Értékelés: Trópusi vihar (Trophic Thunder)

Ben Stiller, Jack Black és Robert Downey Jr. olyan filmsztárokat alakítanak ebben az akcióvígjátékban, akik egy szuperdrága háborús filmet forgatnak eredeti helyszíneken. Csakhogy az elszabadult költségvetés miatt a stúdió kihátrál a film mögül, viszont a frusztrált rendező úgy dönt, folytatja a forgatást. Stábját a délkelet-ázsiai dzsungel közepébe vezeti, ahol igazi rosszfiúkkal találják szembe magukat.

Régóta tervbe vettem már, hogy újranézem a Trópusi vihart, hiszen a premier idején hatalmas meglepetéssel jött, pedig eleinte kétségeim voltak afelől, hogy megéri-e majd a mozijegyet. Nos, ettől a szóban forgó akció-vígjáték sokkalta többet tud, nem véletlenül kotlanak a Les Grossman filmen is. Még mindig simán Ben Stiller legjobb vígjátéka ez, hogyha az elmúlt öt év távlatát vesszük figyelembe, és nem csak főszereplőként hozta a régi formáját, még a rendezés is az ő lelkén szárad. Az R-es vágás szerintem hatalmas pozitívum, hiszen ennek köszönhetően olyan dumákat tudnak elengedni, hogy garantált a padlófogás.

Összeszedett, precíz kis kamu háborús vígjáték, amelyben nem félnek jó poénokat tolni, holott jöhetnének a lerágott csonttal is. Stiller itt még tisztában volt azzal, hogyan kell filmet rendezni, és azzal még inkább, hogy milyen szerepeket szabad elvállalni. Toborzott maga köré egy olyan szereplőgárdát, hogy szinte 'nincs olyan perc', hogy ne bukkanna fel valaki nagy híresség a vásznon. Ez pedig szintén nem hétköznapi, vagyis megbecsülendő.

Már nem először láttam, de még mindig jól szórakoztam, és az is ritka, hogy ennyire jól sikerüljön a szinkron. Méghozzá minden tekintetben, ugyanis örökre bevésődnek az ember fejébe az olyan állat beszólások, mint a "sose nyomjá full kretént", vagy a "különben nem fog gyünni Oscar bácsi". Persze itt nagy szerepet játszik, hogy Robert Downey Jr. szájából hangzanak el ezek a mondatok, akit ugye fölösleges ecsetelgetni, pedig itt megint kitett magáért. Még Stillert is bírtam, holott az utóbbi években eléggé elhagyta magát, amiért nagy kár. Ugyanez a kategória Jack Black, de itt annyira jó szerepet kapott, hogy nincs kedvem belekötni.

A főszereplő hármason túllendülve Tom Cruise-t se hagyjuk ki, aki basszus, kőkeményen lejátszott mindenkit a vászonról, továbbá az írók értették a karakterének lényegét, és megalkották nekünk filmes frontra Ari Goldot, akit az Entourage rajongóknak nem szükséges bemutatni. Hasonló életszemlélete van, és meglehetősen különös formában végzi a munkáját is. Még Danny McBride-ba se tudok belekötni, pedig finoman szólva is rosszul vagyok tőle, amit azokkal az ocsmány karakterekkel ért el, amelyeket nagyrészt láthatunk tőle.

Nem húznám tovább a sorokat, háborúra fel, ha esetleg eddig kimaradt a Trópusi vihar, mert ebben a rekkenő hőségben rekkenetesen jó szórakozást nyújt. A 9/10 sima ügy volt elsőre, de sokadik alkalommal újranézve is alig halványult az értéke. Inkább a meglepetés, és az eredetiség hatása csökkent, ami teljesen normális dolog.

Értékelés: Gonosz halott (Evil Dead)

Egy elhagyatott kunyhó. Egy ősi átok. Sátáni gonoszság. Az eredeti, kiirthatatlanul klasszikus változat producerei összefogtak, hogy újraálmodják a vérfagyasztó mesterművet. Öt fiatal talál egy rejtélyes és kegyetlen erejű könyvet. Egyikük képtelen ellenállni a kísértésnek, és szabadjára engedi belőle a gyilkos démont. Vérszomjas hajsza veszi kezdetét, melynek ő és barátai a célpontjai. Vajon ki marad végül életben és épen, hogy megállítsa azt a pokoli erőt, amely csak egyre vágyik: a pusztításra?

Eljött a gonosz ideje. Odakint szanaszét hype-olták Fede Alvarez horrorját, ami valóban egy mocskos darab gyomorforgató jelenetekkel, ahogyan egy igazi horrorfilmhez illik. Azonban nagyon minimálisan mégis vegyesek az érzéseim, de összességében inkább pozitív benyomást keltett, mint negatívot. Létezik olyan horrorfilm, ami nem arra a történetvázra épül, hogy néhány fiatal kiruccan egy erdei/tóparti faházba? Nyilván jelen esetben ez megbocsátható, hiszen újragondolásról beszélünk, tehát az alapoktól nagyon nem volt szabad eltérniük, de hogy a '80-as évek óta mennyire elhasználták már ezt. Szóval, ha a történetét nézzük, egyszerre lehet hangot adni a fanyalgásnak, és ennek ellenkezőjének is.

Alvarez jó kezekben volt már csak abból a szempontból is, hogy az eredeti film rendezője, Sam Raimi producerként bábáskodott a projekt fölött, és így harminckét évvel később azért teljesen más technológia állt rendelkezésükre, hogy eljátszadozzanak ebben a véresen brutálisra álmodott világban. Súlyos, és a 18-as karika sem véletlen, itt bizony szó sincs arról, hogy bármit is el akarnának rejteni. Utoljára a Fűrész (Saw) tudott meglepni, illetve annak a nézése közben éreztem, hogy lassan olyan szintre emelik a szereplőket érő brutalitást, hogy már alig veszi be a gyomrom. És hát, igen, majd egy évtizednek kellett eltelnie, hogy ez újra megtörténjen.

A vér, a vér, a vér. Próbálok nem részletekbe menően írni róla, de igazából nehéz, és akik végiglapozták már valahol a film jelenetképeit, pontosan tudják, hogy mire számítsanak. A bőrkötetes könyv körüli mítosz is meglehetősen durva, bár ezt a promóképek alapján közel nem gondoltam volna. A vér, mint kellék olyan mértékben és mennyiségben jelenik meg a vásznon képernyőn, hogy szinte a nézőt is ebben hagyják ázni. Ezáltal kicsit jobban átérezhető a fiatalokat ért tragikus események sorozata, és végül is, ha eltekintünk az előbbi történetből adódó malőrtől, egyet mindenképpen kijelenthetek: szépen végigvezették a másfélórás játékidőt, és nem kiszámítható.

Jane Levy parádésan kétségbeejtő alakítással tűri az őt érő kegyetlen átkot. Mindenki nagyon jó, de főleg Levy annyira átütő módon keltette életre az egyébként is problémás tinédzserlányt, hogy helyenként már-már megijedtem tőle. Pár részét láttam A kondom el van vetve (Suburgatory) című sorozatának, de a fene se gondolta róla, hogy ilyenre is képes. Jessica Lucasnak már nem idegen ez a közeg, és számomra sem volt furcsa őt egy ilyen filmben látni. Lou Taylor Pucci hatalmas arc, nagyon ütős kinézetet kapott, amolyan elvont figura, akinek megvannak a maga zizijei, mégis eszénél van. Shiloh Fernandez már egy fokkal tipikusabb karaktert játszott, Elizabeth Blackmore-nak pedig a történet szőkéje szerep jutott, amivel gyönyörű szépen boldogult.

Sajnálom, hogy nem moziélményként élhettem át ezt a filmet, és így, hogy összeszedtem a gondolataimat, az eredetileg nyolcasnak szánt pontszám helyett elfér rá a 9/10, mert a horrorfilmek nem feltétlenül a történetről szóltak. De még ha azt vesszük, hogy igen, akkor hiába sablon az erdei ház helyszín miatt, ugyanakkor a kiszámíthatóság már nem jellemzi, és ez némileg mentőövként hat.

Értékelés: Egyesült állatok (Animals United / Konferenz der Tiere)

A forró Afrika szavannáin minden állat egyetlen dolgon töri a fejét: vajon hova tűnt az a sok víz? Hiszen évekkel ezelőtt még ott voltak a folyók és patakok, melyek a távoli hegyekből csörgedeztek alá a völgyekbe. Egyre növekvő szomjuk aztán komoly aggodalommá válik, főként mióta az utolsó megmaradt vízlelőhelyet rivális bölény- és orrszarvú csordák őrzik. Így a bátor szurikáta, Billy és legjobb haverja, a jámbor oroszlán, Socrates úgy döntenek: megkeresik a vizet. Billy egyúttal fiának is szeretne imponálni a kalanddal, minden vágya, hogy sarja büszke legyen rá. Útközben találkoznak a gall kakassal, Charlesszal, aki egy szedett-vedett csapatot vezet Afrikába: egy jegesmedve hölgyet, egy kengurut, egy tasmán ördögöt és két galapagosi teknőst.

