2/03/2012 07:26:00 de.
függő
Sam Worthington Nick Cassidyt játssza, az egykori New York-i rendőrtisztet, aki 25 éves börtönbüntetését tölti egy olyan bűncselekményért, amit nem követett el, míg Ed Harrist a könyörtelen üzletember, David Englander szerepében láthatjuk, akinek életfilozófiája: „ha valaki elvesz tőled valamit, vegyél vissza többet, mert ez Amerika”. Húsz emelet magasban Cassidy név szerint kéri a helyszínre a New York-i rendőrség tárgyalóját, Lydia Mercert (Elizabeth Banks), akivel szerelemi viszonyba keveredik. Ahogy Cassidy vakmerő lépése egyre több és több részletet hoz napvilágra, a történet jóval túlmutat az ártatlanságát bizonyítani kényszerült egykori rendőr esetén, sokkal több forog kockán annál, mint hogy egy ember elvesztheti az egyensúlyát.
Erről van szó, kérem szépen. Pontosan így kell összehozni egy pofás akcióthrillert, hogy megvezetjük a nézőt, és nem kötünk mindent az orrára. Remekül eltalálták ezt a kompozíciót, ugyanis velem konkrétan azt történt, hogy még a feljebb olvasott sztorit is csak ló futtában görgettem végig anno, bár ez nem káros, ha a spoilereit nézzük. Folyamatosan a bizonytalanság érzését keltették bennem, ami jó ideig tartott, és mikor elkezdett összeállni a kép, akkor jött csak a székbe süppedés és a kivárás, hogy hogyan végződik a történet. Asger Leth rendezett, és igen, jogosan vetődik fel a kérdés, hogy az meg ki a franc? Hát azaz ember, aki első rendezése, egy dokumentumfilm után kérem tisztelettel képes volt ezzel előrukkolni. Jól tették, hogy beültették a rendezői székbe, mert ez így körülményeit tekintve, vagy elvonatkoztatva attól, nagyszerű munka lett. Helyenként éreztem némi bizonytalanságot, de nem csinált belőle szokást.
A bemutatót sikerült elkerülnöm, vagy nem emlékszem rá, de szerintem abban sem lőnek el többet, mint a feljebb olvasott sztoriban, és ez igazán jó húzás bárhonnan is nézzük. Mégpedig azért, mert van egy látszólag pofonegyszerű sztori, ami idővel percről percre összetettebbé, bonyolultabbá, összeesküvés-elméletesebbé válik. Ezzel szimplán berántottak, pedig még csak a forgatókönyvet ecsetelgetem, melyet a TV-s berkekben otthon mozgó Pablo F. Fenjves dobott papírra. Habár azt hozzátenném, hogy már eleve ez a látszólag egyszerű sztori is elég lett volna, méghozzá azért, mert egyedinek éreztem és ez önmagában is érték a szememben, főleg ha szétnézünk, hogy Hollywoodban mostanság remake-elgetnek meg rebootolgatnak jobbra-balra.
A kameraman ugyancsak megéri a pénzét, mert szépen kihegyezte a fő témát nyújtó jeleneteket, és olykor valóban olyan, mintha tényleg ott állnánk a párkányon. Egy-egy bemozdulással pedig adrenalint pumpál a nézőbe, amiből a film megint csak előnyt tud kovácsolni magának.
Utólag elnézve, elég színes szereplőgárdát toboroztak össze, élén Sam Worthingtonnal, akinél soha nem fogom megérteni, hogy miért hozzák kapcsolatba minden egyes mostanság érkező filmjével az Avatart. Mert mintha abba olyan nagyot, vagy olyan sokat játszott volna, hogy egy világ megjegyzi. Rendben van, értem én, hogy világsiker, meg az emberiség zöme látta, de akkor sem így kéne próbálkozni az eladásával, mert jó színész ő Jake Sully karaktere nélkül is. Szépen visszaadta a párkányon teketóriázó fickó érzéseit, ezzel nincs is baj, viszont néha nagyon lazára fogta, és nem éreztem a 20 emeletes magasságot. Elizabeth Banks meglepően kellemes társaságnak bizonyult Jamie Bell és Genesis Rodriguez oldalán. Utóbbi pedig keményen nevezett a film eyecandyje címére, mert ő az a szereplő, akinek keblével többet kerül szembe a néző, mint tekintetével. Titus Welliver meg az a színész, akinek arca kitörölhetetlen, és bármilyen szerepben bukkan fel, mindig tudja, hogyan jegyeztesse meg magát. Ed Harris, te jó ég, ezer éve nem láttam tőle filmet, viszont arcra mintha fogyott volna. Hát igen, róla ilyeneket kell írnom, mert színészileg mindig is rendben volt, és ez az idő múlásával sem változott meg.
Lényegében a semmiből jött elő kellemes meglepetésként és szuper élménnyel távoztam róla, úgyhogy simán megérdemli a 8/10-et, és nem ártana, ha ilyesfajta eredeti ötletekkel próbálkoznának és nem az újragondolásokat erőltetnék ezerrel.
Worthington a filmről elmondta: a cselekmény egy mindössze 35 centiméter széles párkányon zajlik, 60 méter magasan Manhattan felett. A Borotvaélen számára ebben is más volt, mint a többi akciófilm, mivel, mint mondta, „itt néha nyugton is kellett maradnom és szerepet játszanom, nem csak ordítva körberohangálni.”
