Miskolc az életre tör

"Miskolc nagyon sokat köszönhet a filmfesztiválnak" - írta Muray Gábor a Magyar Nemzetben, "Miskolc az élre tör" - írta Varsányi Gyula a Népszabadságban, "Miskolc többet akar és csinálja a fesztivált" - írta a HVG-ben Bálint Kata a 9. Jameson CineFest után. A fesztivál sajtóvisszhangja idén is egyöntetűen kitűnő volt. "Működik a brandépítés, a Jameson CineFest – Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál nemcsak felzárkózott a szakmai élbolyba, hanem Magyarország egyetlen, valamirevaló filmünnepe lett… a Jameson CineFest már többszörösen bizonyította: tökéletes filmes csúcstalálkozó és országimázs-vitamin... Egy ilyen kulturális eseményre mostanában nagyobb szükség van, mint valaha" - folytatja Muray Gábor. Bálint Kata pedig így írt: "Miskolc. Egy város, ahol saját erőből olyan fesztiválokat teremtettek, mint a Bartók +, vagy a Jameson CineFest. Az egyik az operának, a másik a filmnek hódol a legmagasabb szinten."

A Revizor, az NKA kritikai portálja két cikkben is foglalkozott a fesztivállal. Gyenge Zsolt szerint "Ha korábban a versenytársak hiánya miatt emlegettük az ország legjobb filmfesztiváljaként a Jameson CineFestet, akkor most ehhez nem kell semmilyen kiegészítés. A miskolciak jó úton vannak ahhoz, hogy regionális szinten is számottevő eseménnyé tegyék ezt a tíz napot… A CineFest igazi fesztiváljellegét jelzi az is, hogy Agnieszka Holland a neki ítélt életműdíj kapcsán személyesen is megjelent Miskolcon, sőt mesterkurzust is tartott... a világ kevés pontján mondhatják el, hogy növekszik a minőségi filmek látogatottsága. Egyelőre Miskolc ilyen helynek tűnik." Kolozsi László szerint pedig "A miskolci CineFest maradt Magyarország egyetlen komolyan vehető, nemzetközileg is jegyzett filmfesztiválja... A CineFest – tegyük hozzá, annak is köszönhetően, hogy a főszponzora a Jameson, ami bőven ellátja az idelátogatókat minőségi itallal – az oldott beszélgetések terepe, itt lehet szert tenni nem csak befolyásos ismerősre, de valódi barátra is."

Katona Linda az erdélyi filmes portálon, a Filmtetten hangsúlyozta: "A Jameson CineFest attól az atmoszférától válik különlegessé, ami egy repertoárt összeforrt egésszé tud formálni – mint a jófajta kovász a lisztet, a vizet, meg a sót. A régiből táplálkozva valami egészen új születik, valami olyan, amiből egészen biztosan a jövőben is lehet majd táplálkozni... De hogy mitől más ez a fesztivál? Miskolcon mernek nagyot álmodni, és a bátorságnak megvan a jutalma. A megmutatást gesztussá emeli, a kultúrát olyan értékként szolgáltatja, ami nem megfizethető. Nem azért nem megfizethető, mert drága, hanem mert nincs ára. A CineFest ajándék. Mindenki ajándéka. Éljünk vele tizedszer is."

Till Attila Lengyelországban is nyert

A 10. Toruni Nemzetközi Filmfesztivál - amely a miskolci Jameson CineFest partnerfesztiválja - október 26-án osztrák és magyar műveket díjazott. A legjobb rövidfilm díját a lengyel filmes mustrán Till Attila Csicska című alkotása nyerte, míg az Abgestempelt (Megbélyegezve) című osztrák filmet a zsűri, melynek tagjai Jakub Czekaj rendező, Natalia Lesz énekesnő és Muszatics Péter voltak, külön oklevélben méltatta. A legjobb nagyjátékfilm díját is osztrák alkotás, a Kuma kapta - Umut Dag alkotása kurd bevándorlókról szóló megrázó dráma, amely Berlinben is nagy sikerrel szerepelt.

A 10. születésnapját ünneplő észak-lengyelországi fesztiválon idén az erős nők álltak a középpontban: életműdíjat kapott Geraldine Chaplin és Andrzej Wajda kedvenc színésznője, Krystina Janda, Smita Patilra, az indiai mozi egyik legnagyobb színésznőjére emlékeztek és Pam Gier-retrospektívet vetítettek, köztük Tarantino kedvenceit. Emellett a kortárs osztrák és a magyar filmművészetet bemutató vetítéssorozaton Ulrich Seidl, Karl Markovics, Michael Haneke, Kocsis Ágnes, Bergendy Péter és Fliegauf Bence filmjeit láthatták a nézők, akik Kopernikusz szülővárosában minden este zsúfolásig megtöltötték a mozitermeket.

Sci-fi nyerte a Jameson CineFest fődíját

16 nagyjátékfilm versenyben, mind magyarországi ősbemutató, 7 további nagyjátékfilm versenyen kívül, 3 filmklasszikus a CineClassics-blokkban, összesen 69 film, 3 workshop, mesterkurzusok, konferenciák, nemzetközi filmvásár, számos szakmai találkozó - ez a szombat este véget ért 9. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál gyorsmérlege. A Jameson CineFest kilenc év munkájával Magyarország legerősebb filmfesztiválja lett.

A fesztivál fődíját, a miskolci születésű Oscar-díjas rendező-íróról elnevezett, 1000 euróval járó Pressburger Imre-díjat a litván Kristina Buožytė filmje, az Eltűnő hullámok nyerte, melyet a rendezőnő személyesen vett át. A zsűri nagydíját, a Miskolc közelében született stúdióalapítóról és producerről, Adolph Zukorról elnevezett díjat megosztva a dán Játékmackó és Peter Strickland filmje, a Berberian Sound Studio kapta, a díjakat Dr. Kriza Ákos, Miskolc polgármestere, Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap vezérigazgatója és Halász János, az EMMI parlamenti államtitkára adták át.

Az In Private lett a legjobb kisjátékfilm, a 150.000 forinttal járó díjat a Daazo.com ajánlotta föl, a Miskolc Autó jóvoltából ugyancsak 150.000 Forinttal jutalmazott Life in Stills pedig a legjobb dokumentumfilm. Az animációs blokk fődíját (melyet a miskolci kötődésű művész tiszteletére Dargay Attila-díjnak neveznek, a díjat, 150.000 Forintot az ÉMÁSZ ajánlotta föl) a Chinti nyerte. A FICC, azaz a Nemzetközi Filmklubszövetség Benh Zeitlin Sundance-fődíjas alkotását, A messzi dél vadjai-t (magyarországi forgalmazó: Mozinet Kft.) tüntette ki a Don Quijote-díjjal.

Először állt föl nemzetközi kritikusi zsűri a Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon: a FIPRESCI-díjat a román Radu Jude Mindenki a Mennybe megy alkotása nyerte (magyarországi forgalmazó: Mozinet Kft.), a második alkalommal ítélkező nemzetközi ökumenikus zsűri díját pedig az osztrák A szépséged mit sem ér kapta.

A CineClassics filmtörténeti programsorozat, Szabó István védnöksége mellett, a száz éves Paramount Stúdió és magyar születésű alapítója, Adolph Zukor tiszteletére telt házzal vetítette Az élet csodaszépet, az egyik legjobb hollywoodi filmet - ami 2012-ben is megérintette a közönséget. Csakúgy, mint a 70 éves Casablanca, melynek budapesti születésű rendezőjére, Kertész Mihályra szakmai konferencia emlékezett.

Első alkalommal rendezték megy a Miskolci Nemzetközi Filmvásárt, amely a várakozásoknak megfelelően komoly sikert aratott, emellett mozis konferencia, MEDIA-bemutató, roma filmes program, dokumentumfilmes fórum és mesterkurzusok várták a közönséget és a filmszakmát, meg a zárófilm, James Bond. És persze sok koncert és buli - a szokott Jamesonos-CineFestes módon.