Annak idején erre az animációs filmre cserélték le a Frankenweenie - Ebcsont beforrt, ami egy 2010-es német gyártásban megvalósult animációs kalandfilm. Kétség sem fér ahhoz, nem összevethető a kettő, és mindegy is, mit írtam az előbb, csak még mindig fáj, hogy annak idején mennyire megvezetett minket a Disney. De hogy mit tud az Egyesült állatok? Ez egy igazán remek kérdés, ugyanis az első öt perc után olyan érzés fogott el, mintha vegyítették volna a Madagaszkárt (Madagascar) a Jégkorszakkal (Ice Age) Motkányostul. Ezek után gyorsan eszembe jutott a nemrég hatalmast csalódást okozó Turbó.

Tudjátok, hogy nem asztalom az összehasonlítgatós értékelésírás, de ez esetben kivételt teszek, úgy döntöttem. Hogy miért? Mert ugye eleve a németek összeszedték különböző animációsokból az ötleteket, így született meg a filmjük. Az animáció nem a legkiforrottabb technológiával készült, ez nagyon látszik, viszont ettől függetlenül a karakterek szerethetők lett. A Turbót húzom elő a tarsolyomból, amitől egy hajszállal volt csak gyengébb az Egyesült állatok, de ha figyelembe vesszük, hogy három év van a két film között, akkor máris más a leányzó fekvése. Ez időintervallum alatt rengeteget fejlődik a technológia, ráadásul biztos, hogy töredéke pénzből készült.

A figurák szerethetők, többnyire viccesek, de megöli az atmoszférát, hogy a legtöbb jelenet idézett bennem korábbról egy-egy animációst. Ugye így az eredetiség hatása oda van, de még mindig elmondható a filmről, hogy egy közepes élményt nyújtott, és a kiskorú szemmel láthatóan élvezte az elé álmodott kalandokat.

A szépsége mellett sem tudok, és nem is akarok elmenni, mert látszik, hogy a készítők azzal szemben, hogy innen-onnan merítettek ötleteket, szívüket-lelküket beleadták, és ez valamennyire megmenti az irháját. Mondjuk pontokban kifejezve az 5/10 simán jár érte, bár csak haloványan.

Értékelés: Haláli hullák hajnala (Shaun of the Dead)

Shaun a törzshelyén, a Winchester Pubban tölti zsákutcába jutott életét legjobb cimborája, Ed társaságában, emellett állandóan veszekszik az anyjával és elhanyagolja a barátnőjét. Amikor Liz kiteszi a szűrét, Shaun rászánja magát, hogy ráncba szedje életét. Újra el kell nyernie barátnője szerelmét, rendbe kell hoznia a kapcsolatát anyjával, és szembe kell néznie a felelősségteljes felnőttkor nehézségeivel. Balszerencséjére azonban zombijárvány tör ki. Shaun, Ed, a mama és a mostohaapa, valamint Liz és barátai a Shaun által ismert legbiztonságosabb helyen, vagyis a Winchesterben barikádozzák el magukat.

Emlékszem, hogy annak idején, amikor még friss filmnek számított a Vaskabátok (Hot Fuzz!), nem egész tíz perc után sebtében vettem is ki a lejátszóból, gondolván, hogy mi a halál ez. Nos, bevallom, a Világvége (The World's End) némileg lázba hozott, és mivel mindkét film a Three Flavours Cornetto trilógia része, így muszáj voltam ezzel a ténnyel valamit kezdeni, így hát nekiültem az első résznek, a Haláli hullák hajnalának. Az első néhány perc után még kételkedem benne, hogy ez az én filmem, de ahogy haladt előre a játékidő, egyre jobb tré poénok követték egymást, és egyre többet nevettem. Kérdeztem magamtól, mit művelnek ezek az idióta angolok? Aztán rájöttem, hogy nem is olyan rossz ez. Szóval hát Így jártam én Edgar Wright anyjával.

Félre tévé a mesélős stílust, a fene sem gondolta volna, hogy ez a film bármire is viszi nálam. Ugye angol, ami eleve hátrány, és egyszerre kérdőjel is, a habot nem is említve a tortán, hogy a humor is főszereplője ennek a zombis agyamentségnek. A rendező egészen sok egyedi megoldással állt elő, gondolok itt egy-egy kamera beállításra, vagy ráközelítésre, vagy apokaliptikusan elkapott, nyomukban makro stílust tartalmazó megközelítésre.

Mindezek mellett jelentős szereppel bírnak a főbb szereplők, és egyikük sem a hibátlanságukról híres, sokkalta inkább emberek angol gondolkodással és szarkasztikus humorérzékkel megáldva. Ez felteszi az i-re a pontot, de tovább emeli a tétet Simon Pegg jelenléte, aki csupán a formáját hozza, mégis nagyszerű arc. Ugyanilyen karakter számomra a szöszi, de a többiek is megérik a maguk pénzét.

A zombis téma nagyon bejön, főleg Edgar Wright elképzelései szerint ábrázolva, így amondó vagyok, hogy ilyet nem sűrűn lát az ember. Persze kell hozzá egyfajta elszántság is, hiszen mint írtam, új esélyt kapott nálam is az egész trilógia. Eddig nem bántam meg, és akkor mielőtt Világvégét kiáltunk, jöhet a Vaskabátok, ami ha csak megközelíti ezt, már elégedett leszek vele.

Hangsúlyoznám, hogy valamennyire trash film ez még rongább poénokkal, mégis jól működik, és a coolfaktorával is jó irányt tűztek ki célul. Mielőtt pontoznám, muszáj megemlítenem Martin Freeman cameo-ját, aki kis csapatával egy kisebb földrengést okozva felrázott a fotelemben. Negatívumként a helyenként slattyogóssá alakuló hangulatot tudom felhozni, és ha esetleg kedvet kaptál volna hozzá, érdemes csekkolni egy előzetest. 8/10.

Értékelés: A texasi láncfűrészes: Az örökség (Texas Chainsaw)

A texasi Newt lakói régóta gyanítják, hogy a Sawyer család lehet a felelős több környékbeli ember eltűnéséért. Amikor egy forró nyári napon egy fiatal nő elmenekül a Sawyer-házból, ahol négy barátját brutálisan meggyilkolták, bizonyosságot nyernek. A hír gyorsan szárnyra kap a kisvárosban, és feldühödött helyiek porig égetik a házat. Egy családtagot se hagynak életben - legalábbis azt hiszik. Évtizedekkel később és sok száz kilométerrel arrébb egy Heather nevű lány arról értesül, hogy örökölt egy texasi birtokot a nagymamájától, akinek a létezéséről sem tudott. Miután útra kel a barátaival, hogy felkutassa a gyökereit, megtudja, hogy egy pazar, magányosan álló viktoriánus kúria egyedüli tulajdonosa lett. Ám az örökséget nem adják ingyen: a ház dohos pincéjében elképzelhetetlen borzalmak várnak rá…

Idén Hollywood nem spórol a horrorokkal, januárban rögtön kettőt is kaptak a tengerentúliak, és végre hozzánk is elért a Texasi láncfűrészes legújabb darabja. Egész jó kampánnyal árulták anno a filmet, és a posztereken felül a hosszabb előzetes is meghozta a kedvem ehhez a kipufogógőzben fürdőző aprításhoz. Elég nehezen jutok szóhoz, mert még így egy nap távlatában is vegyes érzések kavarognak a fejemben, de inkább csalódott vagyok.

Lehet, hogy túl nagy igényeim vannak, de nekem ez így kevés volt rendezés és forgatókönyv szempontjából is. Nem is tudom, mit vártam John Luessenhoptól (Tökéletes bűnözők), aki legutóbb is egy zötyögős filmmel állt elő, ami csak botorkált a sötétben. A forgatókönyv annak ellenére, hogy sokak munkája, még csak-csak elboldogult volna valahogy, de azon is inkább a próbálkozás érződött, és az Istennek sem találták meg a fényt az alagút végén. Amikor már ráhangolódtam volna az adott jelenetre, valami miatt mindig tovaszállt a kedvem, és elveszítettem az érdeklődésem. Erre még visszatérek később.

Ezeken felül borzalmas, hogy alig másfél órás játékidővel rendelkezik, és ezt kitölteni egy rutinos filmes szakembernek gyerekjáték, de jelen esetben csak nyomokban sikerült. Energikusabb, dinamikusabban pörgő filmet vártam, több horrorisztikus és kaszabolós résszel. Sokszor inkább amolyan tinglitanglizásnak tűnt, bár egyes részeit meg kimondottan zabáltam, és tetszett, amit látok. Ilyen jelenet például, amikor Bőrpofa bejut a vidámparkba, bár itt is tudok elégedetlenkedni, mert tarthatott volna tovább a mókázás.

