7/02/2012 07:07:00 de.
függő
Nem vágytak kalandra és nem akartak új életet kezdeni: egy csapat angol nyugdíjas egy különösen tarka brossúra csalogatásának engedve mégis úgy dönt, hogy idős éveit egy nemrég felújított, indiai szállodában tölti. Ám, amikor végre megérkeznek az áhított, és meggyőzően olcsó új lakóhelyükre, egészen mást találnak, mint amit a hirdetés ígért. Kénytelenek alkalmazkodni az új helyzethez: a sok szokatlan színhez, illathoz, stílushoz, emberhez és állathoz. Van köztük, aki idegenkedik, van, aki lelkesen kíváncsiskodik - de lassanként mind megértik, hogy valami különleges, nagy ajándék vár rájuk az országban, ahol semmi sem úgy működik, ahogy várnánk.
John Madden ismét egy viszonylag mélyre hatoló, és az élet nagy kérdéseit boncolgató drámával tért vissza, melyben Tom Wilkinsonnak megint csak jutott egy főszerep. Legutóbb Az adósságot hozták össze közösen, és ezt ugyan több helyen vígjátékként tartják számon, de ha kicsit jobban belegondolunk, inkább az elgondolkodtató dráma felé billen a mérleg. Mindenesetre annyi szent, hogy sajátságos humora van, amely inkább megmosolyogtat, semmint nevetésre bír. Fura egyébként, hogy így utólag elmélázva rajta, hogy a drámai vonulat elég erőteljes, mégis tökéletes összhangba tud kerülni a film vidámabb, poénokkal telibb részeivel. Ez a hatás nyilván a pozitívumok oldalára írható fel, amelyet főként a forgatókönyvírónak köszönhetünk, de a rendezés is olyannyira helytálló, hogy a kétórás játékidő alatt nem igazán matattam a kólám után, hogy valamivel lefoglaljam magam.
Az elején pompásan összemesélték a főszereplők szálait, 'szinte fel sem tűnt', és mindenképpen ígéretes, hogy ezt amolyan kevésbé feltűnő módon sikerült végrehajtani. Borzasztóan életszerű képsorok követik egymást, és India nyüzsgése és nyugodtsága egyszerre van jelen, melyek között szintén tökéletes az egyensúly. Eleve már önmaga a helyszín is annyira csodás, hogy már csak ez is gyönyörködteti a néző szemét - és a zenék mennyire észbontóan illenek hozzá, mennyire finoman komponáltak, jól elhelyezettek és magával ragadók.
A szereplőgárda mindenképpen impozáns szelekció, de azért nézzük őket röviden, mert mindenki letett 'az asztalra' valami apró, emlékezetes mozzanatot, amelynek köszönhetően a film egyedibbé válik. Judi Dench eleve kiváló színésznő, de színésztársaival annyira szépen együttműködik, hogy egy pillanatig nem kételkedtem benne - vagy a 'banda' bármely tagjában. Tom Wilkinson alakítása megindító, és szerintem nagyon szép az a jelenet, amikor összekerül az utcagyerekekkel, akik ugyan ágrólszakadtak, de nem suttyók - legalábbis nem a rosszfajtából valók -, hanem olyanok, akik annak örülnek, értékelik, amijük van. Tetszett, hogy ebben a nagy és zajos-büdös közegben valamit a pozitív oldaláról is bemutatnak. Maggie Smith hozta a tőle megszokott dadus karaktert, melyet már ha akarna sem tudna lemosni magáról, annyiszor alakította ezt a szerepet. Bill Nighty is nyilván nagyot alakít, de igazán megragadt még bennem Dev Patel, az őrült szeleburdi vendéglátós szerepében, aki annyira tökéletesen adta vissza a rá írt szerepet, mintha egyenesen ráöntötték volna.
Nekem tetszett, nyilván ez kiderült a fentebbi szóhalmazból, de közel sem tudom mindenkinek ajánlani, mert egy nyomokban különc, és talán a fesztiválos filmek közé sorolandó, valamint nem árt, ha jó kedvvel ül neki az ember fia-lánya. Egy régi indiai mondás szerint: 'minden jó, ha a vége jó, és ha most még nem jó, akkor hidd el, ez még nem a vége.' A végére így ezt sikerült leírnom, és akik megnézik a filmet, utólag fogják érteni, mire céloztam. 8/10.