CineFest 2012 - Értékelés: Őfelsége titkosszolgálatában (On Her Majesty's Secret Service)

Tracy, egy maffiavezér lánya öngyilkosságot akar elkövetni, mikor Bond megmenti őt. A papa, hogy megóvja lányát, megkéri a 007-es ügynököt, hogy vegye el Tracyt feleségül, cserébe pedig információkkal szolgálna Ernst Blofeldről, Bond régi nagy ellenségéről. Az ügy azonban bonyolódik, mert időközben kiderül, hogy Ernst egy halálos vírussal próbálja meg elpusztítani az emberiséget, Bond pedig beleszeret a lányba…

Egy régi James Bond filmet moziban nézni? Felemelő élmény, főleg, hogy ez idáig kimaradt az életemből, pedig a teljes gyűjtemény itt figyel a polcomon jó ideje már. Sajnos az első öt percről lemaradtam, mert hamarabb kezdték, de utólag pótlásra került. Nos, ez a Peter R. Hunt rendezésében készült Bond-film 1969-ből származik, és játékideje majd két és félórásra nyúlik, ami eleinte nehezen telt, de amint sikerült felvenni a hangulat fonalát, onnantól kezdve repült az idő. Számomra az első 30-40 perc annyira nem nagy élményt nyújtott, viszont utána kimondottan élveztem a látottakat. Eseménydúsan, izgalmakkal telítve, kalandosan teltek a percek, és azt hiszem, ettől több nem szükséges egy remek szórakozáshoz.

Nagyon sok benne a már manapság viccesnek titulálható jelenet, gondolok itt arra, amikor összeverekednek a vásznon, vagy amikor eltesznek valakit láb alól, az sem annyira drasztikus, erőszakos, mint ahogyan a napjainkban vetített filmekre jellemző. Kicsit odáig mennék el, hogy hasonló, mint a Tom és Jerry, amiben ugye van erőszak, mégis finoman tálalják, ezzel nem veszélyeztetve a gyerekek lelkivilágát. Nyilván a szóban forgó filmnél más a helyzet, hiszen nem azonos korosztálynak készül, de úgy gondolom, értitek mire célzok. 1969-től eltelt idestova 43 év, és ennyi idő alatt rengeteg minden változott a filmtörténelemben és a filmgyártásban egyaránt - mások voltak az igények akkor, mint ahogyan most is.

Eredeti nyelven, magyar felirattal, stílusosan, ahogy azt illik. Mert ha már klasszikusnézés van folyamatban, illik megadni ezt a tiszteletet úgymond. George Lazenby hihetetlenül úriemberhez méltóan viselkedik, aki sármáját le sem tagadhatná. Emellett megvan benne a kellő elszántság, a tökösség, és ami a legfontosabb, hogy hiteles James Bond bőrében. Diana Rigg páratlan Bond-lány, a maga korában, és talán még most is gyönyörűnek mondható, persze sokkal fontosabb, hogy a színészi játék sem áll tőle távol. A többi karakter annyira nem fogott meg, ami így ebben a formában nem igaz. Szóval, ha egészen pontos akarok lenni, akkor nem emelnék ki mást a főszereplők közül, hiszen mindenki helytállóan 'végezte a dolgát', melynek köszönhetően egy nagyszerű szereplőgárdával bíró filmről távozhattam.

A beszédstílussal ugyancsak megfogtak, és nagyon tetszettek a közelharcos-verekedős jelenetek is, nem beszélve a síelős részről, na meg persze befigyel egy kis mese habbal is. Szerintem remek választás volt a CineClassics kategóriába, és magyarországi premierről beszélünk, ugyanis itthon moziban ezt eddig még nem vetítették. A végére felkerekedtek pontjai egészen 8/10-ig, de nem sok hiányzott a magasabb pontszámhoz sem.

CineFest 2012 - Értékelés: Fény (Hell)

Valaha a fény és a melegség volt az élet forrása. Mára a Nap a Föld ellen fordult: sugarai kopárrá égették a felszínt. Az esőerdők kiégtek. A vadon élő állatok az utak mellett kóborolnak. Vakító világosság van még éjszaka is. Marie, húga, Leonie és barátja, Philip megkezdik útjukat a hegyekbe, hatalmas, üvegborítású autójukkal. Úgy hírlik, ott még maradt némi víz. Útjuk közben találkoznak Tommal, a kiváló szerelővel, aki hamar nélkülözhetetlen tagja lesz a csapatnak. De vajon bízhatnak-e benne? A feszültség egyre fokozódik a csapaton belül…

Az első öt percet sikerült lekésnem, mivel a Berberian Sound Studio vetítése csúszott, de kétlem, hogy sokat veszítettem volna. Az előzetesre anno nem vitt rá a lélek, és nem azért, mert nem érdekelt a film, hanem mert a posztere és a sztori alapján már nézősnek tűnt, de hatalmas csalódás lett belőle végül. Egy német-svájci R-esre vágott horrorfilmről van szó, melyet Tim Fehlbaum rendezett és a forgatókönyvírásból is kivette részét, de nem sikerült igazán megteremteni a kellő hangulatot ehhez a poszt-apokaliptikus témához. Pedig elég nagy rajongója vagyok ennek a világnak, de itt nagyon sok idő telik el a semmivel, magányosan, ami még nem is lenne baj, hiszen ez erről szól, csak épp Az útnál sikerült megteremteni a hangulatot, ellenben ezzel.

Maguk a helyszínek hiába tűntek hitelesnek, ha nem tudták számomra elég érdekessé varázsolni a szereplők történetét. Hiába fektetnek nagy hangsúlyt a sivár tájra, mégis picit olyan összeszedetlen képem alakult ki róla, ami rossz szájízt hagy maga után. Megtörténik sablonosan, aminek ilyenkor megkell, avagy előtérbe kerül a világvége miatt keletkező őrültség, akkor már a szereplőkön is megmutatkozik az elszántság, mellyel a túlélésre hajtanak.

A szereplőkkel nincs gond, viszont még egy nap sem telt el, és már most alig emlékszem bármelyikükre is, szóval külön nincs kit kihangsúlyozni.

A végére valamennyire feléled, de nem sokkal később visszaül ugyanabba a porba, ahol végig telt a másfélórás játékidő, arról már nem is beszélve, hogy nem tudtam sem a szereplőkkel, sem pedig a világukkal azonosulni, de még csak együtt érezni sem. Maradjunk annyiban, hogy nem volt ez rossz, de egy 5/10-ben kimerül.

CineFest 2012 - Értékelés: Berberian Sound Studio (Berberian Sound Studio)

A film a hetvenes években, egy kopott olasz stúdióban játszódik, a középpontjában egy kitűnő angol hangmérnök áll, aki dokumentumfilmekben dolgozott, de az erőszakos filmek egyre mélyebb benyomást tettek rá. A valóság hamar egybeolvad a fantáziával, a képzelgéssel, és a horror világával - és számos filmtörténeti utalással.

A hazai közönség a CineFesten láthatta elsőként Peter Strickland sikítozós horrorfilmjét, amely vérbeli angol vonalát le sem tagadhatná. Olyannyira angol, amit még valamennyire azért sikerült befogadnom, de ahhoz, hogy tetsszen is, hiányzott belőle egyfajta elszántság, amely végül azt eredményezte, hogy nem ragadtattam magam el tőle. Insider művész horrorfilm, hiszen szinte mindvégig odabent vagyunk a hangstúdióban, bár ezen semmi meglepő nincs. Még csak hasonlóval sem találkoztam, de amivel megvett magának, nem más, mint a végig alacsonyabb szinten ugyan, de folyamatosan fenntartott felhergelt idegállapot. Merthogy összességében nyugodt hangvitel jellemzi, és ezt spékelik meg egyfajta különös módon az előbb említett érzéssel.

Meglehetősen durvák a sikolyos részek, amit a főszereplők tesznek csak igazán hitelessé, de annyi szent, hogy hasonló filmmel nem igazán találkoztam, szóval az egyediség felírható a javára, csak ez így önmagában nem elég a teljes sikerhez. Vannak ugyan kiemelkedő pillanatai, de a végére vártam valamit, amivel átütik az addigi hangulatot, viszont ez nem következett be, helyette maradt a csalódás, és a közepes film érzet.