Talán Alexandra Daddario alakítása mondható a legjobbnak a szereplők közül, mert ő tényleg megpróbált mindent megtenni, de a forgatókönyvírók kihívták a hóra. Hogy ne rébuszokban beszéljek, soha nem fogom megérteni, hogy amikor a gyilkos elől rohan az üldözött, miért kell rohadt módon elesnie öt méterenként? Ilyen esetekben inkább vicces szituáció alakul ki, és röhögök rajta egyet, ahelyett, hogy borzonghatnék… Alapjában véve egész jól megteremtették a hangulatot, de többször előfordult, hogy ilyeneken elhasaltak. Magyarán szólva a főszereplők viccesek, cselekedeteik kiszámíthatók, és a szőke csaj butasága is unalmas már. A disznószerű visítását már csak halkan jegyezném meg, ami egyenesen hangulatgyilkos.

Mindezek ellenére voltak értékei, és még sikerült pár órán keresztül agyalnom a látottakon, mert igenis volt benne valami, amivel megfogják a nézőt. Leginkább a próbálkozás és annak szinonimái ugranak be, de a lényeg, hogy nem rossz horrorfilm ez, csak nem jön át a borzongás, a félelem. A 2003-as A texasi láncfűrészes (The Texas Chainsaw Massacre) anno jobban odavert, az eredeti filmről pedig ne is beszéljünk. Na azok a filmek tudták, hogyan kell félelmet kelteni a nézőben. A Texas Chainsaw maximum kistestvér lehet, de a DVD nem igazán lesz polcra tevős.

Pontjait illetően 6/10-et kapart össze magának, pedig több is lett volna ebben, ráadásul még a népet is jó oldalról közelítették meg újra ezzel a franchise-zal.

Értékelés: Mama

Szüleik halálát követően két kislánynak nyoma vész az erdőben. Mikor évekkel később megtalálják őket, és egy új családban új életet kezdenek, valaki vagy valami visszatér hozzájuk, hogy éjszakánként betakargassa őket…

Annyi hétszentség, hogy a Mama nem csak a két kislány sorsát pecsételte meg, hanem a mai horrorfilm gyártásra is rányomta bélyegét! Első körben nem gondolom, hogy annyira gigantikusan nagyot alkottak volna, viszont a pszichés hatása epikus. Több mint korrekt és feszes a rendezés, amelyért Andrés Muschietti felelt, akinek ez volt az első egészestés alkotása. A hangulatteremtésben nagyon otthonosan mozgott, és látszott rajta, hogy mindent belevitt, ami egy jó horrorfilmhez szükséges. Nem akart nagyot mutatni, olyan mintha egyetlen dolgot tartott volna szem előtt, azt viszont könyörtelenül véghezvitte a vásznon képernyőn.

A Fernando Velázquez által komponált zenék gyönyörűen érzékeltetik a középpontban álló tragédia súlyát, ráadásul többszörösen hozzák a nézőre a frászt, amitől úgymond beköltözik odabentre a 'freaking out'. Az élményhez lényegesen sokat tesz hozzá egy sötét szoba és egy komoly házimozi rendszer, de nem árt az sem, ha bele tudod magad élni a történésekbe. Mindez nem olyan nehéz, ugyanis a karakterekkel simán együtt lehet érezni, ugyanakkor van egyfajta távolságtartás is a film részéről, és ilyen távolságból rémisztget, nem pedig a néző képébe belemászva, mint ahogyan a legtöbb kategóriatársa teszi.

Jessica Chastain sokrétű színésznő, és újabb szerepben bizonyította, hogy ezer arca van, és bárkit képes eljátszani. Alakítása helytálló, és ugyan őt emlegetik főszereplőként, mégis inkább a két kislányt alakító Megan Charpentiert és Isabelle Nélisse-t emelném jobban ki, akik legalább annyira hiteles alakítást nyújtottak, mint felnőtt társaik. Egyikük jobban meggyőzött, mint a másik… nyilván ehhez kellett a megfelelő közeg is, amit az előzetes alapján nem épp így képzeltem el, de sebaj, kiválóan működött minden. Ők pedig rendesen odatették magukat. Egy-egy ilyen film után mindig elgondolkodom, hogy vajon milyen nyomot hagyhat a gyerekszínészekben egy ilyen alakítás… Nikolaj Coster-Waldaunak sem kell a szomszédba mennie némi átütő színészi játékért, de tényleg inkább a két fiatal ifjonc alkotott maradandóbbat.

Szellemek, kísértetek és ijesztgetés felsőfokon. A Mama már csak azért sem átlagos horrorfilm, mert a címszereplőt nem teljes egészében számítógépes effektusokkal alkották meg, hanem színész játszotta, hogy a néző még nagyobb élményben részesülhessen. Javier Botet, a címszereplő megtestesítője ugyan látszólag 'nem sokat szerepel', vagy akár fogalmazhatnék úgy is, hogy alig van jelen, ám annyi szent, hogy ő a mostanság látott legrémisztőbb gonosz lény. Megjelenése felborzolja a néző idegeit, és olyan szintre emelte az izgalomfaktort, hogy hirtelenjében sok-sok érzés összegyűlt bennem.

Vizuális téren hatalmas szerepük van a mesterien megteremtett árnyékoknak, a fényeknek, az aláfestő zenéknek, és természetesen a digitálisan megalkotott effekteknek is. A fényképezés tekintetében több jelenetnél érték el, hogy átlagképet festettek az adott házrészről, ám amikor munkába lendült az adott jelenet, minden volt, csak átlagérzetem nem. Az egyik kedvenc jelenetem a hómániám miatt mégis az a bizonyos autós rész az eleje felé, amelyet szintén sikerült úgy kivitelezni, hogy paraérzetet keltsenek vele.

Ugyan Guillermo del Toro nem adja a nevét bármihez, viszont szándékosan tartogattam az ő említését a végére, hogy ne ez az árnyék vetüljön az értékelésre. Bizonyára sokat segített a rendezőnek, aki remek alapokhoz jutatta Muschiettit, és ennek meg is lett az eredménye: 9/10. A folytatás pedig felejtős. Ennyit elbírt a történet, viszont minden más fölösleges agyontekerése lenne a cselekménynek.

Értékelés: Fejlövés (Bullet to the Head)

A veterán New Orleans-i bérgyilkos, Jimmy Bonomo (Sylvester Stallone) és partnere, Louis (Jon Seda), megölnek egy Hank Greely nevű zsarut. Mielőtt átvehetnék a fizetségüket, Louist meggyilkolják, és Bonomóval is végezni próbálnak. Greely társa, Taylor Kwon (Sung Kang), a washingtoni rendőr összefüggést sejt a két haláleset között, és felkutatja Bonomót. A szálak a titokzatos és nagyhatalmú Robert Nkomo Morelhez (Adewale Akinnuoye-Agbaje) vezetnek, akinek sötét üzelmeiben washingtoni elit körök is érintettek lehetnek. A páros összefog a veszélyes ellenség ellen, miközben tudják, hogy ha sikerrel járnak, végül egymással is le kell majd számolniuk…

Walter Hill mostanság szépen tovatűnt a múlt homályában, pedig annak idején rendezett nem egy mára már klasszikussá cseperedő remekművet. Nagyjából ezt a köntöst sikerült jelen filmnél is megtartani, ami már önmagában is nagyszerűnek mondható. Nem mellesleg manapság Sly képviseli a tökös, régimódi stílusban nyomuló akciófilmeket, hiszen mekkorát alkotott pár éve a The Expendablesszel is. Nagyjából itt kezdődött el minden, és Schwarzenegger is ugyanezeket az utakat járja. Tőlük jöhet bármi, és remélem, hogy továbbra is tartják ezt a tendenciát, valamint hogy nem süllyednek le Nicolas Cage színvonalára…

Visszatérve a rendezésre, remek munkát végzett Hill barátunk, ugyanis filmje összeszedett, pörgős, egyetlen pillanatra sem ül le, ugyanakkor mégsem sok. Megtalálni a kettő között az egészséges egyensúlyt nem könnyű, szóval minden elismerésem az övé. Ráadásul ne úgy képzeljétek el a Fejlövést, mint egy elejétől-végéig zúzós akciómozit, hanem szépen nyugodtan teszi a dolgát. Pontosan, mint egy vérprofi bérgyilkos. Amikor épp nem záporoznak a golyók, vagy ropognak a csontok, akkor is olyan hangulatot áraszt magából a nyomozás, hogy fenntartja a néző érdeklődését. Egy pillanatig sem unatkoztam, és az álommanó is messzire elkerült, pedig eljövetele indokolt lett volna.

Egy szó, mint száz, könnyed akciófilm tökös tálalásban, R-es vágással, és ettől aligha lehet többre igényünk. A harcok koreográfiája is szépen kidolgozott, nincs elnagyolva, és inkább a minőség süt le róla, mintsem, hogy sarkítottak nekünk valamit, hogy eggyel több film kerüljön mozikba. Nyilván nagyon sok múlik a főszereplőkön, és főleg a Sylvester Stallone által alakított bérgyilkosra gondolok, aki nagyon nem egy elveszett figura. Főként a forgatókönyvet vesézgetem jelenleg, nem Sly alakítását, arra később kerül sor. Alessandro Camon tollából pattant ki ez a példás forgatókönyv, amely ilyen magaslatokba emeli ezt a történetet, pedig lényegében sablon a sztori, mégis magas fordulatszámon bizonyítja életképességét.

