhetőbb fajtába. A helikopteres rész nagy kedvenc, de a 'porrálövő' se semmi masina.

Nagy erénye a folytatásnak, hogy megannyi neves színészt győztek meg egy-egy szerepre, akik kimondottan feldobják a hangulatot, de ne szaladjunk ennyire előre. Nézzük a régi motorost, a mindenre elszánt, még az akasztókötélnek is fityiszt mutató Danny Trejót, aki annyira jól nyomja a karaktert, hogy nincs még egy ilyen rosszarcú színész, aki eltudná játszani Machete-ét. Demian Bichir asszisztál mellette, és Mel Gibson is annyira képtelen figurát kapott, hogy egyáltalán nem lóg ki a sorból. Habár, Charlie Sheen sem mellékes az elnök szerepében, és Antonio Banderas felbukkanása is feelgood perceket kölcsönöz.

A női front már egészen más, de Jessica Alba… a fenébe is. Michelle Rodriguez szintén nem mai csirke ebben a világban, de átkozottul jól játssza a szerepét. Sofía Vergarát általában nagyon bírom, itt viszont hamar kiég a karaktere a melltartóba épített gépfegyverével együtt. Próbálkozik, de a forgatókönyv nem adott számára elég teret, lehetőséget. Lady Gaga viszont jó, bár mindennek nevezhetjük, csak nőiesnek nem, amit elég durva pont róla leírni, de ez a száraz valóság. A kis Alexa Vegától vártam még többet, hogy majd kicsit jobban domborít, de úgy látszik, az előre megmutatott jelenetképekkel ki is merítették őt. Apropó, Amber Heardöt meghagytam a végére, mert neki bizony egészen viselhető szerepet írtak, aki kellőképpen rejtélyes, kicsit kiszámíthatatlan, de a jártasabbak sejthetnek valamit már az elejétől kezdve.

Szóval tehát a helyzet nem egyszerű, de azt sem mondhatom, hogy jobb lett volna, ha nem készül el a Machete gyilkol. Azt viszont sajnálom, hogy nem tudott felnőni az első rész szintjére, bár ott az újdonság hatása is jelen volt, ami szintén nem elhanyagolandó tényező, és végül is annyira nem is maradt el. Pontjait tekintve a laza 7/10 elfér rá, de polcra csak a párszázas kosárból kerül majd fel az első mellé.

Értékelés: Hupikék törpikék 2 (The Smurfs 2)

Hókuszpók nem nyugszik! A mindig balszerencsés varázsló újra és újra nekirugaszkodik a lehetetlen feladatnak: törpöket akar szerezni, mert a szuper-varázsfőzet receptje nem hat nélkülük. Ezúttal borzasztó fegyvert vet be: egy varázslat segítségével olyan gonosz lényeket teremt, amelyek első ránézésre könnyedén hupikék törpikének tűnhetnek. A gonosz kis törpszerűségek nem is tétlenkednek: elrabolják Törpillát. Hupikék mentőakcióra van szükség, ha Aprajafalva lakói vissza akarják kapni a legszebb törplányt - és ehhez emberi szövetségesekre is szükségük van.

Két évvel ezelőtt valami olyasmi történt, amit egyáltalán nem gondoltam volna: Raja Gosnell megrendezte nekünk az élőszereplős és animációs karaktereket és részeket is tartalmazó Hupikék törpikéket, amin egész jól szórakoztam. Sajnos, vagy nem sajnos, a folytatáshoz idén nyáron nem volt kedvem, így maradt a DVD-n nézés. Amondó vagyok, hogy akinek az első rész bejött, ez sem fog csalódást okozni, hiszen minden alapanyag adott volt hozzá.

Gosnell visszatért rendezőként, és az animáció is fejlődött egy keveset az elmúlt két év során. Arról nem beszélve, hogy szerencsére nem láttam sok előzetest, de Törpilla milyen eredettörténetet kapott már?! Ez hatalmas ötlet volt a készítők részéről, és pont valami ilyesmire van szükség, ha használható folytatást akarunk bármihez is. Nem mondom, hogy annyira el vagyok tőle ájulva, de azt a szintet hozták, amit az első résszel elértek, és ha nem romlásról beszélünk, az már értékelendő.

Kis kék hőseink ezúttal is élethűek, és szépen kidolgozottak, bár még mindig furán festenek napjainkban, de ez megszokás kérdése. Ami a CGI-t illeti, Sziamiau esetében már nem ennyire vidám a helyzet, ugyanis történetesen csúfot űztek ebből a hátrányos helyzetű macskából. Annyira idióta a megjelenése, az életellenes reakcióival pedig totál hazavágják a karaktert. Ellenben ott van Hókuszpók, akit Hank Azaria hoz zseniálisan, sőt még attól is jobban. Azaria hatalmassá varázsolja ezt az amúgy is erős karaktert.

Neil Patrick Harrisről elég nehéz elhinnem az újdonsült családapa szerepét, de ezt hagyjuk, legalább Jayma Mays oldalán jól mutat. Ebben a felvonásban Brenadan Gleesonnal erősítenek, aki természetesen nem okoz csalódást, és kellőképpen vicces karaktert írtak neki. Habár néha már-már fárasztó, mégsem lehet rá haragudni, hiszen akárhonnan is nézzük, egy mese főszereplőiről beszélünk.

Nagy erény ettől a résztől is, hogy rengeteg a rímelős párbeszéd, és a szinkron olyannyira jó lett, hogy garantáltan padlót lehet fogni a nevetéstől. Jól fogták meg a Facebook témát, és végül is a digitális kütyüket is kellemesen, nem tolakodó módon csempészték be a történetbe, nem beszélve a vastoronyról. Nem akarok ódákat zengeni, és nem is vagyok tőle hanyatt esve, de úgy gondolom, a 7/10-ért itt is megdolgoztak, és ha újra kell néznem a jövőben, nem fog nehézségeket okozni.

Értékelés: Riddick

Riddicket egy látszólag kihalt bolygóra száműzik, ám hamar rá kell jönnie, hogy nincs egyedül. Vérszomjas ragadozókkal találja szemben magát, akik nem kímélnek semmit, ami él és mozog. Riddick egyetlen esélye a túlélésre, ha vészjelzést ad le a zsoldosoknak, akik már 10 éve vadásznak rá. A bolygóra érkező első űrhajó egy veszélyes, és kegyetlen katonákból álló csapatot szállít, míg a második roham parancsnokáról kiderül, hogy személyes érdekek vezérlik. Mindegyik fejvadásznak egy a célja: elkapni Riddicket, és vele együtt távozni a bolygóról. De az idő egyre fogy: egy halálos vihar közeleg, és a ragadozók is a nyomukban járnak.

Riddick mindig is híres volt bombasztikus túlélőképességeiről és életellenes cselekedeteiről, és ez a film is így indít, amit igazán bírtam. Plusz pont jár érte, hogy bedobják a nézőt a mélyvízbe, nem tudunk sokat arról, hogy hogyan került az adott helyre, hogy miért küzd, és azt is csak találgathatjuk, hogy mi vezényli. Sok év eltelt azóta, hogy láttam az első két filmet, de annak idején eléggé kedveltem mindkettőt, viszont mire eljött a premier ideje, elbizonytalanodtam.