Toby Jonest kimondottan bírtam, pedig egyébként nem a szívem csücske a manusz, de tényleg jól tolta, és adott egy kis erőt a sztorinak. Az olasz származású Antonio Mancino győzött még meg baromira, és nagyon bírtam, amikor olaszul beszéltek benne. Annyira szépen csengett ebben a sötét stúdiós közegben, hogy öröm volt hallgatni. Elég erős női fronton is, és a hölgyek is odatették magukat, ahogy azt kell, de főleg az arcjátékukkal nyertek meg maguknak. Külön kiemelném a magyar színésznőt, Péter Hildát, de Susanna Cappellaro és Tonia Sotiropoulou jelenléte is javított a helyzeten.

Egyszer megnéztem, és mint írtam, az olasz beszéd kimondottan stílusos és vagány, ugyanakkor elég sokszor ellaposodott és ezáltal elveszítette az érdeklődésemet, így 6/10-ig ugrott fel nálam a tízes skálán.

CineFest 2012 - Értékelés: Szerelmet a feketepiacról (Paradies: Liebe / Paradise: Love)

Két osztrák szerelmesfilm volt versenyben idén Cannes-ban - Hanekéé elnyerte az Arany Pálmát. Ulrich Seidl trilógiájának első darabja más helyszínen, más perspektívából mutatja a témát, a megvásárolható szerelemre fókuszál, a középpontban egy idősödő európai nővel, Afrikában. A kamera szenvtelen - ítélkeznie a nézőnek kell. A trilógia Velencében a hittel a folytatódott.

Értem én, hogy Cannes-ban versenyfilm volt, és emiatt nagy reményeket fűztem hozzá, de teljesen fölöslegesen - mondjuk érdemes tudni, hogy a sztoriig sem jutottam el, amikor meg fordítottam, nem ragadt meg, de talán így volt jól, hiszen egyébként ez az írás soha nem születik meg. Hatalmas jó tanács, hogy ezt a filmet mindenki, aki jót akar magának, nagyon messzire kerülje el, mert egy gusztustalan német alkotás, pontosan ugyanolyan megvalósításban, mint ami a német filmiparra jellemző. Ismertetőjegyei közé tartozik a naturalizmus, a durvaság, valahol betegnek is tartom, és ismételten egy film, amely az emberi butaságról szól, pontosabban arról, hogy aki hagyja magát, mennyire könnyen becsapható.

Ulrich Seidl jegyzi a rendezést, és már az első dodzsemes jelenetnél fura érzések kavarogtak bennem, vagyis inkább a gyomrom tájékán. Annyira durva volt, hogy igazából ott ki kellett volna jönnöm a teremből, csak hát után folyamatosan bíztam benne, hogy nem annyi lesz a mondanivalója, mint amit az első félóra alatt bemutattak. Komolyan érdekelne, hogy a főszereplőnőt mi vitte rá, hogy elmenjen egy ilyen helyre, de ez még talán megbocsátható bűn, a folytatás viszont, és hogy amivel egyszer pórul járt, azt hagyja újra és újra megtörténni, sőt, még az utolsó bőrt is lehúzzák róla.

A filmkockák emellett kellően gusztustalanul mutatják be az őslakosság nyomulását, akik lényegében nem hagyják levegőhöz jutni az odautazó turistákat. Közben a másik oldalon pedig katonák felügyelik a rendet, miegymás, és ez nekem nem csúszik le, pedig nagyon is értem, hogy hová akartak kilyukadni ezzel. Viszont soha nem fogom megbocsájtani a filmnek a kétórás játékidőt, mivel számomra teljesen világos volt, hogy végig ez fog történni, de legalább egy csavarosabb befejezésre számítottam.

A poszter szerint egy trilógia első darabjáról van szó, de biztos csak viccelnek (NOT!). A szereplők jók, realisztikusak, minden a maga nyers, természetes formájában van tálalva, és biztosan létezik ilyen hely, de én ezt egy az egyben elítélem. Elrettentésképpen megy rá a 4/10, és remélem, hogy a napokban már nem lesz ilyen, vagy ettől rosszabb filmélményem a fesztivál során. A fő tanulság pedig, hogy csak azt lehet átverni, aki hagyja magát.

CineFest 2012 - Értékelés: Eltűnő hullámok (Vanishing Waves)

Előfordult már, hogy arról álmodoztál, hogy beférkőzhess egy másik ember tudatába? Akartad valaha megtapasztalni azt, hogy milyen az ideális kapcsolat? Az Eltűnő hullámok sci-fi melodráma, melyben egy gátlásos férfi megdöbbentő utazást tesz egy eszméletlen és ismeretlen nő elméjében. A modern mese a végy természetét kutatja - az emberi test és az elme közötti kapcsolatok és ellentmondások feltárásával.

Kristina Buozyte filmje eddig simán viszi a fesztivál legművészibb alkotása címet, melyet nagyon-nagyon sokáig komolyan nem értettem, és nem bírtam feldolgozni, de a végén minden értelmét nyeri és beköszönt a megvilágosodás. Nem könnyű darab, emésztettem is jó darabig, és filmnézés közben több alkalommal elég kényelmetlenné vált a székem. Kimondottan lassú és mélyen szántó drámai vonulatok tömkelegét vonultatja fel, sokszor fájdalmas és a fülsiketítő hanghatásokkal ezt még tovább fokozzák, egészen odáig, hogy már-már 'könyörögtem a csendért'. Mindezek ellenére azonban nem tudom utálni, lehúzni, esetleg vágyni arra, hogy bár ne láttam volna.

Vérbeli művészfilm, melyben naturalista-merész módon nem félnek megmutatni mindent, és a 'mindent' a szó legszorosabb értelmében értsetek. Önfeledt szeretkezések, vad és gusztustalan zabálás a tengerparton, és még sorolhatnék ide megannyi beteg ötletet. A Nap megvalósításáról a Melankólia ugrott be, de elég könnyen asszociáltam Terrence Malick munkásságára is, és kicsit olyan volt, mintha Kristina női inkarnációja lenne.

Ugyan a hatása alá kerített, de a hullámok nem csak a tengerparton tomboltak, hanem magán a gerincén is érzékelhető, ráadásul volt egy olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy felállok és kijövök, de éreztem, hogy maradnom kell a végső jutalom érdekében.

Marius Jampolskis alakította a férfit, Martina Jablonskyte pedig a női főszereplőt, és mindkettejüktől átütő alakítást láthatunk. Martina csodaszép nő, aki mély benyomást tett rám. Úgy vélem, megemelhetjük előttük a kalapunkat, ugyanis mindent bevállaltak, amit a film megkövetelt, a szó legszorosabb értelmében.

Néha már tényleg betegessé fajulnak az események, de abszolút érthető, mert ha jól jött át a film üzenete számomra, akkor a lélektársakra fókuszált mindvégig, két ember természetfölötti kapcsolatára. Ez egy olyan kötődés két ember között, melyet sokat át sem élnek életük során, és akiknek még nem volt ilyenben részük, nehezen fogják megérteni magát a filmet.

Akad még vörös szűrő alkalmazás, jellemzik az éles váltások, legyen itt szó akár képről, vagy hangról. Témaváltás: Ezeket a fajta kísérleteket, amikor emberélet forog kockán, soha sem fogom jó szemmel nézni. Szóval maradjunk annyiban, hogy szenvedtem rajta eleget, de annak pont azt a fajtáját éreztem, amiért megéri. Elvont litván romantikus sci-fi-drámaként jellemzik, amit ne higgyetek el, igazából besorolhatatlan a kategóriája, és ami a pontjait illeti, részemről csúszik rá a 8/10.

CineFest 2012 - Értékelés: Részegen / Szárazon (Smashed)

Katie és Charlie fiatal pár, akiket a szex, a zene és az ivás tart össze. Főleg az ivás. Mikor Katie berúg, erőszakossá válik és folyton veszélyes helyekre keveredik. Eldönti magában, hogy ez így nem mehet tovább, mert szenvedélye már a tanári állást veszélyezteti. Ezért csatlakozik az anonim alkoholisták csoportjához. Barátja, Jenny és iskolájának igazgatója Mr. Davies segítségével megkezdi a hosszú útját az egészséges élet felé- De bárcsak az eltökéltség elég lenne a sikerhez: új életmódjának köszönhetően előjönnek azok a problémák, amelyeket Katie eddig tagadott. Viharos kapcsolata férjével és az anyjával, az eddig rejtegetett hazugságai hirtelen mind a felszínre kerülnek.