Tehát nem kisebb arcot tisztelhetünk a főszerepben, mint a régi-új akciósztárt, Sylvester Stallonét, aki jobb formában van, mint valaha. Róla vehetnének példát a mai fiatal suhanc színészek, hogy mit érdemes szem előtt tartani, ha betöltötted a hat ikszet és közeleg a hetedik. Félretéve a körítést, Sly fapofával tolja a különféle poénokat, méghozzá nagyjából hasonló feelinget lebegtetve, mint Bruce Willis az Armageddonban. A filmélményt rontó tényezőket mellékelném, bár a rutinosabb nézők még idő előtt rájönnek majd, a lényeg, hogy ez így szuperül köszönt vissza. Az igazán jó hangulatot is neki, na meg Sung Kangnak, Sarah Shahinak és Jason Momoának köszönhetjük. Szép kis csapat gyűlt össze, de egy uralkodik mind fölött: Sly. Christian Slater feltűnése kicsit B-filmessé változtatja a helyzetet, de annyira nem bírt érdekelni, és inkább ő is a coolfaktort növeli, mintsem teljes egészében lerombolja azt, amit a többiek felépítenek.

Sly annyira érti, hogy mitől döglik ez a téma, hogy a stílusa utánozhatatlan, és persze színészileg is rendesen odateszi magát a frontvonal kellős közepére. Jason Momoa akkora állat, hogy úristen… viszont pont szükség van egy ilyen arcra is, hogy ne Rambo újranézés érzésünk legyen. Mindenki jó a szerepében, és ez magabiztossá teszi a látottakat. Még több ilyet!

Leginkább azt sajnálom, hogy a hazai mozikat elkerülte, pedig elég feelgood szórakozást biztosított volna. Részemről a 8/10 simán suhan rá, és pár év múlva még tuti előveszem, ha hasonló témában akarok jó kis kikapcsolódást.

Értékelés: LEGO Batman: A film (LEGO Batman The Movie)

Az Év embere díjátadó gálája, amelyet Bruce Wayne tiszteletére rendeztek, gyorsan káoszba fullad, amikor Joker válogatott gonosztevőkkel, köztük Rébusszal, a Macskanővel és Kétarccal az oldalán beront a helyszínre. A Sötét Lovag akcióba lendül, hogy elcsípje a hívatlan vendégeket, de egy bűnöző észrevétlen marad - Lex Luthor és az ő titkos fegyvere, amely örökre felboríthatja a hatalmi egyensúlyt Gothamban: a Dekonstruktor! Lehet, hogy Lex Luthor és Joker gátlástalan párosa túl nagy falatnak bizonyul Batman és Robin számára, de mire valók a szuperbarátok? Nézd meg, hogyan fog össze Superman, Csodanő, Zöld Lámpás és az Igazság Ligája az ártatlan Gotham City védelmében a gonosz ellen, és közben még jól is mulatnak! A videojáték soha nem látott, vadonatúj jelenetekkel bővült az első LEGO Batman-filmben - és ki tudja, néha még talán Batmannek is jár egy kis szórakozás!

Vicces, amikor rögtön az elején kiírják Jon Burton rendező/társ-forgatókönyvíró nevét, hiszen az 1989-es Batman filmet Tim Burton rendezte. A lényegre térve, és komolyra fordítva a szót, egy biztos, hogy a LEGO Batmant nem szabad komolyan venni. Elképesztően jó a humora, pedig mennyire tartottam tőle, hogy halálra fogom magam unni, de nem így történt. Mondjuk egy Superman elszabadul-t simán a földbe döngöli, pedig csak 6-os karika keretén belül rúghat ki a hámból, mégis százszor izgalmasabb, és felnőttek számára is fogyaszthatóbb animációs, mint a Superman elszabadul.

Bevallom őszintén, hogy eddig nem készült olyan LEGO film, ami felkeltse az érdeklődésem, avagy ezzel a filmmel veszítettem el a LEGO film- szüzességemet. Mit ne mondjak, soha rosszabb kezdetet senkinek. Aggódtam, hogy mihez fognak kezdeni, de sikerült olyan gyönyörűen kitölteniük a játékidőt, hogy néhány kevésbé érdekes pillanatot leszámítva teljesen rendben van, amit kaptunk.

Határozottan érdekes volt látni, ahogyan a DC Szuperhősök Szövetsége aktivizálja magát, és ahogyan Batman köré és ellen gyűlnek ezek a szuperhősök. Batman és Superman piszkálódása alap, viszont Robint mintha kicsit túl kiherélték volna. Először hozzá kellett szokni, hogy minden LEGO-ból van, de 10-20 perc után sima ügy volt, aztán jöhettek a film közbeni találgatások, hogy most épp kit látunk. A sztoriban felsorolták a legtöbb szereplőt, szóval nem ismételnék, viszont mindez tényleg lebilincselő élménynek számít a maga módján. Úgymond koncepcióként teljesen jó ahhoz, hogy elképzelhessük, hogy ezek a hősök hogyan működnének egy élőszereplős filmben. Pazar!

Az animációs ipar egy része gyengélkedik, és most főleg a kifejezetten DVD-re és Blu-rayre érkező filmekre gondolok. Nem mindig jön össze, hiszen a Batman: A sötét lovag visszatér, 1. résszel szemben ennek folytatása, a 2. rész is elég gyatra lett. Tehát most szépen megleptek, a 8/10 jár is érte, mert nem számítottam arra, hogy ennyire lekötnek.

Értékelés: Fék nélkül (Premium Rush)

Gyorsabban, még gyorsabban, még annál is gyorsabban. Wilee (Joseph Gordon-Levitt) szeret veszélyesen élni, élvezi a váratlan helyzeteket, és nem felejti, hogy csak a bátraké a szerencse: ezért lett biciklis futár New Yorkban. Áttétel és fék nélküli biciklijén mindenkit megelőz, és mostanáig minden bajt kikerült. Barátnője lakótársa (Jamie Chung) ezért hívja őt, amikor egy különösen fontos borítékot kell eljuttatni a város túlsó felére. A küldemény kézbesítése nemcsak azért rázós ügy, mert egy percet sem késhet, hanem azért is, mert sokan meg akarják szerezni: az ügybe a kínai maffia és egy agresszív kitöréseit nehezen kontrolláló, korrupt zsaru is belekeveredik. Wilee kénytelen beletaposni a pedálba, de az üldözői sem szeretnek fékezni. Ő mégis azt reméli, hogy amikor a vakmerő gyorsaság kevés, akkor az esze, a lehetetlen ötletei vagy legalább a szerencse segít rajta. És esetleg néhány biciklis futár társ is jól jöhet…

Odakint mindenki el van ájulva David Koepp biciklis akció-thrillerjétől már az amcsi premier óta, mi meg csak vártuk november 1-jére, de végül elsunnyogták a hazai mozipremiert, és most nézhettük DVD-n. Nem biztos, hogy rosszul jártuk, bár a nagyvásznat is megérte volna. Egész jó ötlet került megfilmesítésre, egészen addig a pillanatig, mígnem kaptam egy pofont jobbról: "te, ez a film tök úgy kezdődik, mint az 1986-os Ezüstkerék (Quicksilver)". Most gyorsan átolvastam a történetét és néztem egy előzetest, eltérés ennyi alapján pedig alig van. Lényegében copy-paste, csak épp modernizált verzió egy-két változtatással, bár érdekességképpen írom, hogy az eredeti film készítői akasztottak is egy szép pert a nyakukba. Mit ne mondjak, a helyükben én is megtettem volna, hiszen hivatalosan nem feldolgozásról van szó.

Az imént írtaktól elvonatkoztatva egész nézhető végeredmény született sok-sok akcióval, hajszával, tempóval, de az adrenalint mégsem sikerült bennem úgy istenigazából felpumpálni, pedig nekem is van biciklis múltam és jelenem is. Szóval nagyon is együtt tudok érezni az ilyen biciklis csókákkal, mivel nap, mint nap rovom az utcát, még ha rövidtávon is, de egyfajta tapasztalatra így is szert tesz az ember.

Ebből adódóan nem ettem meg mindent, amit elém tettek, és ja, akadtak benne filmszerű baromságok is. Bár ez amolyan kötelező jellegű, de mégis kár érte, mert máskülönben valamennyire különleges irányt céloztak meg a készítők. Nem mondom, hogy pompás film született, és túlzónak találom, hogy odakint az 'év legjobb filmje' címet, meg hasonlókat aggatnak rá. Egyszer nézhető, szórakoztató, de a vége felé már eljött az a pillanat, hogy felütötte fejét az unalom. Nem, nem a biciklis hajszákkal volt bajom, hanem azzal, hogy annak, aki látott már néhány filmet, ez kevés lesz. És mit ad isten, kevés lett, ugyanakkor hangsúlyozom, hogy nem a középszer alját súrolják vele.