Elég kevés esély volt arra, hogy valaha is készül még rész a franchise-on belül, de David Twohy rendező és Vin Diesel addig küzdöttek, hogy végül csak összehozták nekünk. És szerintem nem csak utóbbinak szíve ügye a Riddick széria. Eléggé megoszlik a közönség véleménye, de most eljutottam oda, hogy megnézzem a Riddicket, ami egyszerűen csak jókor volt jó helyen. Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá, mert bennem is kissé vegyes érzések kavarognak, de több a pozitívum első ránézésre.

Tetszett, ahogyan küzdött a főszereplő egy új bolygón (majd kijavítotok, ha nem így van), és a különféle lények is eléggé bejöttek. Bár, az igazat megvallva, volt egy kis B-filmes beütése az egésznek, de ettől függetlenül többnyire jól szórakoztam. Egyértelműen látszott a filmen, hogy kisköltségvetésből dolgoztak, így elég sok jelenetnél segítségül hívják a sötétséget. Ami pedig a látványt illeti, szerencsés a helyzet olyan szempontból, hogy nem a lények kidolgozásán spóroltak, hanem inkább a különféle látványelemeken. Az állatok és lények is elég realisztikusak, persze meg lehetett volna profibb módon is csinálni, de nem ennyi pénzből. A tájak és ennek különféle elemei olyan hatást keltettek, mintha egy webes szériát néznék, kis túlzással a koncepciófilm is ráhúzható, mégis simán nézhető.

Vin Diesel az utóbbi években nagyon összenőtt Dominic Torettóval, így nem mondom, hogy egy darabig nem volt furcsa, hogy most egy teljesen más karaktert játszik. Viszont annyi szent, hogy az akciózás megy neki, és lehetne ő akár az idegen bolygón ténykedő Rambo is. Lerí róla, hogy profi, érti a dolgát, és a többiekkel szemben ő az egyetlen, aki tisztában van a rájuk leselkedő veszéllyel. Ellenfélként és/vagy barátként olyan színészek muzsikálnak mellette, mint a rosszarcú Jordi Mollá, a brutális kinézetű, de itt annyira nem kihangsúlyozott Dave Bautista, vagy Bokeem Woodbine. Női fronton pedig Katee Sackhoff az, aki kerülgeti Riddicket, és fordítva. Bejött a kettejük közti kapcsolat, a közös múlt, az elhintett kémia.

Annak idején ígértek nekünk R-es korhatár karikán belüli vérengzést, amit bizony kőkeményen be is tartanak. Eleinte olyan volt az egész, mintha egy kemény horrorfilmet néznék, fröcsögött a vér, ropogtak a csontok, és kő kövön nem maradt. Aztán a film középső harmadában szinte semmi nem történik ebben a szellemben, de a végére ismét rákapcsolnak, és megmutatják, mitől is döglik a légy Riddick 'háza táján'.

Végtére is elég jól szórakoztam, bár szerintem a játékidővel kicsit mellélőttek, de ennyi baj legyen, végül csak megoldották a folyamatosságot. Pontokban kifejezve a 7/10 elfér rá.

Értékelés: Act of Valor

Egy elit tengerészgyalogosokból álló csapat titkos küldetésre indul, hogy megmentsenek egy elrabolt CIA ügynököt.

Az Act of Valor egy nyomokban háborút is tartalmazó akciófilm, amelyet már az első előzetese óta vártam, pedig egy viszonylag kiskaliberű alkotásról van szó, hiszen egyrészt csupán $12 millióból alkottak olyat, hogy aztatyűha! Másrészt pedig a rendezőpáros, Mike McCoy és Scott Waugh is értették a dolgukat, de főleg az akciójelenetek lettek bitangfeszesek. Utóbbi egyébként jelenleg a Need for Speed filmen dolgozik, és ezek alapján testhezálló a feladat számára. Nos, ugyan kiszámítható jelenettel indítani nem épp biztató dolog, de utána kapunk az arcunkba bőven. A forgatókönyv ütős és néhol lágy is, ami nem a legjobb párosítás, egy ilyen témájú filmhez. Nagyjából emiatt el is bukik kicsit, és nem tud magasra törni. Hogy miért? Máris írom.

Ötletes megvalósítások hadával találkozhatunk a filmben, és annyira profi szagot áraszt magából az összes terepen játszódó jelenet. Komáltam, hogy kevésbé ismert színészeket állítottak a középpontba, akik tökéletesen alkalmasak voltak a küldetés teljesítésére. Igen ám, amikor a harctéren vagyunk, akkor minden rendben van, azonban amikor a hétköznapi dolgokra fókuszálnak, akkor nagyon unatkoztam. Habár, meg kell hagyni, a katonák összetartása a harctéren túlnyúlva a magánéletben is megvan, ami egy igazán becsülendő dolog manapság.

Lényegében mindegy is, hogy kik voltak a főszereplők, mindenki hibátlanul és többnyire hitelesen fejezte be misszióját. Ám egyetlen hiba csúszott a számításba, karcsú volt, amikor egyiküket elintézik, merthogy ezt egy SEAL-lel tuti nem csinálják meg, amit a filmben láthattunk. A drámai szállal is sikerült megbirkózniuk a szereplőknek, szóval úgymond rájuk nézve ennyi negatívum tűnt fel. Alex Veadov nevét még azért ideírnám, aki már csak a megjelenésével megvett magának, és igen, ilyen a rosszfiúk főnöke.

Brutálisan jó az első nagyobb küldetésük, amikor először a szárazföldi egységet követjük nyomon, aztán pedig a folyón érkezik a támogatás. Ez a jelenet konkrétan aranyat ér, már-már besírtam, annyira patentül feküdt! Eleve masszív a hadijárgány jelenlét az egész filmben, és amikor ebben a jelenetben megjelennek a tandem rotoros helikopterek, amelyek egy-egy csónakok libegtetnek maguk alatt… ezért a részért teljesen odáig voltam. Hibátlanul dolgozott az operatőr, a fényképezés is gyönyörű, közben a hangulat is a tetőfokára hágott, amit még megfejeltek egy ide illő zenei aláfestéssel. A zenéjéről elmondható, hogy kalandos, és segít közelebb kerülni a szereplőkhöz, magához a filmhez, a történethez, ám néha kicsit eltaktikázták magukat, mert túl vidám hangvitelűre lett komponálva egy-egy dal.

Tetszett továbbá, ahogyan a bemutatkozó szereplők adatait kiírták a képernyőre, és ezt a megvalósítást küldetés közben is kiválóan alkalmazzák. Ez az egyik olyan dolog, amitől érződik rajta, hogy mennyire igényes munkát végeztek a készítők. Legyen szó bármilyen filmről is, ritka, rendkívül megleptek, hogy a főszereplők szervezetten tudnak csapatként együtt mozogni, és ennél minden halál pontosan a küldetés terve szerint zajlott. Öröm volt ilyet látni, és tényleg egymásra bízták magukat, mert ha csak egyikük is hibázik, az emberáldozatot követel.

Halomra gyűlnek a töltényhüvelyek, és kemény egy akciófilm ez, ám mégsem tudom maradéktalanul szeretni, pedig olykor annyira összekapták magukat, hogy emiatt le a kalappal. Pontjai 7/10 fölé semmiképpen nem kúsznak, pedig van benne lehetőség, csak az említett akciómentes részek elbuktatják.