Érdekes filmélmény, melyhez talán kissé fáradt voltam, de semmiképpen nem sorolnám a jobbak közé. Azt éreztem, hogy túllihegik, és a fő témával igazán mélyre akarnak menni, ami nem sikerült, így viszont megragad a közepes filmek sorában. James Ponsoldt rendező lényegében első komolyabb munkája, de szerintem nem tartotta eléggé erősen kezében a gyeplőt, és így szétcsúszott. A szétszórtság tökéletesen párosul a központi témával, az alkohollal és a bódultsággal, de egy rendező fogja már össze a filmjét, mert ez határozza meg az egészet - magától a részegségtől pedig ez egyszer vonatkoztassunk el, mert szezont a fazonnal való keveredés lenne belőle.

Számomra nagyon szenvedősen, kínlódva telt a játékidő, és többször kerülgetett az álommanó is, ez pedig nem az a kategória, amit az Eltűnő hullámoknál írtam. A művészfilmeknél a nyögvenyelősen telő játékidő valamennyire megengedett, már amikor a végén a nézőt pozitív csalódás éri. Konkrétan hajtottam volna már azt a tekercset, hogy hagy pörögjön, hiszen mindössze 85 perces az egész, és úgy vélem, több lehetőség rejlett ebben, mint amit kihoztak belőle.

Mary Elizabeth Winstead alakítása megfogott, hiszen mindvégig hiteles, és egyetlen egyszer sem inogott meg benne a bizalmam, ráadásul tényleg nagy tehetséggel megáldott színésznőről van szó, mégsem sikerült tökéletesen elbűvölnie. A film egyik fénypontja számomra az volt, amikor Octavia Spencer megjelent a vásznon, ott rögtön kiugrott a csipám, de sajnos nem sokat szerepel, és az összhatáshoz még kevésbé ad hozzá. Aaron Paul alakította a házaspár férfi tagját, akitől szintén helytálló színészi játékot láthatunk, és baromi jó fejeket vágtak MEW-del együtt.

Nos, maradt a pontozás, ahol ismét jó arc leszek, és úgy gondolom, hogy kis jóindulattal elfér rá a 6/10, de annyi tény, hogy nem a fesztivál fénypontja, azt már - vélhetőleg - elvitte egy másik mű.

CineFest 2012 - Értékelés: A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild)

Kivételesen erős dráma, amely egy kislány, Hushpuppy szemszögéből mutatja be a Katrina-hurrikánt. Mindemelett lírai mű gyönyörű képekkel, ami szinte dokumentumfilmként tárja elénk a mélyszegénységben élők sorsát. A szereplőket amatőrök alakítják. A Sundance Filmfesztivál fődíjas alkotása. A Cannes-i Filmfesztivál legjobb elsőfilmjének járó Arany Kamera-díj (Caméra d'Or) nyertese.

Először Sundance, aztán Cannes, és még sorolhatnám, de vajon a CineFest fődíját is elviszi Benh Zeitlin első filmrendezése? Csak mert egy annyira átlagon felüli alkotásról van szó, hogy alig jutok szavakhoz. Nem értem, hogy a 93 perc hová tűnt el, a stáblista meg egyszer csak jött a semmiből. Részemről eddig mindenképpen a fesztivál legkimagaslóbb filmje, melyet mindenkinek csak ajánlani tudok, és ha valakit ez nem indít meg, akkor semmi. Életem eddigi egyik legnagyszerűbb filmélménye, amely olyan módon közelíti meg a Katina-hurrikán témáját, mint korábban még semmi. Pontosan olyan hatást gyakorolt rám, mint maga a hurrikán az ottani övezetre: jött, és megállíthatatlanul letarolt mindent.

Rendezési szempontból meglehetősen összeszedett, soha és sehol nem téved el egyetlen pillanatra sem, valamint világosan érezhető minden egyes percén a magabiztosság. Az elején, ahogyan végigpásztázza a kamera a tájat, és mindent a kislány szemmagasságából láthatunk, melyet tudatosan rögzítettek így, hogy még valóságosabb legyen az ő szempontjából való történetmesélés. Néhány kisebb biológiai folyamatot makro módban láthatunk, melyek hatalmas szimbolikus értékkel bírnak. Már rögtön az első képkockái annyira átütő élményt nyújtanak, például amikor a szívdobogás hangját erősítették fel, és lehetett hallani az élet mozgatórugóját, és ahogyan a továbbiakban ezzel bántak, egyszerűen bámulatos.

Érdemes felkészülni egy-egy olyan megvalósításra is, melynek befogadására bizony nyitottnak kell lenni, ami a közönség egy részének nem sikerült, pedig akkora hatalmas ötlet, ahogyan a beasteket megvalósították. Ezek megalkotását is rémesen egyszerűen vitelezték ki, pedig első körben a nézők nagy dolgokra számítanak, holott közel sem erről van szó.

A főszereplő kislányt alakító Quvenzhané Wallis egy igazi csodagyerek, aki mindenben a jót látja, még az adott körülmények között is, pedig elég nehéz életet él apjával, de mégis élettel teli harcos alkat. Mindenkinél erősebb, és viselkedése példamutató jellegű, a narrációjáról pedig már ne is beszéljünk: minden szava egy tanulmány, egyszerűen aranyat ér, és emiatt érdemes lesz újranézni, még ha ismét át is kell élnem ezt a szívszorító élményt. Egyébként tudni érdemes, hogy amatőr, valóban hasonló körülmények között élő emberek vállaltak színészi munkát, így mindenki olyannyira tiszta, és hiteles tud maradni, amilyennel eddig még soha nem találkoztam. Quvenzhané Wallis, azaz Hushpuppy megformálója mérhetetlenül aranyos, és amikor őt követi a kamera, megfigyelhető egyfajta csillogás, feltűnik egy bizonyos reménysugár az emberiség számára. Hogy ez a főhős hogyan tudott ennyire elszánt és öntudatos arckifejezést produkálni, talán örökre kérdés marad bennem, de majd meglátjátok, ha elétek kerül a film, hogy miről beszélek. Dwight Henry játszotta az apát, ugyancsak meghökkentő hitelességgel, aki alig akarta elvállalni a szerepet, de végül sikerült meggyőzni.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire megérint Zeitlin remekműve, de többszörösen meghatott, és a végén olyan szinten köszöntött be a katarzis, hogy a stáblistát rezdületlenül ültem végig, közben pedig a varázslatos szó és annak szinonimái jártak a fejemben. Ezek a gondolatok pedig furák, ha belegondolunk, hiszen a fő témája közel sem vidám, mégis vannak önfeledt pillanatai. A zenéi nem semmi módon passzoltak a jelenetek alá és olyan szinten fokozták velük a különféle érzelmi hatásokat, hogy igen nagy jelentőséggel bírnak az összkép kialakulásában. Számomra a tűzijátékos és a végső vadas jelenet a két legkedveltebb, melyek érzelmileg csontig hatoltak, és már nincs is más hátra, mint hogy megjutalmazzam a 10/10-es kiérdemelt osztályzatával. Fantasztikus utazás a világ legtermészetesebb módján, minden létező őszinteséget felülmúlva.

CineFest 2012 - Értékelés: Kockázatos túra (Safety Not Guaranteed)

Egy Seattle-i újságíró csapat nyomozni kezd egy férfi után, aki bizarr újsághirdetésben társat keres időutazáshoz. A bulvárnak induló sztori mögött azonban meghökkentő tények kezdenek körvonalazódni… A 2012-es Sundance Filmfesztivál egyik nagy meglepetése.

A messzi dél vadjai után pontosan egy ilyen vidámabb hangvitelű vígjátékra volt szükség, amely azért alattomosat erős drámai vonulatokkal bíró dramedy lenne véleményem szerint, melyet Colin Trevorrow rendezett. Trevorrow filmje egy rendkívüli utazást mutat be, amely teljesen más végkifejlettel bír, mint amit egész idő alatt vár a néző. Egyéként ez utólag szóba is került, hogy az utolsó jelenetet megváltoztatták, mert nem igazán úgy végződött, ahogyan a rendező fejben elképzelte. Nem volt vele maradéktalanul elégedett, és talán emiatt nőtte ki magát egy ennyire nagyszerű alkotássá, amely nagyrészt dráma olykor mókásabb elemekkel fűszerezve, melyek mosolyt, esetleg nevetést generálnak, de összességében jóval többről van szó.