Mostanság kezd Joseph Gordon-Levitt túltengésem lenni, lassan már mindenhol ott van, ami nem rossz, és tehetségesnek tartom a srácot, mert megannyi terepen kiválóan boldogul, de kicsit pihenhetne. Michael Shannon pedig valószínűleg pihenésképpen, lazítás céljából vállalta el a szerepet, de még így is több mint nagyszerű játékkal állt elő, és nagyon jól állt neki a kattant, céljáért bármire képes New Yorki nyomozó karaktere. Dania Ramirezből nem lett a film dögös macája, aki után csorog a nyál az utcán - ami engem illet, inkább az eltűrt személyek közé sorolnám. Ellenben Jamie Chung nem volt rossz, de egy hónap múlva nem biztos, hogy fogok rá emlékezni, viszont a története valóban megható lett.

Előferdülnek még klisék is bőven, mint például az adott kategórián belüli rivalizálás, vagy egyes szereplők előre kiszámítható cselekedetei, de ezek ellenére is közepesen jó hangulatban telt el ez a szűk másfél óra. Az időben való ugrálást egy darabig komáltam, de a végére már ez is kifulladt, pedig egyes jeleneteknél tök jól állt, hogy más szereplő szemszögéből is bemutatták.

Az egyik autóval-biciklit üldözős jelenet első ránézésre elég amatőr módon lett felvéve, de ha ezzel arra akartak utalni, hogy milyen lehet mindez egy bringás szemszögéből, akkor viszont zseni a megvalósítás. Hasznos dolog egy nagyvárosban a két kerék, főleg ha különösen zűrös közlekedésről van szó, és ha valaki lusta tekerni, egy supermoto jön a legjobban. Élményben nagyjából 7/10-et tudott.

Értékelés: Superman elszabadul (Superman Unbound)

Egy megállíthatatlan android a láthatáron. Egy rejtélyes tűzgolyó, amely a Föld felé száguld. Egy vakmerő, és gyönyörű újságírónő, akit semmi sem állíthat meg, hogy kiderítse az igazságot. Csak egy újabb szokványos nap ez a hős Acélember életében… ám ezúttal, ha tetszik neki, ha nem kiszámíthatatlan unokatestvére, Supergirl is mellette van. A kőkemény kaland akkor kezdődik, amikor Superman tudomást szerez a Brainiac nevű kegyetlen teremtményről, aki elfoglalta és összezsugorította Kripton fővárosát, Kandort. Supermannek feltett szándéka, hogy felszabadítja a megszállt metropoliszt, és megóvja szülőbolygóját Brainiac növekvő hatalmától, ezért szembeszáll eddigi legveszedelmesebb ellenségével a DC Universe egész estés rajzfilmjében, amely a letehetetlen képregény-minisorozat alapján készült.

Kicsit alapozva Az acélemberre (Man of Steel) egynek elment ez az animációs film, ami a klasszikus mesék vonalát járja be, és ezzel nincs is semmi gond, de felnőtt fejjel már közel sem olyan szórakoztató, mint hajdanán. James Tucker most először rendezett egészestés filmet, bár ez a szűk 75 perc aligha nevezhető igazán annak, és ha van egy kis fölösleges időd, akkor jöhet, de egyébként nem érdemes erőltetni. Mostanság olyan, mintha ezek az animációs projektek nem tudnának szárnyalni, mintha leragadnának egy szinten, amit hoznak, és ennyi, semmi több. Ezt érzem jelen esetben is.

A karaktereket szépen megrajzolták, egyedül Lois Lane kapott kicsit fura külsőt, de idővel simán hozzászoktam, és még bírtam is a csajszit. Clark Kent viszont tényleg sok lett, de legalább Supermanként nem mondható el ugyanez róla, tehát van kárpótlás, és inkább pozitív oldalra billen a mérleg vele kapcsolatosan is. Supergirllel hú, de régen találkoztam! Nála tetszett, hogy csupán nem feltétlenül a szuperhősös erényei kerültek előtérbe, hanem kicsit az érzései is. A történet rosszfiúja kellőképpen ijesztő - már amit egy ilyen animációs megkíván, és a robothadseregével is elég jól meggyűlik a Földiek baja.

Mint írtam, a karakterek bejöttek, és lényegében minden más is, gondolok itt Metropoliszra, vagy a film többi helyszínére. Nagyszerűen rávilágítottak még, hogy ki kinek a kije, ami nálam szintén nem volt hátrány, mert teljes egészében nem vagyok képben, és ugyanezt várom majd el Zack Snydertől is, hogy szépen elmagyarázzanak mindent. Egy 5/10 elfér rá, de ha lehet, akkor soha többé.

Értékelés: Hasadás (The Divide)

New York utcáin totális a káosz, a lakosság egy atombomba pusztítása elől menekül. A "szerencsések" időben elérik a bunkereket, pincéket, hogy aztán a továbbiakon rágódjanak. Egy csoport egy toronyház alatt vészeli át az első napokat - szép lassan belátva, hogy a jövő teljesen reménytelen. A kétségbeesés, a fogyó tartalékok és a bezártság hihetetlen tempóban őrli fel a lent lévőket. Egyre sűrűbbek a viták, verekedések. Az őrületet túlélők egyike törékeny tervvel szabadulna földalatti börtönéből, vállalva a felszínen rá váró veszélyeket…

Hogy mit ne mondjak, Xavier Gens készített már jobb filmet is nekünk. Megértem, hogy csak DVD-re kaptuk, a mozis forgalmazás nagyon nem lett volna profittermelő. Horrorfilmnek írják, és igen, akadnak benne ilyen részek is, de a nagy sokkra elég sokat kell várnunk, addig marad a dráma. A helyszín egy alagsor, ahol úgymond bizonytalanságban kínlódik egy maréknyi túlélő, akiknek jócskán próbára kerül a tűrőképességük - minden tekintetben. Ez a része korrekt is, és az első unalmas negyedóra után jött némi felüdülés egy brutális akció keretén belül, de aztán megint leült jó időre. Amikor elszabadulnak az indulatok, kissé felébresztett, hogy ne hajtsam álomra fejem, de összességében nem biztos, hogy időt kellett volna szentelnem rá, mert ilyenkor mindig úgy érzem, hogy elvettek két órát az életemből.

Lauren German nem picit Milla Jovovich hasonmás, és ezt főként az arcberendezésére értem, viszont egy picit jobbnak bizonyul drámai szerepben, bár Jovovichot mostanság nem láttam ebben a témában, szóval elég halványak az emlékeim, de nyilván nem üti ki a nyeregből. Sok a tévés arc, akik hoznak egy színvonalat, de nem váltják meg a világot, és ez részben a forgatókönyv hiányosságának róható fel. Mondjuk, azért azt hozzáteszem, hogy Milo Ventimiglia és Michael Eklund nem fogták viccesre a figurát, eléggé eldurvultak, a végére pedig már kiteljesedik az elborulás.

Nem tudom, az írók mire gondoltak, amikor azt hitték, hogy ezt a témát ilyen helyszíneken érdekessé lehet tenni cirka százhúsz percben. Próbálkoztak ők, ez látszik, mert akadtak olyan mozzanataik egyes szereplőknek, amire nem gondoltam volna az elején, de ez is inkább bosszantott, semmint jót tett neki - arról már nem is beszélve, mennyire beteges ötletek. Horror ide vagy oda, egyszerűen jó darabig nem elég baljós a hangulat, hogy kielégítsen ebben a témában, mikor meg már igen, akkor egyrészt késő, másrészt beteges, mint írtam az imént. A zongoraalapú zenéje viszont remek, ehhez semmi kétség nem fér, és ezt egy bekezdéssel lejjebb a pontozásnál figyelembe veszem majd. További jó pontot szerzett azzal, ahogyan az egyik jelenetben a főszereplőnőt a felső szellőzőcsatornán keresztül követi a kamera.

Gondolkodóba estem, hogy mennyit ér meg egy ilyen sci-fi-horror, bár előbbit csak titokzatosan érintjük, és a végén sem magyaráznak meg semmit. Végül hosszas hezitálás után arra jutottam, hogy kapja a jobb pontot, hiába matattam rengetegszer rágcsálnivaló után, legyen 5/10, de a felkerekítést a végének köszönheti, ahol csodával határos módon sikerült várat építeni abból a bizonyosból. Elvileg a Fallout játék adaptációját láthattuk, amivel soha nem játszottam, de aki esetleg igen, kommentbe jöhet vélemény, hogy ahhoz mennyire lett hű.

Értékelés: Batman: A sötét lovag visszatér, 2. rész (Batman: The Dark Knight Returns - Part 2)

A sötét lovag és oldalán a bátor és ifjú Carrie Kelly, mint Robin végre helyreállították a rendet Gothamben, és a rettegés ködét, amelyet a mutánsok borítottak a városra, reménysugár töri át. Ám az, hogy Batman ismét reflektorfénybe került, és tele van vele a média, haragra gerjeszt egy sokkal veszélyesebb gonosztevőt az Arkham elmegyógyintézetben, Jokert! A Batmant halálos ellenségének tekintő Joker ördögi tervet eszel ki, amely Batmant az őrület legmélyebb bugyraiba taszíthatja. Eközben egy globális katasztrófával fenyegető rakéta száguld az égbolton Gotham felé, és vele jön egy ismerős arc is, az Acélember, ám ezúttal azért, hogy végezzen Batmannel. Nézd meg, hogyan vívja fáradhatatlan harcát a bűn ellen az idősödő Batman a legendás DC Comics képregényből készült film befejező részében, bizonyítva, hogy a bátorság és az akaraterő kortalan.