Értékelés: A háború kísértetei: Légi hitvallás (Saints and Soldiers: Airborne Creed)

Az amerikai 517. Ejtőernyős Gyalogos Ezredet Dél-Franciaországban vetik be 1944. augusztus 15-én. A parancs szerint támogatniuk kell majd a Berlin felé nyomuló szövetséges csapatokat. Ám az ugrásnál szétszóródnak, és meg is támadják őket. Miközben három ejtőernyős a találkozóhelyre igyekszik, francia ellenállókkal találkozik. Az ellenállók nehéz helyzetben vannak, és a segítségüket kérik, hogy kiszabadítsanak néhány partizánt a németek fogságából. A három ejtőernyős súlyos döntésre kényszerül.

Ryan Little A háború kísérteteivel (Saints and Soldiers) már bizonyította rátermettségét háborús terepen, és most ismét visszatért ezekhez a gyökerekhez. Nos, az iszonyatosan hangulatos trailer után kétség nem fért ahhoz, hogy nekem ezt látnom kell, viszont némileg félretájoltnak, megvezetettnek érzem magam. Nem lett ez rossz film, viszont annyit rögtön az elején leszögeznék, hogy nem vérbeli háborús alkotásról van szó, mert a háborút, mint eseményt csak érintjük, ami valahol érthető is, hiszen feltehetőleg nem szórhatták két kézzel a zöldhasút.

A költségvetéséről nem írnak sehol fix adatot, de a maga kis kategóriájában emlékezetes darab marad számomra, és amit lehetett, valószínűleg kihoztak belőle. A játékidő nagyobb része akciótól mentes, viszont izgalmakat ettől függetlenül még kínálnak mellé, de csak mértékkel. Nem mondom, hogy a háborús filmek szerelmesei odáig lesznek érte, de egy próbát mindenképpen megér még nekik is, mert a hangulatot sikerült megteremteni, amihez nagyban hozzájárulnak a tökéletesre komponált betétdalok. Gondolom, mondanom sem kell, hogy egy jó házimozi ajánlott hozzá, hiszen így nyújthat nagyszerű élményt.

Szerencséjére a rendezés feszes, végig érződik, hogy kézben tartják a gyeplőt, és hogy haladunk valahová. Bár a végére sikerült kapkodósra venniük a figurát, és gyorsan eltenniük láb alól egyes szereplőket, de ebbe a spoilerek miatt nem mennék bele jobban, érteni fogjátok, mire céloztam.

Corbin Allred, David Nibley és Jasen Wade alakították a három főszereplőt, akik a film színvonalához mérten korrektül teljesítettek szolgálatot, és álltak hadba, akarom mondani, megtették, ami meg volt nekik írva, de semmi kimagaslót nem szabad tőlük várni. Virginie Fourtina Anderson az egyik női főszereplő, és ő viszont megfogott, mert különösen szép fiatal hölgy, akivel szimpatizáltam, és több jelenetet varázsolt szórakoztatóan érdekessé. Ugyanakkor, ha a helyzet úgy kívánta, beállt a férfiak közé, és szembeszállt az ellennel. A visszaemlékezős jelenetek viszont nem tesztettek, mert kissé erőltetettnek éreztem, és kevésszer adott hozzá pluszt a háttértörténethez.

Először nem vágtam, hogy miért nem kapott nagyobb visszhangot odakint, de olyannyira nem, hogy még hírek formájában sem írtak róla. A film végére világossá vált, hogy ez inkább amolyan otthoni szórakozásra készült, semmint mozizásra, bár néhány jelenetnél biztosan jól jött volna a komolyabb technika, de mivel ezek nem tobzódnak benne, így nincs mit sajnálni. Részemről kicsúszik rá a 7/10, mert néhány apróbb jelenetet leszámítva nem unatkoztam, és hangsúlyozom, hogy a hangulatával nagyon elkaptak.

Értékelés: Az elnök végveszélyben (White House Down)

Két ember bujkál a Fehér Házban. Árnyékként osonnak végig a folyosókon, liftaknában húzzák meg magukat, a medence körül lapulnak. Az elnök az (Jamie Foxx), akit egy magányos zsaru (Channing Tatum) véd. A világ legjobban védett középületét elfoglalta egy terroristacsapat, ám jól kidolgozott tervük befejezéséhez az elnökre is szükségük van. Az épület fegyveresekkel van tele - egy paramilitáris egység mindenre elszánt tagjaival. Az elnöki testőrségbe vágyú zsaru azonban mindenre kész, hogy végrehajtsa azt a feladatot, amire felesküdött: meg akarja védeni az elnök életét és meg akarja menteni foglyul ejtett lányát.

Ha azzal a céllal ülünk le Roland Emmerich akciófilmje elé, hogy szórakozzunk, akkor nem lesz gond. Viszont, ha komolyan vesszük, akkor már közel sem ennyire vidám a helyzet. Tény, hogy az első húsz perc alatt kockára untam magam, ami annak köszönhető, hogy annyira tipikus, szájbarágós képsorok követik egymást, hogy az eszemet majd eldobtam. Ilyen téren buta a forgatókönyv, és a nézőről is ezt feltételezik, viszont amikor beindulnak az események, és az akció kerül középpontba, onnantól kezdve rutinmenet Emmeirch-módra.

A rendező mindig is értett ahhoz, hogyan álljon elő ütős akcióval, bár egy-egy alkalommal előfordulnak hülyeségek, ami hiteltelen az adott szituációban, de nem, egyáltalán nem éreztem azt, hogy fölösleges volt az idei év második Fehér Házas akciófilmjét elkészíteni. Emmerichnek mindene a rombolás, és a legjobb jóindulattal írom, hogy egy igazi állat. Semmi nem marad épp, ami az amerikai kormányhoz fűződik. Célkeresztbe kerül az Air Force One, a delta force-osok kopterei, a Fehér Ház alapjait is több alkalommal megrengeti, és még sorolhatnám. Nem mondom, hogy nem élveztem, mert akkor hazudnék. Mint feljebb írtam, szórakoztató, de nem szabad komolyan venni.

Az Amerikára törő zsoldosok tagjai egytől egyig profin néznek ki, ezzel nincs is bajom, viszont a munkásságukat és a múltjukat erősen kétségbe vonom némelyiküknek. Olykor keményen odavernek, máskor pedig olyan amatőr hibákat vétenek, hogy rossz nézni, hogy valami mindig balul sül el. Olyan ez, mintha túl nagy falat kenyérbe haraptak volna, de azért még rágódnak rajta, hátha sikerül teljesíteni a küldetést. Ezek ellenére sem tudok rá haragudni, mert mint akciófilm, ebben a formában működőképes, ráadásul a gyengébbek így esélyt kapnak a túlélésre.

Channing Tatumot rég nem láttam normálisan akciózni, de itt most mindent törleszt. Féltem, hogy picit sok lesz a karaktere, de erről szó sincs. Kapott egy kattant családot, és végül is senki nem volt körülötte normális. Picit fájt az amcsik részéről az az oktondiság, amikor a híradóban azt ecsetelgetik, hogy egy xy nevű kislány közzétett egy videót a neten, aki még a Fehér Házban tartózkodik. Mégis mi a büdös francot képzeltek ezek? Meg akarják öletni azt a szegény gyereket? Idióta amcsik. Az ilyen dolgok viszont erősen belerondítanak az egyébként egyáltalán nem rossz összképbe.