Egy kicsit másabb filmre számítottam, pedig valahol tudtam, hogy van egy bizonyos határ, amin belül fognak maradni, és ezt a megérzésemet be is váltották. Ez nem negatívumként értendő, mivel amikor megjelent a The End felirat, akkor felvetődött bennem a kérdés, hogy "ennyi?". Meg voltam lepődve, szóval lényegében nagyon gyorsan elröpült fölötte az idő, és kimondottan jó szórakozást nyújtott tegnapestére.

Rendezési szempontból éppen annyira erős, mint a rendező kiállása, akivel készült interjú is, melyek során annyira profin viselkedett, magabiztos volt, és pontosan ugyanezt éreztem a filmjén is. Összeszedett, hangulatos, de leginkább fontos, hogy tudja, hogyan kell ellazítani a nézőt, miközben azért a mondandója sem jelentéktelen.

A stáb szinte csak sorozatszínészekből áll, így a témában jártasok találnak majd jó néhány ismerős arcot, akik engem abszolút meggyőztek, merthogy összességében remek szereplőgárda gyűlt össze. Aubrey Plaza alakítása meggyőző, elszántsága és kitartása pedig több mint megerősíti az előbbi jelzőket. Szívesen néztem őt a női főszerepben, mert mindig kellemes társaság, és sokszor megnevettetett. Mark Duplassra bízták a férfi főszerepet, aki egy kevésbé ismert színész, de pontosan ugyanannyira nagyszerűen játszik, mint mindenki más. A karaktere kissé érdekes és még inkább fura, de valahol teljesen érthető.

Nagyszerű film különös témával, melyet kimondottan hatásosan közelítettek meg, és mivel tényleg pillanatok alatt túlvoltunk rajta, ugrik is rá egy halványabb 9/10. Azonban mielőtt bárki leülne elé, az előzetesét érdemes csekkolni, nehogy a sztori alapján valaki túl nagy elvárásokkal túlzottan csalódva távozzon róla.

James Bonddal zárul a Jameson CineFest

A hatodik hivatalos James Bond-filmben az ausztrál George Lazenby vette át a világ legelegánsabb titkos ügynökének szerepét Sean Connerytől. A 9. Jameson CineFest ezzel a különleges darabbal zárul. Az Őfelsége titkosszolgálatában (On Her Majesty's Secret Service) című 1969-es opusban azonban nem ez volt az egyetlen újdonság: Peter Hunt rendező ragaszkodott az eredeti Fleming-alapanyaghoz, így az azonos című regényt teljesen hűen adaptálta - idejekorán megalkotta az emberi Bondot (ezzel próbálkoznak mostanában a Daniel Craig-vonalon is), aki kütyük és hihetetlen fordulatok helyett fizikai erővel, sármmal és ésszel oldja meg a világ megmentését. És még az egyetlen igaz szerelem is utoléri.

Hunt innovatív rendezési stílusa jóval megelőzte a korát, dinamikában a mai akciófilmek mellett is helytáll a film, dramaturgiájában pedig olyan vakmerőre sikerült, hogy az még ma sem megengedett - ne várjuk tehát a happy endet. Noha a Bondot alakító Lazaenbynek hét filmre volt szerződése, nem sokkal a premier előtt bejelentette: soha többé nem játssza el a 007-es ügynököt. Kár, mert számos szakember és kritikus az idén ötvenéves Bond franchise legjobbjának választotta az Őfelsége titkosszolgálatában című klasszikust, melynek szombat esti miskolci vetítése a magyarországi mozipremier is egyben.

CineFest 2012 - Értékelés: A szépséged semmit sem ér (Deine Schönheit ist nichts wert / Your Beauty is Worth Nothing)

Az idei Karlovy Vary-i Filmfesztiválon nagy sikert aratott mű egy tizenkét éves, frissen bevándorolt török-kurd fiút mutat be, és családjának küzdelmét az osztrák társadalomba való beilleszkedésért. Apja "papíron" terrorista, fivére szó szerint a bajt keresi, hősünk pedig beleszeret Anába, egy szintén bevándorló lányba. Szerencséjére segítségért fordulhat macsó szomszédjához. Hüseyin Tabak első filmje valóban szemlélteti a jóléti társadalomba való beilleszkedés nehézségeit.

Nem semmi módon elfáradtam ezen a filmen, bár a kilencórás kezdés sem volt a legprímább, de ezt nyilván nem lehet felróni negatívumként, mert maga a téma, amit felölel, az csapott oda nekem igazán. Egy osztrák drámáról van szó, amely a feljebb nevén nevezett rendező keze munkája, és elég nehezen viseltem el a különböző kultúrák ütköztetését a filmvásznon, meg hát eleve fajsúlyos a központi téma, a hovatartozás, a beilleszkedés, illetve az ezekkel járó kihívások és olykor kilátástalan küzdelmek.

Szűk másfél órára rúg a játékideje, amely számomra vontatottnak tűnt egészen sok tízpercen keresztül, talán annak köszönhetően, hogy nem sikerült azonosulnom a látottakkal. A vége felé viszont már eljutottunk oda, hogy olyasvalamit kezdtem érezni, aminek hamarabb össze kellett volna jönnie, úgyhogy a pontozásra inkább aludtam egyet. Kicsit agyaltam rajta, megpróbáltam feldolgozni, és egy nagy alvással később még mindig megvannak a vegyes érzéseim, amelyekkel távoztam a teremből, de marha sok pozitívum is összegyűlt emellett.

A főszereplők hitelesek, főleg a Veyselt alakító Abdulkadir Tuncer játéka érdemel néhány dicsérő szót, hiszen ennyi idősen így visszaadni ezt a szerepet, elég kiváló munka - úgy vélem. Eleve nézzük csak a karakterét, egy hányatott sorsú gyereket, aki szerelembe esik egy másik nemzetiségű, ugyancsak bevándorló lányba. Aranyos kis szerelmes történet az övék, még ha valószínűtlen is, és nagyrészt az álmodozásról szól, de ha egy gyerek nem álmodozhat, akkor ki?! Az Ana-t alakító Milica Paucic kimondottan különleges jelenség, olyan mintha nem is e világról származna, és vélhetőleg Veyselt is ez foghatta meg benne. A szomszéd segítőkészsége is magáért beszél, valamint az is, hogy először mennyire nem érdekelte semmi, és hogy végül mennyire részesévé vált ő is ennek a remek történetnek. Az apa-anya páros, avagy Nazmî Kirik és Lale Yavas ugyancsak nem lóg ki a sorból, és aki esélyt ad ennek a filmnek, valamint nyugodtan végigülni, pontosan fogja látni, hogy mennyire jó stáb gyűlt össze.

Mint írtam, sokszínű érzések keletkeztek bennem a film végére, és amikor feloltották a villanyt, még sikerült egy percet némán ülnöm, annyira odatették magukat, és meghatottak, amit viszont egyáltalán nem gondoltam volna. A maga zord és rideg módján elég színes a rendezés, amely kétségkívül fejlődött a játékidő előrehaladtával, és ez nem rossz dolog.

Maradjunk annyiban, hogy súlyos alkotás - lehet, hogy nem bántam volna, ha kimarad az életemből, de úgy gondolom, hogy legalább az üzenete átjött felém, és ha mást nem, akkor egy kis élettapasztalatot megpróbált átadni. Nehéz sorsú gyerek, család, meg lényegében úgy az egész közeg olyan szedett-vedett - ami pedig a pontjait illeti, megérdemelten nyújtok át érte egy 8/10-es osztályzatot.

CineFest 2012 - Értékelés: Vadak paradicsoma (Le Paradis des bêtes / Beast Paradise)

Dominique erőszakos és ellentmondást nem tűrő apa, aki egy kisállatboltot, a Vadak paradicsomát vezeti nővérével. A férfi rendszeresen veri feleségét, Cathyt, aki végül úgy dönt, elhagyja férjét. De mielőtt megtehetné, Dominique elveszti a fejét és majdnem halálra veri a nőt. Ezután megragadja a gyerekeket, Clarisse-t és Ferdinandot, majd elhagyja az országot. Mikor egy fényűző svájci síparadicsomba érnek, meggyőzi a két gyereket, hogy anyjuk volt az, aki elhagyta őket és megkezdi új életük építését.

