1/03/2014 07:36:00 de.
függő
21 éves korában Tim Lake rájön, hogy képes az időutazásra… Egy újabb gyászos szilveszteri buli után Tim apja közli a fiával, hogy a család férfitagjai mindig is képesek voltak utazni az időben. Tim nem írhatja át a történelmet, de változtathat azon, ami a saját életében történt és történni fog. Így hát úgy dönt, jobbá teszi a világot… azzal, hogy szerez egy barátnőt. Sajnos kiderül, hogy ez nem is olyan könnyű, mint hinnénk. Tim Londonba költözik a tengerparti Cornwallból, hogy ügyvédnek tanuljon, és végre megismerkedik a gyönyörű, de bizonytalan Maryvel. Egymásba szeretnek, aztán az időutazás miatt nem is találkoztak, aztán először találkoznak újra… és újra… de végül, sok agyafúrt időutazás után Tim elnyeri a lány szívét. Hősünk ezután arra használja képességét, hogy létrehozza a tökéletes lánykérést, hogy megmenekítse esküvőjét minden idők legrosszabb násznagyi beszédjétől, hogy megmentse barátját egy szakmai katasztrófától, és hogy terhes feleségét időben a kórházba juttassa a szülésre a hatalmas közlekedési dugó ellenére is. Ám ahogy az élete halad a nem megszokott medrében, Tim ráébred, hogy sajátos képessége nem mentheti meg őt azoktól a bánatoktól, amelyekben minden családnak része van. Az időutazásnak vannak határai, és veszélyes is lehet.
Néhány nappal ezelőtt még panaszkodtam, hogy nem volt 2013 során egyetlen normális romantikus vígjáték sem, erre tegnapelőtt jött az Időről időre, és megvett kilóra. Bevallom, mostanság a romantikus vígjátékokkal is olyan vonalat céloznak meg a legtöbb esetben, hogy nem igazán csipázom, ezért kicsit szkeptikusan állok mindegyikhez. Richard Curtis épp tíz (plusz egy) évvel ezelőtt rendezte meg első filmjét, Igazából szerelem (Love Actually) címmel, ami az emlékeimben egy igazán ütős romkomként él. Aztán később jött a Rockhajó, ami már hajszálnyival kevésbé tetszett, de még így is különlegesnek számít. És te jóságos ég! Curtisnek nem hogy vissza kéne vonulnia, több romantikus vígjátékot tőle! Ő lehetne az új Woody Allen!
Hogy miért dobálózom ilyen nagy szavakkal? Mert ez az igazság, és hihetetlenül jó humora van az egész filmnek! Nem is tudom, mikor nevettünk utoljára ennyit. Lényegében az év egyik legjobb vígjátéka címet is simán vitte volna, ha tavaly látom. Parádés helyzetkomikumok követik egymást, közben pedig minden szereplő a maximumon pörög színészileg, és senki nem bakizik, vagy enged lazát magának, ami elvinné a filmet egy esetleges baljós irányba.
Curtis ismét hatalmasat nőtt a szememben, ugyanis maga a történet is az ő fejéből pattant ki, amiért már önmagában is megérdemli a tiszteletet. Elég sokat emlegetem, tudok róla, de annyira kevés igazán eredeti alkotással találkozhatunk manapság, hogy rémes. Épp ettől értékes egy olyan film, mint ez is. Nem bonyolult, de mégis. Nagyjából, mint az élet, vagy mint a szerelem. Fantasztikus párhuzam van ezek között. És ha már itt tartok, akkor külön kiemelném, hogy nem kiszámítható. És igen, vannak benne szomorú részek is, nem csak boldogságfaktorra gyúr, de ez is így van jól, mert megtalálták a kettő közötti egészséges egyensúlyt. Szóval ismét amondó vagyok, hogy bravó, Mr. Curtis! De akkor még nem említettem a nagyszerű párbeszédeket, az aranyköpéseket, amiket jó időben és helyen sütnek el.
Ki az a Domhnall Gleeson?! Leginkább a Harry Potter utolsó két részéből lehet ismerős, de egyébként pedig Brendan Gleeson fia. Hoppá! Meg is van, honnan ered a tehetsége, amire az ír származása még rátesz egy lapáttal. Szóval örömmel közlöm, hogy a 'kicsi' Domhnall örökölte apja tehetségét, vagyis remek az apa-fia vonal. Ha már itt tartunk, szívem szerint azt írnám, hogy az apjának kellett volna játszania az apját, de basszus, Bill Nighy is akkora figurát alakít, hogy fergeteges! Egyszerű, és halálosan jó a humora, bár van benne egy kis lököttség is, de ez is annyira jól áll az egész családnak, hogy csak na. Lindsay Duncan játszotta az anyukát, akiről szintén nem tudnék mást írni, mint Nighyről.
De nézzük bővebben a Rachel McAdams-Domhnall Gleeson párost, akik elképesztően aranyosak, bár ez a jelző önmagában is ráhúzható az egész filmre. Aranyos és emlékezetes történeteket élnek át, és megvan bennük az a vidám életkedv, ami gyakran hiányzik az emberekből. Élettel teli, és példamutató páros, akiket öröm volt együtt látni, pedig McAdamsről van egy kialakult képem, mégis sikerült eljátszania a bájos, gyengéd és visszahúzódó leányzót, aki Domhnallt simán az ujja köré csavarta, pedig… Mindegy, imádtam őket együtt! Ezek után Margot Robbie már labdába sem rúg, pedig szőke, meg miegymás, de esélye nem volt közbeavatkozni. Tom Hollander hozott még tipikus angolt, de abból is a vicces fajtát, aki a fapofáival minden egyes alkalommal megröhögtetett.
Tényleg idejét sem tudom, mikor nevettünk utoljára ennyit filmen, és mindezt úgy, hogy már javában benne voltunk az éjjel kellős közepében, de aludni valahogy nem volt kedvem. Úgy gondolom, meglett az a film, amit minden karácsonykor szívesen nézek majd újra, és biztos vagyok benne, hogy megdolgozott a 10/10-ért, ami túlzásnak tűnhet, de ne feledjük a mondandóját, az üzenetét sem! Azok fényében pedig máris kiegyenlítődik az a bizonyos számla. Nem is tudom, mit írhatnék még, de nincs kedvem abbahagyni az írást, úgyhogy visszamegyek egy félórát, és újrakezdem az egészet.