Jamie Foxx sem vette magát elég komolyan, és a filmben úgy váltogatják az elnököket, mint egy kétéves a pelenkáját. Nem tudom, erre mi a pontos protokolljuk, de ez így egyelőre büdös nekem, viszont legalább az összeesküvés elméletük ütött, jól volt kitalálva. Nyilván, az elején jómagam is ráböktem az egyik karakterre, hogy hiába kormánytag, ő rosszfiú lesz, de a végével megleptek. A részleteket mellőzném, hátha sikerül másokat is meglepni. Visszatérve Foxxra, jó párost alkottak Tatummal, és a cipőjét is csippantottam. Hogy most mennyire viselkedett elnökként, az már más kérdés egy ilyen szituációban, de hazafinak mindenképpen hazai maradt.

Jason Clarke mostanság szeret a rossz oldalon állni, és jól is végezte a munkáját - már ami a színészi alakítását illeti. Richard Jenkins és James Woods is remek vén rókák ide, de előbbit kimondottan imádom, mindig a legjobb formáját hozza, és ez most sem történt másként. Jimmi Simpson egy kattant hacker szerepében teljesedhetett ki, és neki is köszönhetünk néhány feelgood pillanatot. Lance Reddick (Fringe) is nagy kedvenc, viszont a szinkronja borzalmasan viccessé és hiteltelenné tette a karakterét. Maggie Gyllenhaal és Joey King női fronton erősít, akikkel szintén nem nyúltak mellé, és főleg utóbbi rendesen el is ereszti magát színészileg.

Az akciójelenetek tényleg profik, és emiatt senki nem mondhatja rá, hogy ez egy rossz akciófilm lenne, csupán arról van szó, hogy a jó szórakozás érdekében szemet kell hunyni néhány amcsi felfogású dolog fölött. Ha már akció, akkor például mennyire nagyszerű már az a jelenet, amikor a deltások megközelítik a három kopterrel a célpontot, és a limós, kertben szambázós jelenet is szórakoztató. Részemről a 7/10 simán elfér rá, és a végére még meg is hatódtam minden elkövetett butaság ellenére.

Értékelés: Gyakornokok (The Internship)

Vannak emberek, akik bármit rá tudnak sózni embertársaikra. Nick (Owen Wilson) és Billy (Vince Vaughn) született kereskedők: bájosak, jó fejek, hazudósak: mindent eladnak ám a cég, amelynek dolgoznak, csődbe megy, és ők elvesztik az állásukat. Kénytelenek új életet kezdeni, csak fogalmuk sincs, merre induljanak. Míg végül néhány szerencsétlen véletlen és még szerencsétlenebb próbálkozás után a Google gyakornokai lesznek. Nem ismerik ki magukat a digitális világban, azt sem tudják, mi az a posztolás és mit jelent az, hogy LOL. Húszévesekkel kell megküzdeniük az új állásért - de ők bármire hajlandóak, és majdnem mindenre képesek: a régi gárda nem adja meg magát.

A nyár egyik vígjátéka, amelyre végül itthon került sor, és bánom is kicsit, de nem túlságosan. Ki ne szeretne a Google-nél dolgozni? De mi kell ahhoz, hogy a világ egyik legnagyobb cégéhez bejusson az ember? Úgy tűnik, hogy Shawn Levy megmutatja nekünk, és a Gyakornokok tipikusan Levy-s, ugyanis megvan benne az a kedvesség, ami a rendező korábbi filmjeiben is fellelhető. Hiába indul sablonosan az eleje, és az első húsz perc alatt hiába untam magam kockára, még a kétórás játékidővel is megbirkózott végül. Elgondolkodtam, hogy mondjuk a Social network mennyire jó reklám a Facebooknak, de vajon a Gyakornokok is elég jó reklám a Google-nek? Eleinte kétségbe vontam, hogy igen, de ahogy követték egymást az események, egyre inkább beigazolódott, amit az előbb taglaltam.

Tehát ebben a vígjátékban megvan az a kedvesség, ami szerethetővé teszi, ami miatt nem tudok rá neheztelni, és ami miatt most is jó szájízzel gondolok rá vissza. Amolyan kis betekintő a kulisszák mögé, hogy hogyan is mennek a dolgok egy ilyen gigavállalatnál. Szórakoztató lehet egy ilyen helyen dolgozni, még akkor is, ha kiderül, hogy rossz főnököt kapsz, mert nem minden az, aminek látszik. Nyilván nem fenékig tejfel az élet ott sem, de a film és ott dolgozó ismerősök elmondása alapján még mindig az egyik legjobb munkahelynek tűnik. Nem is tudom, mennyire, vagy hagyják-e egyáltalán az embert saját kreativitása alapján dolgozni.

A történet elég amerikai, és természetesen akad benne néhány már megszokott mozzanat, ami miatt kissé sablonos lett. Sok benne a mese rész is, például, ahogyan bejutnak a céghez, és ahogyan teljesítenek egy-egy feladatot, de mégis simán nézhető. Na, persze, még azt is fontos tudnotok, hogy nem az a sírva nevetős vígjáték, inkább maga a közeg lehet az, ami beszippanthatja a nézőt.

Vince Vaughn igazán nagyszerű színész, és nem árt tisztában lenni azzal, hogy ez az egész ötlet az ő fejéből pattant ki, amit aztán társtollnokként papírra is dobtak. Ez adta hát az alapokat, és elég jó érzés lehet egy ilyen filmben szerepelni, amelynek te tetted le az alapköveit. Vaughn rutinos színész, lényegében kisujjból ment neki a szerep eljátszása, mint ahogyan ugyanez elmondható társáról, Owen Wilsonról is. Jó kis páros, bár Wilson még nem mosta le magáról azt a mocskot, amit néhány utóbbi időben elkövetett gagyi vígjátéka hagyott rajta. Női fronton Rose Byrne kerül fűzés alá, aki jól bírja a strapát, és szintén működőképes karaktert elevenített meg. Aasif Mandvi kiváló főnök, Max Minghella is tett a dolgát, és kellőképpen unszimpatikus tudott lenni. Az eddig nem igazán ismert Josh Brenerrel nagyon telibe találtak, tipikus Guglis arc. Tiya Sircar szerethető gyakornok és zöldfülű, és végül is sok mindenkit felsorolhatnék, de a szereplőket stílusosan válogatták össze.

Egy dolgot mindenekfelett biztosan tanít Shawn Levy filmje, ami pedig nem más, minthogy hajkurászd az álmaidat, egyszer úgyis eléred őket, csak eléggé akarnod kell. A 7/10-ért megdolgozott, és ezt még jómagam sem hittem volna. Végül még annyi, hogy a vége főcímre érdemes maradni, állati ötletes megoldások kaptak helyet.

Értékelés: Itt a vége (This Is the End)

Filmesek sokféleképpen elképzelték már a világvégét, és nem tudjuk, melyiküknek lesz igaza. Lehet, hogy borzasztó légi csaták, vérfagyasztó hóviharok vagy kegyetlen ősállatok kísérik majd utolsó útjára a Földet. De mostantól van egy vidámabb változat is. Egy híres hollywoodi színész, akit James Francónak hívnak, bulit szervez. A vendéglistán természetesen csupa híresség, sztár és jól ismert partiarc szerepel. Ám a gyönyörű Los Angeles-i villa hamarosan megtelik félelemmel. A világ sajnos pont a buli közben ér látványos véget, a vendégek pedig mind másképpen reagálnak a hírnevükre fittyet hányó, feltartóztathatatlanul közelgő katasztrófára.