Estelle Larrivaz drámája le sem tagadhatná francia származását, amely tökéletesen rávilágít arra, hogyan lehet néhány nap alatt lenullázni egy családot, teljesen tönkretéve ezzel a házastársak és a gyermekeik életét is. Középpontba kerül az agresszió, melyet időben még kordában lehetett volna tartani, de amikor már eljön az a pont, hogy késő, akkor a fékezhetetlen események sorozata lavinaként borítja maga alá a szereplőket. Kisebb bevezető után ezt láthattuk a film nagyobb részében, amikor az apa kezei közül kicsúszik az irányítás, és úgy gondolja, hogy itt az ideje visszavennie azt, de ezzel igazából semmit sem old meg. A téma kapcsán fontos mondandóm, hogy soha nem fogom megérteni azokat a házasságban élőket, akik a gyerekeik kedvéért maradnak együtt, hazudva ezzel önmaguknak és utódjaiknak is.

Számomra megannyi nyugtalan perceket okozott, fészkelődtem, és ezúttal nem a szék kényelmetlensége volt érte a felelős, hanem az elém vetített képsorok. Egy nyugodt családi közeggel indul a film, amely a végére már-már pokoljárássá fajul. Elértünk egy olyan ponthoz, méghozzá a végjátékban, amikor erősen kezdtem aggódni, hogy mindazt, amit eddig felépítettek, lerombolják, ehelyett végül a zárójelenettel azt érték el, hogy a székbe ragadva üljem végig a stáblista egy részét.

A szereplőkről rosszat nem lehet mondani, Klingberg Valentine és Léon Brachet, vagyis a két gyerek főszereplő annyira meggyőzően adta vissza azt a helyzetet, amibe kerültek, hogy később akár még sokra is vihetik a szakmában. Egyébként kimondottan mutatós színészeket válogattak össze, mert azért a franciák többségében meglehetősen jellegzetes arcberendezéssel rendelkeznek, de itt mást helyeztek az előtérbe, ami miatt abszolút nem értettem a férj cselekedeteit sem.

Búskomor zenéi több jelenet alatt remekül táncoltak a néző idegein, és nálam elég rendesen célba találtak vele. Egyszerűen imádtam ezeket a részeket, de amikor ez a fajta aláfestés eltűnt, akkor úgy éreztem, ezzel együtt a hangulatból is visszább vettek.

Ezúttal a havas tájak és a síelős részek hidegen hagytak, átvette az uralmat maga a történet, viszont soha nem fogom megérteni, hogy egy férj hogyan fajulhat odáig, hogy a dühkitöréseit a saját nején vezesse le, mindezt a gyermekei szeme láttára.

Ugyancsak alszom rá egyet, mert érnie kell, szóval most le is tettem a virtuális pennát, és egy nagy pihenés után jöhet az utolsó bekezdés, amelyben kitérek arra, hogy számomra milyen élményt nyújtott összességében. Még mielőtt entert nyomnék, elmondanám, hogy mindig is nagyra értékeltem az olyan felnőtt témákat boncolgató filmeket, melyekbe szorult értelem. Úgy gondolom, hogy ez azon kevesek közé tartozik, ami még a francia gyökerei ellenére is hiába őrült egy kicsit, de azért kellőképpen odacsap.

A végével némileg gondban vagyok, mert nem biztos, hogy jól értettem a két gyerek reakcióját, de számomra sikerült sokkhatást okozni, annyi fix. A lényeg viszont, hogy magát a filmet nagyon is értettem, de egy erősebb 7/10 fölé nem tudok menni pontjaival.

CineFest 2012 - Értékelés: Casablanca

Rick, Ilsa és Victor Laszlo. A filmtörténet leghíresebb háromszög-története. Ki marad a háborús Casablancában és ki megy el? Ki kivel marad, és ki kivel megy el?

Sajnos, vagy hál istennek eddig kimaradt a Casablanca, Kertész Mihály, avagy ahogyan Amerikában ismerik, Michael Curtiz 1942-es klasszikusa, melyet a CineFest keretén belül moziban láthattam először. Mondanom sem kell, mennyire magával ragadott, pedig egy teljesen másmilyen történetre számítottam, de bevallom őszintén, hogy a sztoriról alig volt tudomásom. Mindezek ellenére több mint nagyszerű filmélmény, de nem is tudom, hogy egész pontosan mit írhatnék róla, mert engem annyira magával ragadtak az események, hogy hipp-hopp eltelt a szűk 100 percre nyúló játékidő. Mindenképpen feledhetetlen alkotás, és egyértelműen kötelező darab, amit nem csak azért mondok, mert nekem is ezt hajtogatták egy ideje, hanem, mert tényleg így van.

Ismét úgy hozta a sors, hogy megnézzek valami olyasmit, ami tanító jelleggel hat, mert hát a szerelem sohasem egyszerű, de ha esetleg igen, akkor nem is feltétlenül biztos, hogy valódi az érzés. Legalábbis ez lenne az én szerény véleményem.

Főszerepben a páratlan Humphrey Bogart, aki a maga idejében nem két filmben szerepelt, ráadásul alakítását Oscar-díjjal is kitüntették - nyilván nem véletlenül, hiszen annyira karakteres színésznek tartom, aki sok-sok különféle figura bőrében elboldogul, és meggyőző jelleggel hat a nézőre. Ingrid Bergman pedig annyira remek, hogy hirtelenjében még szavakat is alig találok rá, de ő sem az a fajta színésznő, akit így néhány nap alatt elfelejt az ember. Szépségével és kisugárzásával tündöklik a vásznon, és hiába került az adott helyzetben kereszttűzbe, ezek ellenére is végig tisztességes nő maradt. Paul Henreid is egy külön jelenség, és annyira remek, hogy régebben ennyire jó színészek léteztek, és ennek szentelték az életüket, de van ennek egy aggasztó oldala is, hogy manapság egyre kevesebben vannak. Például mondjon már valaki egy húszas éveiben járó dívát?! Egy valódi, szenvedélyes nőt, aki minden férfit levesz a lábáról - de könnyen át lehet ezt fordítani a másik pólusára is.

Nos, kiemelném még a számomra egyik legtetszetősebb dolgot, ami nem más, mint az illedelmes és oldschool gentlemanes stílusjegyek, melyek a korabeli filmekben még megtalálhatók, de talán ezt lehetne kinevezni úttörőnek. Sajnálatos módon viszont mostanra ezek már teljesen elkoptak és csak néhány filmben fedezhető fel - elvétve. Klasszikus mondatok is tisztázódtak bennem, amiben biztos vagyok, hogy innen származnak.

Gondolatban mindenki kiszínezte a Blue papagájt? Úgy érzem, még pár napot hagyni kellene ülepedni, de egyet aludva rá, gondolatom szerint elfér a 9/10-es filmek között. Hogy miért nem a maximális pontszámmal illetem? Számomra hiányzott valami, ami miatt ráaggathatom a zseniális jelzőt, és e híján nem tudom teljes mértékben az egekbe emelni. Bár nem kizárt az sem, hogy csak egyszerűen nem tudtam alaposan ráhangolódni.

Végül pedig hadd jegyezzem meg, hogy a moziba járók egy része még mindig elég alul kulturáltan viselkedik. Gondolok én arra, hogy az olyanok miért maradnak egy ingyenes vetítésen végig, ha folyton izegnek-mozognak, nem tudnak magukkal mit kezdeni, de a zacskóval való csörgés is true story. Nem értem tényleg, hogy miért nem lehet másokra, és mások filmélményére tekintettel lenni. Szomorú ez a tény.

CineFest 2012 - Értékelés: Egyéjszakás kaland (Nuit #1 / Night #1)

A cím magáért beszél: a film valóban egy egyéjszakás kaland története. Clara és Nikolai egy partin találkoznak és végül a férfi lakásán kötnek ki. A film első része gyakorlatilag a szenvedélyes szex nyílt ábrázolásából áll. Másnap reggel, mikor Clara megpróbál köszönés nélkül lelépni, beszélgetni kezdenek - ettől kezdve már nem csupán egyszeri kaland.