Nemrégiben Part 1 kimondottan kellemes meglepetést okozott, így a folytatás is várólistán szerepelt valamennyire, amelynél Jay Olivia rendező, és Bob Goodman forgatókönyvíró is visszatért korábbi tisztségében, azonban a végeredmény már korántsem annyira nagy élmény, mint elődje. A túlzásokból következtetve, gondolatom szerint ez a rész jóval hűbb lehet a képregényekhez, és ezt, mint animációs filmet nézve, nem épp előny a szememben - nyilván azért, mert nem bújom a képregényeket. Az előzőben nagyon sok dologgal kapcsolatban megtalálták a még egészséges egyensúlyt, ezért jött be annyira.

Zenéje kimondottan segített az összhatás fokozásában, ellenben az utolsó negyedórát leszámítva kevésbé izgalmas folytatást kapunk, amiért őszintén kár, ráadásul dunsztom sincs, hogy a Part II miért nem működött olyan jól. A kedvemmel és a hangulatommal sem volt baj, ráadásul Joker a kedvenc karaktereim egyike.

Joker szokásosan elmebeteg, sokkal durvább, mint az élőszereplős megjelenítésben, és habár találkoztam már vele néhány féle-fajta rajzolt változatban, de ebben az animációs filmben tetszett a legkevésbé. Ami pedig Joker csaját illeti, hát űristen! Ekkora egy elvetemült állatot, szakadtam… merthogy nem rémlik, hogy korábban láttam volna bármiben is.

Batman ellen-mellett feltűnik a színen Superman is, akit ezúttal még jobban bírtam, mint magát a címszereplőt. A végén a hóeséssel még javítottak az összképen, bár hangsúlyozom, az utolsó bő negyedórával semmi bajom nem volt, viszont minden mással mondhatni igen. A végét kicsit lezárták, de azért maradt kiskapu is végszükség esetére, pontokban pedig valahol 6/10-re rúg a mérce, de nem az újranézős kategória.

Értékelés: Képtelen kampány (The Campaign / Dog Fight)

Amerika. Szabadság. Egyenlőség. Cam Bradyt (Will Ferrell) és Marty Hugginst (Zach Galifianakis) ezek egyike sem izgatja, miközben ádáz csatájukat vívják Észak-Karolina kongresszusi képviselőségéért ebben a "belemenős, térdcsapkodósan vicces vígjátékban" (Rafer Guzmán, Newsday). Amikor a negyedik ciklusát töltő Brady botrányba keveredik, minden hájjal megkent pénzemberek a teljesen zöldfülű Hugginst indítják ellene. Ahogy közeledik a voksolás napja, a két jelölt szó szerint minden eszközt bevet a politikai pankrációban, amelynél mocskosabbat és mókásabbat elképzelni sem lehet… legalábbis a következő választásokig.

A vígjáték, amely végül a hazai mozikat elkerülve csupán az otthoni 'szórakoztatás' jegyében jutott el színem elé. Jay Roach (Apádra ütök, Vejedre ütök) rendező új munkájáról van szó, amelyet eleve kétségekkel fogadtam a témája és a főszereplők miatt, de azért mindenképpen látni szerettem volna, ha másért nem, Galifianakis miatt. A rendező előbb említett két vígjátékát kimondottan jól fogadtam, és ezt érdemes szem előtt tartani. Durva egyébként, hogy itt ez a vígjáték Roachtól, aki ugyancsak rendezőként jegyzi az HBO-s Versenyben az elnökségért (Game Change) című tévéfilmet is, amire gyorsan rá is kéne ugrani, hátha jobb politikai film. Na nem azért, mert a Képtelen kampány annyira tetszett, szó sincs erről!

Kimondottan jónak indult, és önmagamat meglepve párszor elég rendesen megnevettettek, és ekkor még úgy gondoltam, hogy van remény. Később azonban minden a feje tetejére állt. Elindult a kampány, kettejük mocskos politikai versengése tipikusan álszent amcsi módra. Azt hiszem, nem túlzás jelzőként a gusztustalan és gerinctelen szavak szinonimáival jellemezni, amit a két kampányoló mindvégig művelt, ám az is tény, hogy mind Ferrell, mind pedig Galifianakis tökéletesen illett ide.

Will Ferrell mindig is egy taszító egyéniség volt a szememben, és ebben a vígjátékban új esélyt kapott tőlem arra, hogy bebizonyítsa, tud ő normális is lenni. Hát nem, nem tud. A csóka kattant, és csak és kizárólag semmirekellő szerepeket vállal el tré filmekben, amelynél minden egyes alkalommal mellékhatás az agysejt pusztítás, szóval óvatosan! Zach Galifianakis a Másnaposok-filmekben megkedveltette magát, és mondhatni, bírom is a búráját, de hogy mennyire beteges figurát alakít ebben a filmben is… Bár nem értem, min lepődök meg, hiszen sose volt normális, de párszor sikerült megnevettetnie. Jason Sudeikis is egészen jól mozgott a háttérben, de Dylan McDermott volt a nagy kedvenc, aki ugyancsak teljesen jól adta vissza az általa alakított figurát.

A szinkronhangokba nem tudok belekötni, bár Ferrell mintha Jim Carrey magyar hangját kapta volna, ami picit zavart, de a többiek teljesen korrektül szólaltak meg a magyar nyelvű változatban. Kimondottan előny, hogy Galifianakis is a már megszokott szinkronhangját kapta.

Mint vígjáték, egyszer nézhető sok-sok szódával, és bevallom őszintén, a vége felé néhány alkalommal befigyelt az álommanó, szóval ezek alapján aligha tudok egy 4/10-nél többet adni rá, amelyet főleg a színészek miatt ér el.

Értékelés: Take Shelter

Curtis LaForche egy ohiói kisvárosban él feleségével, Samanthával és hat éves süket lányával, Hannahval. Amikor Curtist rémálmok kezdik el gyötörni, hogy szorongását csökkentse, egy búvóhelyet kezd el megszállottan építeni a kertjében. Látszólag megmagyarázhatatlanul viselkedik, és egyre furcsábbá válik minden, és a hozzá közel állók is elidegenednek tőle. Azonban a házasságában és a többi kapcsolatában bekövetkező feszültségek közelébe sem érnek annak a félelemnek, amit amiatt él át, hogy mit is jelentenek az álmai.

Nem hiába zengett a kinti haraszt, tényleg annyira feelgood drámáról van szó, és a legszebb plusz az egészben, hogy odakint hasonló hangulatú időjárási viszonyok dúltak, amikor a filmet néztem, szóval abszolút sikerült magam áthelyezni annak közegébe. Ez egyelőre még nem a film javára írható fel, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy a maga kategóriájában kimagasló, és a színészek annyira összhangban vannak a történésekkel, hogy befigyel a totális káosz. Természetesen nem kritikai szempontról beszélek, hiszen Jeff Nichols író-rendező nagyszerű munkát végzett a filmen mind rendezés terén, mind pedig a forgatókönyvön. Kicsit a Melankóliához tűnt nekem hasonlónak az előzetese, és az első képei alapján, de egyezés csak nyomokban van.

Vizuálisan kicsit több mint átlagos kategóriatársai, és annyira jól helyezték el azokat a bizonyos egységeket, amikből felépül a fő "vihar", amely nem csak a képernyőn, hanem a főszereplőt alakító Michael Shannon fejében is tombol. Shannont mindmáig unszimpatikusnak tartottam, de ebben a szerepben annyira elszabadult, annyira nagyszerűen visszaadta érzéseit, hogy komolyan elkezdtem megkedvelni a csókát. Majd meglátjátok, lesz jó néhány olyan momentum, mikor fogtok kinézni a fejetekből, hogy mi is történik éppen. Shannon lényegében mindenki mást a háttérbe szorít, és rengetegszer kerül szívszorító helyzetbe, amikor a néző megkérdőjelezi cselekedeteit - vagy ott van a gyógyszertárban fizetős rész, amelynél simán átérezhető, hogy mennyire nehéz… Nem spoilerezek. Jessica Chastain bámulatos színésznő, és még csodálatosabb, ahogy vissza tud alakulni a bájos vörösből egy kevésbé vonzó anyukának, bár ez csak a kinézet, de ehhez is kellenek beállítottságok. De hogy mitől remek színésznő? Attól, hogy teljességgel elhittem neki is a karaktert, akit játszott, és egy pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy filmet nézek. Nyilván ez átvitt értelemben értendő.