Felületes Hollywoodi vígjátékként indul a film, aztán több lesz belőle, valami, ami nem szokványos. Nos, itthon jól megvárakoztattak minket az Itt a végével, pedig tipikusan olyan vígjátékról van szó, amit nyárra kalibráltak, amikor odakint verőfényesen süt a nap, és gatyát repeszt a hőség. Biztosan láttatok már olyan vígjátékot, amihez köze volt Seth Rogennek vagy Evan Goldbergnek, történetesen a rendező-forgatókönyvíró párosnak, ami némileg behatárolja, hogy mire is számítsunk. Ezúttal sem okoznak csalódást, és nem épp számomra szimpatikus darabokkal álltak elő eddig, viszont ezt most valahogy könnyedén fogyasztottam.

Mondhatni jó hangulatban telt el a játékidő, hiszen egy olyan Hollywoodi partival indul a film, ahol olyan hírességek isznak és buliznak nyakra-főre, mint Rihanna, Michael Cera, Emma Watson, Mindiy Kaling, Christopher Mintz-Plasse vagy Paul Rudd. Persze a főszereplőink sem mellékesek, de róluk később. Maga a sztori ötletes, hiszen erre még nem volt példa, hogy ilyesmit láthassunk nagyvásznon. Számomra olyan ez az egész, mintha ez a néhány híresség összefogott volna, aztán csaptak egy nagyobb bulit, amit aztán megspékeltek ezzel-azzal, és filmre is vettek, hogy láthassa az egész világ, milyenek a hétvégéik, hogyan is élnek.

Sajnos a Seth-hez is köthető morbid ötletek nem maradtak megvalósítatlanul, ami mellett jómagam sem fogok szó nélkül elmenni, hiszen pont olyasmi dolgokról beszélek, mint a lógó férfiszerszám, ami nem épp filmbe való. Illetve megszokhattuk már tőlük, csak na. Néhány ötlet viszont az eredetiség rovására megy, de nem kimondottan károsan, ugyanis… nem is tudom, spoilerezzek-e, szóval inkább személyesítés nélkül írnám, hogy ördögűzést is kapunk többek közt, ami állati vicces ötlet ekkor már.

Mint írtam, többről van szó, mint a világvége és a vígjáték sajátos stílusjegyeinek keveredéséről. Nagyjából a játékidő felétől kezdve jobban beindulnak az események, és szinte azonnal egy sci-fiben találjuk magunkat, ami elég coolul néz ki ahhoz, hogy valamennyire kitűnjön a tömegből. Jól mutatott az általuk megálmodott világvége, a lángokban fuldokló Hollywood, a környék, ahol megannyi híresség él, és ezúttal mit sem ér, hogy ki kicsoda. Akinek mennie kell, megy, bár erre is volt egy jó ötletük, a kék fény, de itt sem ásnék mélyebbre.

A későbbiek során szűkül a szereplőgárda, vagyis James Francóval, Jonah Hillel, Seth Rogennel, Jay Baruchellel, Danny McBride-dal és Craig Robinsonnal kell beérnünk, akik az R-es vágás keretein belül jócskán elszabadulnak, ökörködnek, haverkodnak, és egymás ellen is fordulnak. Mint egy igazi nagy epikus barátság, ami akár ősi ellenségekké is változtathatja az egykori cimbiket. Hirtelen belegondoltam, hogy vajon mi igaz abból, amit láthattunk, mennyire adták önmagukat, de talán erre sohasem fog fény derülni.

Egy szó, mint száz, a trágár beszédstílus, a sci-fi irányába elvitt történetszál és a főszereplők miatt is sima ügy a 7/10, de talán egy hangyamicsodányival többet vártam, bár végül is így sem mondanám, hogy csalódtam. Ja, és még az eredeti nyelv is pozitívan vette ki magát.

Értékelés: Insidious

A történet egy fiatal családról szól, akik megtudják, hogy kómában fekvő fiuk teste vonzza a gonosz lényeket, miközben a gyerek tudata egy sötét világban rekedt.

Érdekes, de azért vannak még jó ötletek Hollywoodban. A legújabbat a Fűrész (Saw) rendezője, James Wan valósította meg az Insidious-ban, ami már rögtön az első jelenetnél és a főcímnél olyan helyzet elé állítja a nézőt, mintha egy old school B-kat horrort nézne. Utána viszont a szomorú dráma irányába sodródik a hangulat, de ha adunk neki egy kis időt, akkor simán áttaszítanak minket a misztikusság szigetére. Egy biztos, mégpedig az, hogy a Fűrésztől hanyatt homlok más, viszont a Paranormal Activity útjait járja, avagy pszichésen próbálnak hatni, bár ettől jóval többet nyújt, de az Újabb parajelenségekig már nem ér fel. Legalábbis nálam nem. Azért este gondolkodtatóba ejtett, mi lenne ha? Ami már csak azért sem rossz, mert a mai horrorok nem igazán szoktak belőlem ilyen érzést kiváltani. A borzongás simán megy neki, sőt még 1-2 körömrágás is befigyelt annak ellenére, hogy igazi spirituális erőre van szükség, ha teljesen át akarod adni magad az élménynek.

Valahol az első jelenetek között egy nagyon korrekt fényképezési munkát, egy fényátmenetet lőttek el, amire sajnos csak egyszer került sor, pedig igazán jól mutatott, és még hozzá is tett a hangulathoz. Néha teljesen olyan kameramozgással jönnek, mintha egy házi videón követnénk az eseményeket, ami szerintem megint csak nem véletlen, mintha egy utalás lenne.

Patrick Wilsont és Rose Byrne-t leszámítva a szereplőkkel sem szöszöltek sokat. Mégpedig olyan értelemben, hogy ők sem azok a nagyon ismert személyiségek, de még mindig úgy gondolom, hogy egy ilyen horrorhoz soha nem is volt szükség húzónevekre. Az biztos, hogy így nehezebb eladni, de amúgy is valamennyire azért rétegcuccról van szó. Úgy gondolom, mindenkivel simán elégedettek lehetünk, ha a teljes szereplőgárdát vesszük, mert stabilan hoztak egy bizonyos szintet. Ugyan senki nem alkotott maradandót, de egy ilyen filmnél nem is az a cél.

Az tény, hogy elvont és, hogy a parafaktorral nincs gond, ha egy sötét szobában ülve nézed a filmet, ahol a bizonytalansággal tudják borzolgatni a néző idegeit. Részemről megy rá a 7/10, bár a története miatt nem az újranézős kategória, de egynek simán megtette. És a vicc, hogy odakint PG-13-as korhatár besorolást kapott… Ja, még így a végére annyit, hogy azért került bele jó néhány olyan momentum, amitől akár hajeldobás is lehet egyes emberkéknél. Nekem is majdnem sikerült, de végül berántottak.

CineFest 2013 - Értékelés: A Kelet (The East)

Valaki nagy vállalatok vezérigazgatóira utazik: elkapja és rákényszeríti őket saját káros termékeik elfogyasztására. Az ügy felgöngyölítésével egy elit magánnyomozó irodát bíznak meg. A gyanú egy rejtélyes anarchista csoportra, a Keletre terelődik, ide kell beépülnie Sarah Moss volt FBI ügynöknek. Sarah beépül a szervezetbe, de hamarosan rájön, hogy ahogy közeledik a végelszámolás pillanata, úgy kerül egyre közelebb a szervezet vezetőihez.