Két idegen ember találkozása, őszinte vallomása egymásnak, akik nem találják a helyüket a világban, lényegében nincstelenek, viszont arról részletesen tudnak beszélni, hogy "mijük nincs", és az is tény, hogy átlagon felüli érzelmi intelligenciával rendelkeznek. Anne Édmond filmje tavaly a Torontói Nemzetközi Film Fesztiválon debütált, és az egész cselekmény egyetlen éjszaka néhány óráját öleli fel, és szinte valós időben látjuk a főszereplőpáros között lezajló eseménysorozatot.

Néhány kép kedvcsinálónak, de előre szólok, hogy óvatosan vele, és még azt sem tudom mondani, érdemes megnézni az előzetesét, mert én sem láttam, szóval nem kizárt, hogy csökkentheti a filmélményt. Az elején vad, elszabadult partival indítunk, egy olyan éjszakán, amely később talán meghatározó lesz mindkettejük számára. Ezt követően a főszereplőpáros szeretkezését láthatjuk naturalista, életszerű ábrázolásban, és elég részletekbe menően, ami már-már úgy hatott, mintha egy felnőtt film előtt ülnék.

Nehéz témát boncolgat ez a kanadai alkotás, a magányt, amely a két főszereplőben már olyan mértékben van jelen, hogy majdnem teljesen kicsúszott a lábuk alól a talaj. Odáig jutottak mindketten, hogy már az sem jó, ha van valakijük, és az sem, ha nincs, de talán a társas magány a legrosszabb, bár idáig nem jutunk el, így nem megy át szentimentálisba. A hitük egyértelműen odaveszett, és már nem bíznak semmiben, csak sodródnak az élet árjával.

A Clara-t alakító Catherine de Léan meseszép arccal megáldott hölgyemény, de más témában sem kell szégyenkeznie. Egyértelműen ad egy plusz löketet a szépsége, a kisugárzása, pedig nem épp arról van szó, hogy mennyire fessen néz ki az adott helyzetben, és pont a hitelességével győzött meg. Dimitri Storoge méltó főszereplő Léan mellett, és kiváló alakítást produkál ő is.

A további részleteket hanyagolnám, mert ezt a filmet látni kell, amennyiben az előbb elmondottak felkeltették az érdeklődésed, de előre szólok, hogy a beszélgetés elég fontos összetevője, és nem feltétlenül mindig a szavak adnak ennek hangot. A maga kis nyers formájában tálalt alkotásról van szó, amely számomra egy halványabb 8/10-es élményt hozott tegnap éjszakára.

CineFest 2012 - Értékelés: Játékmackó / Teddy mackó (Teddy Bear)

Dennis, a 32 éves, félénk testépítő még mindig édesanyjával lakik, aki minden levegőt elszív előle. Az igazi szerelembe vetett minden hitét feladja, de amikor nagybátyja feleségül vesz egy thai lányt, Dennis úgy dönt, hogy ő is hasonlóan cselekszik. Hirtelen Thaiföldön, a virágzó szexipar kellős közepén találja magát. Egy este találkozik valakivel a helyi konditeremben, aki örökre megváltoztatja az életét…

Értékes és érdekes dráma sok-sok mondanivalóval, és hatalmas érzelmi töltettel, melyet a testépítő főszereplő mögé bújtattak. Mads Matthiesen filmje egy 'lekicsinyített' világban játszódik, ahol a Játékmackó még monumentálisabbnak, brutálisabbnak tűnik, és tipikusan annak az esete, amit első ránézésre senki nem mondana meg, hogy mennyire békés ember is lakozik benne.

Kim Kold mindent kétséget kizárva zseniálisan alakítja a főszereplőt, a kívülállót, helyét a világban nem találó izomkolosszust. Megható a története, és ezt tökéletesen visszaadja érzelmileg is. Meddig képes eltűrni az ember az önzőséget, meddig képes valaki mások befolyása alatt élni? De az igazi kérdés az, hogy mikor áll ki magáért, és tesz ez ellen? Ebben a dán drámában sok tanulságos dologra rávilágítanak, melyből nem szégyen meríteni az élethez. Sokáig azon gondolkodtam, hogy nagyon ismerős nekem a címszereplőt alakító Kold, de aztán kaptam jobbról egy pofont, hogy honnan: ő Hulk rózsaszín változata.

Elég sok helyszínt bejárunk, többek közt Thaiföldre is elkalauzol minket ez a remek történet, melynek koszossága jelképezi a film mondandójának egy részét, és a zűrt. Olykor vidám hangvitelű, sőt, elég sokat mosolyogtam, és nevettem rajta. Helyzetkomikumokra építenek, ezért a játékidő nagyobb része nagyon jó hangulatban telik. Ezt turbózzák még némileg a felcsendülő nagyszerű zenékkel, amit majd valahogyan muszáj lesz felkutatnom, annyira bejött.

Többször alakul ki kínos helyzet, szituáció, és ennek kapcsán egyből az ' Anyámmal élek, babettával járok, macskám van, és ne is legyek kemény?' fogalom ugrott be, aminek természetesen csak érintőlegesen van köze a filmhez, amely számomra 8/10-es élményt nyújtott.

CineFest 2012 - Értékelés: Kirándulás (Izlet / The Trip)

Három barát elindul nyaralni, ahogy korábban is tették - de azóta sok minden történt. Gregor túlélte a háborút, Ziva külföldön tanult - közben Andrej semmit sem változott. Vajon továbbra is működik a régi barátság?

Kisköltségvetésű szlovén dráma Nejc Gazvoda rendezésében, aki a forgatókönyvet is maga írta, és ezen semmi meglepő nincs, hiszen a legtöbb művészfilmhez az adott rendező álmodja papírra a forgatókönyvet, merthogy saját szkriptből dolgozni sokkal egyszerűbb. Ezt úgy értsétek, hogy gondolatom szerint ilyen esetben hamarabb születik őszinte és valósághű alkotás. Nyilván nem is kell az utóbbi két fogalomtól olyan messze menni, és a Kirándulás is ilyen: életszerű, valóságosnak tűnő és természetes. A rendezésben némi hullámvölgyet éreztem, amit tökéletesen visszaigazol a közepén lévő félórás jelenetsor, amikor nem élveztem a látottakat. Ekkor nagyon sok időt elvesztegettek különféle események bemutatására, leragadtak és percről percre követtük a történéseket, amely így filmen visszanézve nem bizonyult izgalmasnak, még ha ott nekik az is volt.

Megtalálhatók benne a művészfilmek sajátos jegyei, melyekből feljebb már felsoroltam néhányat, és jobban nem is mennék bele, mert ezt látni kell, átélni az élményt, amit nyújt. Lényegében adott három barát, akik ősidők óta ismerik egymást, de most jócskán próbára kerül a hármuk kapcsolata. Innentől spoilereket tartalmazhat ez a bekezdés. Milyen is három régi span? Mindenben kis hülyeségben benne vannak, bármit megtennének egymásért, és a film is arról szól, hogy kiszabaduljanak és legyen egy kis 'ereszd el a hajamat'. De mi van akkor, ha egyikük úgy dönt, más szintre emelné kettejük kapcsolatát? Nem lehet könnyű ellenállni a csábításnak, de az egyik srác úgy dönt, hogy rámozdul a triumvirátus hölgy tagjára. Velük kapcsolatban problémás szerintem, hogy csak némi szikra van köztük, ami egy éjszakához elég, de egy kapcsolathoz kevés, csak kérdés, hogy ezek után ugyanúgy működőképes marad-e a barátságuk.

Nina Rakovec alakítja a női főszereplőt, aki egy csodaszép és magával ragadó természetes jelenség. Azokban a percekben, amikor őt követi a kamera, már eleve ad egyfajta tündöklést a vászonnak. Nem tökéletes, de most úgy őszintén, ki az? Luka Cimpric és Jure Henigman kelti életre a hármas két férfi tagját, akik szintén meglehetősen naturálisak, ami által még hihetőbbé válik az egész film.