A hétköznapokban játszódik, teljesen hű ehhez, sőt, sokszor jönnek olyan képsorokkal, amelyekről első ránézésre unalmasnak tűnhetnek, de a végén szépen összeáll a kép, és ezek a képsorok prímán eltűnnek. Sokszor múlatják azzal az időt, hogy teljesen átlagos dolgokat követ a kamera. Például ahogy a kutyának építi a helyét, vagy, ahogy készülnek a vásárra, és még sorolhatnék ide temérdek dolgot. Mindezek ellenére Nichols ért hozzá, hogy ragasszon bele a fotelembe, hogy keltse fel a figyelmemet, hogy ne mondjam be félúton az unalmast. Ezekre szolgálnak a férfi főszereplő gondolatai, esetleges spekulálgatásai, gyötrő álmai, melyek nem is biztos, hogy álmok, és ezek nagyon is elegek voltak számomra. A vége külön piros pontot érdemel, és ha az író nem lépte volna meg azt, amit, akkor egy ponttal kevesebbet adnék rá, de lehet, hogy kettővel is, mert épp ez adja meg a végső varázst.

Felhívnám a figyelmet, hogy erősen fesztiválos, meglehetősen nyugodt hangulatú filmről beszélünk, amely a dráma kategória egyik mélyebb bugyrába tartozik, szóval nem feltétlenül lesz mindenki számára teljességgel élvezhető. Szerintem sem hibátlan, de mindenképpen maradandó élmény, és lényegében negatívumnak mindössze annyit tudok felsorolni, hogy néha érthetetlen történésekkel jöttek, és ezt a végén ugyan megmagyarázzák, de ez nem változtat azon, hogy a film közben néha nem tudtam magammal mit kezdeni.

Örülök, hogy itt is nagy hangsúlyt kapott az időjárás, és ha jobban belegondolunk, mostanság a való életben is egyre furcsább dolgok történnek, és ez nem javulni fog, hanem romlani. Jól helyezték el ezt a fő alkotóelemet, viszont tényleg picit lassan bontakozik ki, amely nagyban jellemző a fesztiválos alkotások nagy részére. Hagytam néhány napot pihenni, és aztán hoztam meg az ítéletet, ami pontokban 8/10, viszont a feljebb említett Melankóliához képest nem szánt annyira mélyen, de azért érdemes vele vigyázni.

Értékelés: Frankenweenie - Ebcsont beforr (Frankenweenie)

Mikor a kis Victor elveszíti legjobb barátját, Sparky-t, kétségbeesésében segítségül hívja a tudományt, hogy feltámassza hűséges ebét. A kísérlet végül sikerrel jár, az összefoltozott kutya életre kel a kisfiú legnagyobb örömére. Victor először próbálja mindenki elől rejtegetni síron túli kutyusát, ám mikor Sparky végül kijut a házból, Victor diáktársai, tanárai és az egész város kénytelen rádöbbenni, milyen szörnyű következményekkel járhat, ha új pórázzal akarjuk kordában tartani az életet.

Próbálok nem szarkasztikus lenni az elhalasztott hazai mozipremier miatt, de elég nehezen sikerül. Tim Burton egy kicsit visszanézett a nem is oly távoli múltba, és alkotott nekünk egy bizarr, sötét tónusokban fürdőző, helyenként már-már horrorisztikus mesét. Nyílt titok, hogy mennyire vártam, ugyanakkor tartottam is attól, hogy nem fog tetszeni. A stop-motion téma eléggé közönségmegosztó, és részemről sem mindig fogyasztható, ám itt minden annyira pikk-pakk álomszerűen működött, hogy még jómagam is meglepődtem több alkalommal.

Hangulatát tekintve utánozhatatlan Burton-világ, megvan benne minden, ami egy ilyen alkotáshoz szükséges. Egyszerűen tökéletes az animáció, szépen vannak megrajzolva a karakterek, akiket nem mellesleg egy-egy horrorfilm főszereplője ihletett. Már ez önmagában zseniális, és annyira életszerű a mozgásuk, és amivel abszolút megvettek, a fényekkel való játszadozás. Legyen itt szó elemlámpáról, utcavilágításról vagy egy autó fényszórójáról, olyan realisztikussággal köszöntek vissza a képernyőn, hogy örömöt okozott ilyet látni. Leginkább a minőségi jelzőire és annak szinonimáira asszociáltam több alkalommal.

A történet első ránézésre egyszerűnek tűnik, mint egy rajzlap, és összességében nem is egy bonyolult darab, de hát milyen legyen? Egy ilyen stop-motion animációs filmhez épp elegendő, ugyanis energiával teli, azonban kiszámítható néhol, de eleve nem teljesen új sztoriról van szó. Több alkalommal is meghatódtam, amiről Victor és hű társa, Sparky gondoskodtak. Többek közt ez is a meglepődések közé tartozik, mint ahogyan a film gördülékenysége is ide sorolható. Az alig több mint egyórás játékidő alatt izgultam, meglepődtem, nevettem, és olykor a még rémisztő képsorokat is láthattam. Nekem ennyi elég volt a tökéletes kikapcsolódáshoz.

A szereplők nagyon jók, és nem csak kidolgozásban, hanem maguk a karakterek is többdimenziósra lettek megírva. Vegyük példának Victort, aki sokkal másabb, érdeklődőbb típusú, mint a többiek, és ezzel már eleve kiemelkedik társai közül, pedig nekik sem kell a furcsaságért a szomszédba menniük. Amikor az ember ránéz Sparkyra, nem hiszem, hogy először a "de cuki kutya" jut róla eszébe, holott tetteivel pont ezt éri el, még annak ellenére is, hogy nyersen kifejezve magam, egy tákolt ebről van szó. Mondjuk, a legyes jelenet kimondottan Tim Burton-ösen bizarr, de hát nyomokban horrorról van szó, szóval belefér, viszont kisgyermekeknek kerülendő. Victor szülei kedvesek, pont így képzelném el őket, és a két főszereplőn kívül Elsa Van Helsing volt még az egyik kedvencem. Aranyos, visszahúzódó, helyét a világban nem találó… pont ilyen barát(nő) illik Victor mellé. Ami pedig a teljes szereplőgárdát illeti, pontosabban a karaktereket, nagyszerű kis korlátolt társaság, akik mindenben azt látják, amit akarnak, ez okoz némi zűrzavart - ezt nyilván negatív értelemben értsétek. Aztán ott vannak még a különféle lények, karakterek, amelyek szintén nagyszerűen idézik a múltat.

Charlie Tahan hangján kimondottan hitelesen szólalt meg Victor, viszont arcra úgy tűnt, mintha Johnny Deppről formálták volna. Különösen jó szinkronhang volt még Winona Ryder is, aki Elsa Van Helsinget szólaltatta meg az eredeti nyelvű verzióban, és kíváncsi leszek majd, mit hoznak össze magyar fronton, meg persze jöhet majd a hazai DVD kiadvány is polcra.

Mivel nem akartam elhamarkodottan pontozni, így aludtam kettőt, és ezek után még kedvem támadt újranézni, és másodjára is ugyanazt a színvonalat nyújtotta, mint elsőre, szóval lazán górom rá a 9/10-et. És persze Tim Burton forever!

Értékelés: A kaptár - Kárhozat (Resident Evil: Damnation)

Az Egyesült Államok különleges ügynöke, Leon S. Kennedy egy kis kelet-európai országba indul bevetésre. Feladata, hogy kiderítse, valóban bioorganikus fegyvereket használnak-e a helyi háborúban. Jól dolgozik, főnökei váratlanul mégis hazarendelik. Az ügynök azonban szembefordul feletteseivel. Fényt akar deríteni az igazságra, és meg akarja akadályozni a történelem talán legpusztítóbb fegyverének bevetését.

Mostanság néhány franchise-t animációs filmekkel egészítenek ki, hogy ne menjünk messzire ott volt pár hete a Batman: A sötét lovag visszatér, 1. rész, amelynek animációja ugyan kevésbé életszerű, mégis sokkal jobban bele tudtam magam élni. A Kárhozat már rögtön az első előzetese idején annyira játékból kiragadott videofilmnek tűnt, hogy ez így számomra nem igazán állja meg helyét sem a filmek, sem pedig az animációs filmek körében. Kicsit olyan két világ között megragadt furaszerzet. Szépen kidolgozott, meg minden, de a karakterek mozgása nem elég szofisztikált számomra, melynek eredményeképpen befigyel a 'gagyiság' hatása. Ugyanakkor, amikor nincsenek szereplők a képernyőn, vagy tárgyak kerülnek a kamera elé, akkor pedig gyönyörű szép.

Fura dolog ez, meg hát ugye egy japán animációs filmről van szó, hiába írják több helyen gyártó országnak az USA-t, ami azért vicces egy picit. Makoto Kamiya rendezett, és a karakterek sem tagadhatnák le származásukat, szóval elképzelhető, hogy nálam emiatt bukott el. Nemes egyszerűséggel nem csipázom a világot, amit megteremtenek, pedig a zombimániám elég erős ugye, de ide mégis kevésnek bizonyult.