A fesztivál egyik legjobban várt darabja, melynek nem csak témája tűnt ígéretesnek, hanem maga a történet is. Zal Batmanglij rendező állt a film mögött, aki két évvel ezelőtt a Sound of My Voice-szal verekedte be magát a szakmába, azonban mégis úgy tűnik, mintha ez a film túlnőtt volna rajta. Nem éreztem a feszességét, habár a szereplőkön kívül a történetét mindig is értékelni fogom benne. Batmanglij és a főszereplőt alakító Brit Marling közösen írták a forgatókönyvet, és a film számos fesztivált megjárt a Sundance-en tartott premiere óta.

Biztosan lesznek olyanok, akik nagyra tartják majd, de én nem tartozom közéjük. Baromi lassan pergett le a szűk kétórásra vágott játékidő, ami picit talán fölösleges is volt, hiszen ha igazán ütemesre akarták volna venni a figurát, akkor nem próbálkoznak ilyenekkel. Maga a téma sokkal érdekesebb, mint amilyen formában megvalósításra kerül. A fesztiválos dráma hangulat adott, ami jó pont a szememben, csak tényleg kissé össze kellett volna fogni magát a rendezést, hogy jobb szájízt hagyjon maga után.

Brit Marlingnak kaméleonszereppel kellett megbirkóznia, és amellett, hogy ez simán megy neki, még mindig állati tehetségesnek tartom. Látszik rajta, hogy szívvel-lélekkel beleadott mindent, és gyötrelmeit sem rejtette véka alá. Ellen Page pedig pont ellentétje, ugyanis nem tartom őt átütő erejű színésznőnek. Oké, hogy el-elevickél egy-egy szerepben, de sem nem szimpatikus, sem nem egészen rátermett a színészkedésre. Még szerencse, hogy a szereplőgárda telis tele van remek színészekkel, kezdve a sort Alexander Skarsgårddal, a svéddel, aki bárhol felbukkan, a női szívek nem maradnak megdobbanatlanul. Nyilván jelen esetben nem ez a lényeg, de van egy kisugárzása, annyi egyszer szent. Toby Kebbell és Aldis Hodge szintén piszkosul szép játékot mutattak be nekünk, a hölgyek oldalán pedig Julia Ormond és Patricia Clarkson tesz ki magáért.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire vártam ezt a filmet, és hogy milyen boldog voltam, hogy végül bizonyos körülmények között moziban is látható lesz. Ugyanakkor leszögezném azt is, hogy a várakozásom ellenére nagy elvárásokat nem támasztottam vele szemben, hiszen azért volt néhány kérdőjeles dolog.

A hangulatát, valamint az odaadó színészi alakításokat már senki nem veheti el ettől a filmtől, viszont pár hét alatt simán kihal az emlékezetemből. Ezek fényében egy karcsú 7/10 jár érte, mert mint feljebb taglaltam, értékei is vannak bőven, csak akad pár rés is a pajzson.

Értékelés: Feledés (Oblivion)

Jack Harper az egyik utolsó robotrepülő szerelő, aki a Földön állomásozik. Egy nagyszabású hadművelet része ő, melynek során az élethez nélkülözhetetlen forrásokat vonnak ki a Földről a több évtizedes háború után, és egy szörnyű fenyegetés árnyékában. Ám Jack küldetésének nemsokára vége. Több ezer méter magasan járőrözik a lélegzetelállító égbolton, de az élete a feje tetejére áll, amikor megment egy gyönyörű idegent egy lezuhant űrhajóból. A nő érkezése olyan események láncolatát indítja be, melyek során Jack kénytelen megkérdőjelezni mindent, amit tud, és az emberiség sorsa az ő kezébe kerül.

Joseph Kosinski a TRON: Örökséggel debütált a rendezőkként, és ezt követően is egy sci-fi fő székébe huppanhatott bele. Meg kell hagyni, a látványteremtéshez van érzéke, így ezen a téren nem okoz csalódást, viszont elég lassan bontakozik ki a történet, és néha olyan érzés fogott el, mintha megállt volna az idő, mintha soha nem jönne el a vég(e). Lényegében ez az egyetlen nagy hibája a Feledésnek, de ez kis híján romokba is dönt mindent. Ja, és persze Olga Kurylenko, aki ugyan egyre több helyen ott van, bennem mégis az a kép kezd kialakulni róla, hogy minél több szerepet vállal, annál nagyobb összevisszaságot hagy maga mögött. Úgy értem, szépen lassan kiderül, hogy mennyire tehetségtelen, fejlődést pedig nem tud felmutatni.

Elidőzve a látványon, fantasztikus képeket kapunk a kihalt Földről, amelyhez megteremtettek egy olyan atmoszférát, ahol jócskán akad kérdés, ez pedig azért jó, mert van, ami foglalkoztassa a nézőt. Nagy a bizonytalanság, és így utólag belegondolva lehet, hogy az történt a játékidővel, hogy mivel maga a történet is 'végtelen', ezt is annak szánták, csak ez épp nem pozitív hatást kelt, ami komoly probléma. Tehát az univerzum, amelyben ténykedik ez a maroknyi szereplő, tökéletes, és hibáktól mentes, élveztem a látottakat, és ilyen téren nagyon sajnálom, hogy nagyvásznon kimaradt ez az élmény.

Ülök itt, és gondolkodom, hogyan öntsem szavakba az utóbbi évek legjobb tudományos fantasztikus sci-fijét, amely annyira pazar látvánnyal bír, hogy sokan megirigyelnék. Hiszen nézzük csak meg jobban a drónokat, a repülőszerkezetet, amellyel Jack Harper eljut céljához, vagy az állomást, ahol egy olyan nővel él, aki olyan szinten futurisztikus hatást kelt, amelytől jobban ember fia nem is kívánhatna. Mindegy, hogy éjjeli képet mutatnak, vagy nappal van, amikor az állomást, és környékét pásztázza a kamera, garantáltan lehidalást váltanak ki vele. Ott van például az az egyszerű, de mégis frenetikusan jó jelenet, amikor az állomás medencéjét mutatják kívülről, közelről, felülről, vagy alulról - egy a lényeg, páratlan képsorok ezek.

Harper járműve szintén azon kütyük közé tartozik, amit úgy szívesen hazavinne az ember, hiszen olyan jövőbeli technológia áll mögötte, ami kíváncsisággal önti el a nézőt. Még ha a kinézetén túl is lendülünk, de a mozgása is mennyire rendben van, te jó ég! Vagy visszatérve az állomásra, pontosan a vezérlőteremre, ami olyan szinten steril, makulátlan tisztaságú, hogy egy fölösleges porszem sincs ott. De így visszaemlékezve a berendezésekre, a letisztult jövőbeli bútorzatra, rögtön az jutott eszembe, hogy szívesen élnék egy ilyen helyen - legalábbis tutira tennék egy próbát.

Tom Cruise ideális erre a szerepre is, de már nem most bizonyította először, hogy mennyire sokrétű színész is. Kellően modern ruhát kapott, amely nyilván jól illik ehhez a világhoz, és tetszett, hogy ugyan törölték a memóriáját, mégsem tudták maradéktalanul átvenni az irányítást fölötte. Andrea Riseborough most aztán megjegyeztette magát, és innentől kezdve ő is a különc színészek közé tartozik nálam, hiszen valami olyat vitt véghez, amit egyáltalán nem gondoltam volna. A karakteréről sok minden elmondható, de leginkább az igaz rá, hogy ő a legfuturisztikusabb kinézetű egyén, akivel valaha is találkoztam filmben. Nyilván Michael Fassbender Davidjén nehéz túltenni, de azért női fronton semmiképpen nem rossz ez az ő tapasztalatával.