Bővebben nem mennék bele, elképzelhető, hogy így is mélyebbre ástam, mint eredetileg terveztem. Nos, ami a pontjait illeti, nem biztos, hogy tudok vele elnéző lenni. Így egy nap érés után visszaemlékezve nem mondanám rossz filmélménynek, de egy erősebb 6/10 fölé nem tudok menni pontjaival, pedig egészen sok vidám mozzanat került bele, és ekkor bizony a szórakozás kapta a főszerepet. Azt már csak halkan említem meg, hogy a filmben felcsendülő zenék is nagy szerepet játszanak ebben, szóval ide is jár az elismerés.

CineFest 2012 - Értékelés: Hemingway és Gellhorn (Hemingway & Gellhorn)

Cannes-ban mutatkozott be a nagy író, Ernest Hemingway és harmadik felesége, Martha Gellhorn románcát elbeszélő film. A spanyol polgárháború idején játszódó romantikus dráma testközelből láttatja a 20. század egyik meghatározó íróját (a filmben merész szexjelenetek vannak), és azt is megtudhatjuk, mi inspirálta Hemingwayt az Akiért a harang szól megírására.

Az HBO saját gyártású produkciója, amit rögtön az alábbi mondattal jellemeznék: Hát, nem akarom bántani a filmet így első körben, de igazából baromi hosszúra sikerült, pedig határozottan nem voltam álmos, sőt még ásítozás sem figyelt be. Sajnos kifelé jövet másoktól is azt a véleményt hallottam elsőként, hogy baromi hosszú és a vége felé már unalmas is valamennyire, amit teljes mértékben osztok. Amikor átléptük a másfél órát, már akkor is szerettem volna befejezni, és még közel nem volt vége. Szerintem egy háromrészes mini-sorozatként sokkal inkább el tudtam volna képzelni, és lehetséges, hogy úgy jobban működött volna, mert így egyben picit száraz volt. Habár, meg kell hagyni a háborús központi téma eleve nem könnyű műfaj, viszont ez egy nagyon szép spanyol vérvonalú szenvedélyes szerelmes történet.

Egyes részeket elég rendesen elkaptak, arra gondolok, amikor például a gyönyörű digitális kópiáról vetített kristálytiszta színes kép szépen lassan átmegy régiesbe, fekete-fehér szemcsésbe, és így kapjuk az eseményeket, mintha egy szalagról játszanák.

Nicole Kidmanre és Clive Owenre egy szavunk nem lehet, mert ők mindent megtettek, sőt még talán túl is lépték azt a határt, amit elvártam tőlük. Nyilván egy tehetséges Hollywoodi párosról van szó, akiknél ezen már nem lepődik meg az ember, de azért a tüzes szeretkezős jeleneteket sem szégyellték. Robert Duvall remekelt még nagyon jól az orosz tábornok szerepében, és mintha ráöntötték volna ezt a szerepet. Nagyon szerettem, amikor felbukkant, és mindent beleadott, hogy minél hitelesebb legyen tábornok figurája. David Strathairn is hasonló jelenség, aki az Alphas című sorozatból lesz majd ismerős, de Santiago Cabrera-t is nagyon csíptem Robert Capa szerepében, akit ugye gondolom nem szükséges bemutatni. Valamint mély benyomást tett még rám a Valerie Pintado által alakított énekes-táncosnő, akinek gyönyörű a hangja, a megjelenése, és ízig-vérig nő.

Örülök, hogy kicsit jobban megismerhettem ezt a két karaktert, akiknek valóban elég színes és unalommentes életet éltek. A vége eléggé lehangolt, ami nem csoda, hiszen az adott szituáció nem épp vidám téma, ráadásul igaz történeten alapul, szóval nem tudtak vele elrugaszkodni, de mégis valami nem úgy működött, ahogyan kellett volna. A drámai szálat nem sikerült visszaadniuk, amennyire elvártam, és nem feltétlenül szórakoztató filmet vártam, pedig voltak benne kimondottan felszabadult részek is, de a végével egyszerűen nem tudtak vele igazán megfogni és magukkal vinni. Nem rossz ez, csak a erős 6/10 fölé nem tudom tenni a pontjait.

CineFest 2012 - Értékelés: Szolgálatkészség (Compliance)

A Szolgálatkészség igaz történeten alapul, melynek főszereplője Sandra, aki üzletvezetőként dolgozik egy gyorsétteremben. Az eseményeket egy telefonhívás indítja el: a rendőrség egy alkalmazottja Becky felől érdeklődik, aki meglopott egy vendéget. Sandra azzal, hogy beengedi az állítólagos rendőrt a saját kis világába, foglyává válik a szörnyű történéseknek. A valószínűtlen forgatókönyv szinte sarokba szorít.

Te jó ég! Ez a film semmi másról nem szól, mint az emberi butaságról, a hiszékenységről, arról hogy az emberek hogyan reagálnak - állítólagos - krízishelyzetben, és hogy mennyire könnyen befolyásolhatók. A mai társadalom nagyobb része hiszékeny, és ez nem azon múlik, hogy kinek milyen iskolája van, egyszerűen a józan parasztin. Nyilván ott a másik oldal is, az utasításokat adó személy, akin nagyon sok minden áll vagy bukik, de ha a szavak embere, bárkibe lyukat beszél.

Craig Zobel szexuális zaklatásos thriller-drámájáról van szó, amely a maga kis 90 percével nem nyújt mindig felhőtlen szórakozást, amit úgy értsetek, hogy kezdünk egy kissé idegtépő negyven perccel, amikor idővel sejtjük, hogy valami nagyon nincs rendben, de várjuk a történéseket, hogy előrébb haladjon a cselekmény, és hogy végre kiderüljön valami. Gondolatom szerint ezt a filmet nem biztos, hogy meg lehetett volna jobban csinálni, legalábbis adott körülmények között biztosan nem. Innentől spoileres lehet.

A legszebb egyébként az egészben, hogy simán hihető számomra, viszont adott szituációban ezt így ebben a formában nekem senki nem adagolná be. Sokszor elég abszurd helyzet alakul ki, de nem is kell ilyen messzire mennünk, mert maga a telefonáló kérése is már önmagában zaklató hatású furcsaság, és igazából nem értem, hogy hogyan hitethette el ezt az egész szituációt, a rangját, és még sorolhatnám.

A naivsággal és a hiszékenységgel szemben ott van a másik oldal, a telefonáló nézőpontja, akinél egy elég súlyos betegségre, megszállottságra következtethetünk, hiszen egy olyan ember, akinek ez örömet okoz, és szórakoztatja, nem lehet komplett. Talán a legnagyobb probléma, amivel körbe lehetne írni az ilyen embereket, hogy vajon miért nem a saját dolgával foglalkoznak?

Ann Dowd játéka nagyszerű, és kimondottan életszerű az egész, amit tőle láthatunk, a cselekmény pedig mindösszesen néhány órát ölel fel. Dreama Walker alakítása fantasztikus, bár nem biztos, hogy ezt a szót kellene ide használnom, de színészileg tényleg elhiteti a nézővel a karakterét. Arról már nem is merek beszélni, hogy ezt a megaláztatást hogyan tűrheti el valaki, és most közel nem a kezdőlépésekről beszélek, pedig már önmagában az is durva. Több alkalommal kapunk makróképet róla, a szeméről, az arcáról, a helyzet súlyosságát pedig az adott gyorsétterem koszosságával szimbolizálják. Valamint, ha már itt járok, akkor a nyitó képsorok is elég sok mindent elárulnak, bár akkor még nincs nagy jelentőségük, mint ahogyan az sem volt számomra teljesen világos, hogy miért mutogatnak teljesen közelről különféle ottani folyamatokat. Ezeknek a képeknek köszönhetően ridegséget keltenek a nézőben, amivel a realisztikusságra utalnak.

Egyszer nézős, a CineFest keretén belül teljesen korrekt élmény, viszont újra semmiképpen nem nézném meg. Összességében nem mondanám, hogy rossz film, vagy nézhetetlen, mert ugyan bő félidőnél ránéztem az órámra, de így utólag nem tudok rá haragudni, mert akkor már tudtam, hogy semmi átütőt nem szabad tőle várni, és konkrétan egy jó nagy átverés az egész. Pontokban a 7/10-esek között helyezem el.