Olga Kurylenkóról már kifejtettem a véleményem, és bár nem volt idegen ebben a világban, mégsem tudok vele zöldágra vergődni. Morgan Freeman kisebb, és jobb szerepet kapott, mint azt elsőre gondoltam, de legalább a látszat ellenére színes a karaktere. Nikolaj Coster-Waldau is ismerős volt valahonnan, és jó kis mellékszerepet láthattunk tőle is.

A poszt-apokaliptikus sci-fik nálam mindig is nyerők lesznek, de a Feledés sokkal jobb is lehetett volna, hogyha nem húzzák el ennyire a játékidejét. Kosinski még nincs annyira tapasztalt rendező, hogy megbirkózzon egy ilyen nagy falattal, viszont ezek ellenére is jár neki az erős 7/10.

Értékelés: Fék nélkül (Premium Rush)

Gyorsabban, még gyorsabban, még annál is gyorsabban. Wilee (Joseph Gordon-Levitt) szeret veszélyesen élni, élvezi a váratlan helyzeteket, és nem felejti, hogy csak a bátraké a szerencse: ezért lett biciklis futár New Yorkban. Áttétel és fék nélküli biciklijén mindenkit megelőz, és mostanáig minden bajt kikerült. Barátnője lakótársa (Jamie Chung) ezért hívja őt, amikor egy különösen fontos borítékot kell eljuttatni a város túlsó felére. A küldemény kézbesítése nemcsak azért rázós ügy, mert egy percet sem késhet, hanem azért is, mert sokan meg akarják szerezni: az ügybe a kínai maffia és egy agresszív kitöréseit nehezen kontrolláló, korrupt zsaru is belekeveredik. Wilee kénytelen beletaposni a pedálba, de az üldözői sem szeretnek fékezni. Ő mégis azt reméli, hogy amikor a vakmerő gyorsaság kevés, akkor az esze, a lehetetlen ötletei vagy legalább a szerencse segít rajta. És esetleg néhány biciklis futár társ is jól jöhet…

Odakint mindenki el van ájulva David Koepp biciklis akció-thrillerjétől már az amcsi premier óta, mi meg csak vártuk november 1-jére, de végül elsunnyogták a hazai mozipremiert, és most nézhettük DVD-n. Nem biztos, hogy rosszul jártuk, bár a nagyvásznat is megérte volna. Egész jó ötlet került megfilmesítésre, egészen addig a pillanatig, mígnem kaptam egy pofont jobbról: "te, ez a film tök úgy kezdődik, mint az 1986-os Ezüstkerék (Quicksilver)". Most gyorsan átolvastam a történetét és néztem egy előzetest, eltérés ennyi alapján pedig alig van. Lényegében copy-paste, csak épp modernizált verzió egy-két változtatással, bár érdekességképpen írom, hogy az eredeti film készítői akasztottak is egy szép pert a nyakukba. Mit ne mondjak, a helyükben én is megtettem volna, hiszen hivatalosan nem feldolgozásról van szó.

Az imént írtaktól elvonatkoztatva egész nézhető végeredmény született sok-sok akcióval, hajszával, tempóval, de az adrenalint mégsem sikerült bennem úgy istenigazából felpumpálni, pedig nekem is van biciklis múltam és jelenem is. Szóval nagyon is együtt tudok érezni az ilyen biciklis csókákkal, mivel nap, mint nap rovom az utcát, még ha rövidtávon is, de egyfajta tapasztalatra így is szert tesz az ember.

Ebből adódóan nem ettem meg mindent, amit elém tettek, és ja, akadtak benne filmszerű baromságok is. Bár ez amolyan kötelező jellegű, de mégis kár érte, mert máskülönben valamennyire különleges irányt céloztak meg a készítők. Nem mondom, hogy pompás film született, és túlzónak találom, hogy odakint az 'év legjobb filmje' címet, meg hasonlókat aggatnak rá. Egyszer nézhető, szórakoztató, de a vége felé már eljött az a pillanat, hogy felütötte fejét az unalom. Nem, nem a biciklis hajszákkal volt bajom, hanem azzal, hogy annak, aki látott már néhány filmet, ez kevés lesz. És mit ad isten, kevés lett, ugyanakkor hangsúlyozom, hogy nem a középszer alját súrolják vele.

Mostanság kezd Joseph Gordon-Levitt túltengésem lenni, lassan már mindenhol ott van, ami nem rossz, és tehetségesnek tartom a srácot, mert megannyi terepen kiválóan boldogul, de kicsit pihenhetne. Michael Shannon pedig valószínűleg pihenésképpen, lazítás céljából vállalta el a szerepet, de még így is több mint nagyszerű játékkal állt elő, és nagyon jól állt neki a kattant, céljáért bármire képes New Yorki nyomozó karaktere. Dania Ramirezből nem lett a film dögös macája, aki után csorog a nyál az utcán - ami engem illet, inkább az eltűrt személyek közé sorolnám. Ellenben Jamie Chung nem volt rossz, de egy hónap múlva nem biztos, hogy fogok rá emlékezni, viszont a története valóban megható lett.

Előferdülnek még klisék is bőven, mint például az adott kategórián belüli rivalizálás, vagy egyes szereplők előre kiszámítható cselekedetei, de ezek ellenére is közepesen jó hangulatban telt el ez a szűk másfél óra. Az időben való ugrálást egy darabig komáltam, de a végére már ez is kifulladt, pedig egyes jeleneteknél tök jól állt, hogy más szereplő szemszögéből is bemutatták.

Az egyik autóval-biciklit üldözős jelenet első ránézésre elég amatőr módon lett felvéve, de ha ezzel arra akartak utalni, hogy milyen lehet mindez egy bringás szemszögéből, akkor viszont zseni a megvalósítás. Hasznos dolog egy nagyvárosban a két kerék, főleg ha különösen zűrös közlekedésről van szó, és ha valaki lusta tekerni, egy supermoto jön a legjobban. Élményben nagyjából 7/10-et tudott.

Értékelés: A zöld urai (Epic)

Az erdő mélyén különös lények élnek és furcsa dolgok történnek - mind biztos távolban az emberi szemektől. A világunkkal párhuzamosan létezik egy eddig sosem látott dzsungelbeli civilizáció, melyben a jó és a rossz örök küzdelme folyik. Egy csoda folytán egy fiatal lány is belekeveredik ebbe a fantasztikus világba, ahol néhány furcsa társ oldalán kénytelen keresztülverekednie magát a gonoszok csapdáin, hogy megmentse a titkos világot… és a miénket.

Nos, nem hiába tartottam A zöld uraitól, ugyanis közel nem tudott akkora élményt nyújtani, mint azt ígérték a készítők - na, nem mintha hinnék még nekik. Az "animációs Avatar" jelző kissé erős összességében, bár a lényegét tekintve nagyon is helytálló, viszont látványban még animációs vizeken evezve sem sorolható a lélegzetelállító kategóriába. Lehetne akár arra is fogni, hogy nem a 3D-s verzióra váltottunk jegyet, viszont egy filmet - legyen az akár animációs - se ez határozzon már meg. Sőt, ha már itt tartunk, akkor tudnék ide mondani más animációs filmet, ami 2D-ben is gyönyörű képpel nyűgözött le, ráadásul már nem is mostanság, a technológia pedig napról napra fejlődik.

Nem fanyalogni akarok, csak ezek alapján csalódottnak érzem magam, és sajnálatos módon nem ilyen végeredményt vártam egy Blue Sky-os animációstól. Gondolok itt hirtelenjében arra, hogy néha a zöld, azaz az erdő kissé kidolgozatlannak tűnt, mintha még renderelésért kiáltana, a Beyoncé által hangolt Tara királynő elnagyoltságáról már nem is beszélek. Az első hivatalos fotón is szörnyen nézett ki, akkor csalódtam először, szerencsére a filmben már jobb egy fokkal a helyzet, és a ruhája gyönyörű, de az arcára még szánhattak volna több időt. Habár valahol megértem a készítőket is, hiszen nem sokáig van porondon, de így magukkal babráltak ki.

Nincs felhőtlen meseélményem, hiába megható a történet, ami egyébként napjainkban nagkiyon is aktuális témát boncolgat, és ez nagyszerű, de a maradéktalan szórakozáshoz nem elég. Igazándiból röviden körbeírva a problémámat, az van, hogy ez egy kimondottan gyerekeknek szánt animációs film, amivel a felnőttek is ellehetnek, de ez ugye nem egyenlő azzal, hogy remekül is érezzék magukat közben. Ott van például a Croodék, amitől semmit sem vártam, aztán mégis ők aratták le a babérokat e helyett. Nem tagadom, hogy kissé replikaérzetem is támadt, és hirtelenjében az Arthur és a villangók (Arthur et les Minimoys), valamint a Drágám, a kölykök összementek! (Honey, I Shrunk the Kids) elegye öltött testet előttem, avagy oda is veszett az eredetiség.

Szerencsére a főszereplők mindegyikét nagyon bírtam, habár először a Colin Farrell által hangolt Ronin túlontúl távolságtartónak tűnt, de végül megenyhült, és megmutatta, hogy tud ő jó fej is lenni. A dezertált levélőr srác nagyon értette, hogyan szórakoztassa a nézőt, még ha nem is teljesen helyes, amit cselekedett éppen, kinézetre pedig kiköpött Flynn Rider volt a srác, de ebbe már bele sem megyek. Christoph Waltz hangján szólalt meg az eredeti nyelvű verzióban a fő gonosz, Mandrake, aki végre egy olyan ellenfél, aki 6-os korhatár besoroláson belül játssza el a szerepét, nem pedig túllőve a célon a kicsik ellen fordul. Akadt még egy M.K.-nk, avagy Mary Katherine-ünk (Amanda Seyfried hangolta), aki ugyancsak egy kalandokat vonzó figura, még ha első pillantásra nem is annak tűnik. A 2013-as év a csigáké… ebben a történetben két csiga tolta a jobbnál jobb poénokat, és az egyik különösképpen nagyot ütött. A másik film pedig a Turbó (Turbo), amivel a csigákra céloztam.

A karakterek szépek, de még ülhettek volna rajta a készítők, és ugye az sem vet jó fényt a forgatókönyvre, hogy öten dobták össze. Ilyenkor általában bejön a szétszórtság-érzet, de ez már tényleg kötekedés lenne, szóval hagyom is. A 7/10-ért megdolgozott, de továbbra sem vagyok tőle oda, s vissza.

Értékelés: Csapda (Snitch)

Az üzletember John Matthewst letaglózza a hír, hogy 18 éves fiára minimum tíz éves, kötelezően letöltendő börtönbüntetést róttak ki. A kamaszsrácot egy olyan csomaggal a kezében kapták el, amit egy barátjától vett át, és amiben tudtán kívül kábítószer volt. Amikor Jason elutasítja az ambiciózus államügyész, Joanne Keeghan ajánlatát, hogy büntetése enyhítéséért cserébe mártson be valakit, John megkéri Keeghant, hogy inkább hadd épüljön be ő egy drogkartellbe. Az elkeseredett apa beszivárog a könyörtelen Malik bandájába, de miközben megpróbálja megmenteni kamaszfiát, bajba sodor egy másik ártatlan embert. Amikor váratlanul leleplezi a mexikói drogkereskedelem egyik nagykutyáját, a már amúgy is veszélyes játszma tétje még nagyobb lesz.

Ric Roman Waugh hozta a formáját, és fontos, hogy a poszterre ne adjatok, mert nem annyira tucat filmről van szó, mint amilyennek lesüt róla. Még talán ettől is fontosabb, hogy ne akciófilmet várjon senki, sokkal inkább dráma ez néhány akciójelenettel felspékelve. Szerencsére utóbbiak is a jobbfajtából, nem pedig az agyatlan, szokványos Hollywoodiból. A rendező nálam Az elítélttel (Felon) remek pontokat szerzett annak idején, ugyanis az sem egy elveszett film, szóval nem is értem, miért vagyok meglepődve egy kicsit, hogy ismét egy valamirevaló filmmel állt elő, nem holmi sutyerák tömegcuccal.

Hiába sablonos a sztori, a lényeg, hogy szépen vitték filmre, és hiába indulnak be lassan az események, összességében nincs vele gond. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy elvileg igaz történeten alapul, amit a látottak alapján teljes egészében el bírok képzelni. Ugyan a gyártási költség még mindig nem nyilvános, de a nem szabad mellette elmenni, hogy a készítők mindent elkövettek, hogy egy roppantul összeszedett, olajozottan működő alkotást adjanak ki a kezeik közül. Ide tartoznak többek közt a filmben felcsendülő zenék is, amelyek megalapozzák a hangulatot, aztán félóra után már csak sodródni kell az árral. Nem mondom, hogy annyira hű, de nagy tempót diktálnak, de simán a nézhető kategória, és az sem rossz, hogy a végére pozitív élménnyel távoztam.

Dwayne Johnsontól az elmúlt időszakban elég sok mindent láthattunk, de főleg azért a Rambo szerep jut neki, avagy nem igazán akad ellenfele a vásznon. Ellenben itt, végre földi halandót játszik, akit néhány drogdíler földre utasít, amikor a szituáció úgy hozza, ő pedig nem ágaskodik, és ver le tíz embert maga körül. Ez külön tetszett, és külön értéke a filmnek, de még valamennyire a történetnek is. Johnsonon kívül Barry Pepper is odatette magát, és annyira hihetően állt neki az ügynök szerepe, hogy mostanság ez az egyik legjobb, amit tőle láthattunk. Még Jon Bernthalt is bírtam, pedig ő sem a szívem csücske, de megdolgozott a szerepéért. Melina Kanakaredes is ismerős volt valahonnan, de baromi kevés részét láttam a CSI: NY-nak, és az sem mostanság volt már. Vele sincs gond, amit tudnia kellett, tudta. Susan Sarandon szerepe kissé kérdésesnek bizonyult, de végül nem kanyarodott el oda a történet, amit jósoltam.

Több ilyen reális alapokra épülő filmre lenne szükségünk manapság, mert ebből kevés van, ezért sikerült lépett elő a meglepetés ereje. Nem akartak túl nagyot mutatni, inkább a minőségre mentek rá az akciójeleneteknél is, nem pedig arra, hogy minél több mindent a levegőbe repítsenek.

Újra leszögezem, hogy inkább a drámai szál kerül előtérbe, semmint az akció, szóval ennek jegyében érdemes rá benevezni, vagy sem. Mindenesetre nálam a 7/10 sima ügy, és még most is szép gondolatokkal emlékszem rá vissza.