Ada Wong karaktere volt az egyetlen, akit igazán bírtam, a többiek valahogy nem tudták elérni, hogy szeressem, vagy, hogy utáljam őket. De legalább a zombik jók, ha már a főbb figurákra nem fordítottak elég hangsúlyt, valaminek smakkolnia kell. Úgy gondolom, hogy ez a film inkább a videojáték-rajongóknak készült, semmint a filmkedvelőknek, de majd valaki, aki ebben a témában jártas, megmondja a tutit.

De ami talán a leginkább zavart, hogy a 100 perces játékidővel szerintem kissé elvitték magukat, és ugyan történés volt benne, mégis baromi hosszúnak tűnt. Úgy gondolom, nem kéne erőltetni az effajta kihágásokat egyik franchise-nak sem, de hát a pénz nagyúr, megint itt járunk, holott a szórakoztatást kéne előtérbe helyezni. Nem mondom, hogy nagyon utáltam, de nyilvánvalóan nem nyújtott többet egy gyenge közepes élménynél, és valamennyire sajnálom a rászánt időt. Szóval bárhonnan is nézzük, de grafikailag ez így 2012-t írva marha silánynak mondható, és pontjaival sem tudok elnézőbb lenni, 4/10.

Értékelés: Szörny Rt. (Monsters Inc.)

Amikor a felnőttek leoltják a gyerekszoba lámpáját, a sötétből szörnyek bújnak elő, akik az aludni próbálókat ijesztgetik. Ezt minden gyerek tudja. Azt viszont kevesebben sejtik, hogy a rémes figurák nem azért huhognak és ugrálnak a homályban, mert élvezik, ha mások félnek: egyszerűen ez a munkájuk. Sulley, a kék szőrű, piros pöttyös óriás az egyik legsikeresebb ilyen cég, a Szörny Rt. csúcsrémisztője. Asszisztensével, a kicsi, gömbölyded és egyszemű Mike Wzowskival járja az emberek világát, hogy sikolyokat gyűjtsön. A különös vállalat rémisztő hétköznapjai azonban szőröstül-bőröstül kifordulnak, amikor a páros egyszer véletlenül saját világába enged egy kislányt. A sokfejű lények városában teljes lesz a fejetlenség. Míg a lányka a rémvárosban bolyong, mindenki igyekszik elbújni előle; hőseink viszont megkeresik, és segíteni próbálnak rajta: szörny még nem követett el ilyen szörnyű, jóságos tettet.

Egy ideje tervben volt már az újranézése, és ha már nyáron kapjuk a folytatást, dobok ide pár betűt az eredetiről is, amelynek premierje óta lassan tizenkét év telt el. A Disney Pixar mindig remekelt az animációs filmgyártásban, és mindig is tisztában voltak vele, hogyan alkossanak egyedit, eredetit. Nos, a Szörny Rt. mondhatni klasszikussá nőtte ki magát, és nem hiába illetik ezzel a jelzővel, hiszen még ennyi idővel később is szórakoztató és halálosan vicces. Pete Docter olyan animációssal állt elő annak idején, amely ritka jó darab, és mondom ezt úgy, hogy nyomokban háromszor is sikerült nyakon csípnem az elmúlt néhány napban. Docter a folytatásnál már semmilyen formában nem tér vissza, szóval lebeg az a bazi nagy kérdőjel, hogy vajon milyen szintet fog megütni. Most nagy hirtelen a Verdák 2 ugrott be, amelynek a gondolatától is rosszul vagyok, de nem akarom az ördögöt a falra festeni.

A Szörny Rt. üdítő pillanatokat és nagyszerű szórakoztatást garantál felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, amely manapság ritka kiváltság, úgyhogy ez mindenképpen becsülendő tényező. Az animáción nyilván látszik, hogy nem ma készült, és észbontóan jól szemlélteti, hogy az elmúlt évtized során mennyit fejlődött a technológia. Azonban, mondom én, nincs itt szükség flancos 3D-re, mert az még mindig nem más, mint nagyipari parasztvakítás, illúzió, fölösleg. Egy film - legyen az animációs, vagy sima -, ne ilyenek miatt legyen jó vagy rossz.

Az előbbi mondatomon elidőzve picit, olyan érzésem támadt, miközben néztem, hogy akkoriban még sokkal több emberiség lakozott az emberekben, de még a 'szörnyeket' is sokkal barátságosabbra faragták, célozva ezzel természetesen a készítőkre. Egy igazán szép történet egy végtelenül aranyos kislánnyal és két nemszörnnyel a főszerepben, akik fergetegesen jó triót alakítanak. Mike és Sulley karakterei úgy íródtak, hogy ne pofonegyszerűek legyenek, hanem olyan figurák, akiket nem un meg a néző néhány perc, vagy poén után. Boo, azaz a történet cukor édes kislánya tündérien aranyos, egyszerűen zabálnivaló, és kíváncsiságból meghallgattam az eredeti hangját, ami hát… inkább úgy fogalmazok, hogy eszeveszett jól sikerült a szinkron, de ez a két főszereplőt illetően is igaz. Nagyon is számít, hogy milyen hangokon szólalnak meg a szereplők, és itt a szinkron egyértelműen előnyére vált ennek az animációsnak.

Igazán megindító történet ez a barátságról, a gyermekkorról, annak velejáróiról, és ugyan hibát nem tudok mondani, mégsem tudom maximális pontszámmal jutalmazni, viszont a 9/10-et lazán kiosztom rá. És hajrá folytatás, hajrá!

Értékelés: Hatodik érzék (The Sixth Sense)

Cole hatéves, és rémálmok gyötrik. Éjszakáit és nappalait olyan lények népesítik be, akiket csak ő lát. A lények szólnak hozzá, megérintik, kérésekkel bombázzák: Cole látja a halottakat. Malcolm Crowe gyermekpszichológus. Egy korábbi kezeltje hasba lövi, és ő az eset után más városba költözik: nehezen nyeri vissza korábbi önmagát, felejteni próbál. Cole csak benne bízik: senkinek nem beszélhet arról, amit lát, de a férfival pompásan megértik egymást. Ám mégsem biztos, hogy a pszichológus meg tudja menteni a kisfiút; a halottak ugyanis egyre követelőzőbbek. Valamit akarnak a gyerektől…

Mit is várhat az ember egy M. Night Shyamalan által írt és rendezett filmtől? Ma, semmit! Azonban volt egy időszak, mégpedig a '90-es évek vége, és '00 eleje, amikor Shyamalan tudott nagyot alkotni. A Hatodik érzéket mindenki látta és elismeri, hiszen egy remek thriller, amely egyszerre ébreszt kétségeket és tartja tudatlanságban a nézőt. A dialógusok külön tetszettek, érződik rajta a minőség, hogy nem csak oda lett dobva a papírra valami, hanem olyan mondatok, okosságok hangzanak el, amelyek aktivizálják az ember szürkeállományát. Manapság kevés az ilyen alkotás, arról már nem is beszélve, hogy a forgatókönyvet is saját kezűleg álmodta papírra a rendező.

James Newton Howard zenéje tökéletesen cseng minden egyes jelenet alatt, egyszerűen emeli a színvonalat és átérezhetőbbé válik tőle a film, közelebb kerül - igen, hozzánk, nézőkhöz. Kategóriájának kétségkívül egyik legjobb darabja, amit most így hirtelen kétszer egymás után sikerült megnéznem, ami több szempontból ritka, nem beszélve az időhiányról. Annyira nagyon nem tervezem, hogy szabadjára engedem a virtuális tollamat, hiszen fő a meglepetés, ám ettől függetlenül semmiképpen nem szabad elmenni amellett, hogy mekkora ötleteket valósítottak meg a játékidő során. Gondolok itt az érzésre, ami elfog, miközben nézed a filmet, és nem marad más csak a kétely, a bizonytalanság és a 'nem tudod hová tenni' érzet.

Bruce Willis nem is olyan régen még ennyire fiatal lett volna? Telik az a rohadt idő, és természetesen példátlan alakítással formálta meg a nem átlagos terepen dolgozó pszichológust. Zseniálisan volt megírva a karaktere, amely mellé párosul egy ehhez méltó megható színészi alakítás is. Haley Joel Osment játéka is átlagon felüli, nincs is mit boncolgatni ezen, mint ahogyan Toni Collette is beleadott apait-anyait, amelynek következtében egy példamutató anyukát láthatunk a vásznon, aki mintha teljes egészében eggyé olvadt volna szerepével. Durva. Olivia Williams is feltűnik, és minden formában csatlakozik az előbbi három névhez.

M. Night Shyamalan lényegében egyetlen csúcsfilmje, merthogy az összes többi sehol sincs ehhez képest. Eredetileg kilencesben gondolkodtam, de annyi jó dolgot sikerült összegyűjteni, és annyira élvezhető film, hogy csúszik rá a 10/10. Végül pedig zárásképpen jöjjön a két kedvenc mondatom: Néha azt hisszük, elveszett valami, pedig csak máshová került. Nem törődtem eleget a családommal.

Értékelés: A diktátor (The Dictator)

Az elpusztíthatatlan szakállú Aladeen, aki pénzéhes celebeket fektet meg és megbundázza saját olimpiáját, akkor kerül a nemzetközi figyelem középpontjába, amikor felröppen a hír titkos atomprogramjáról. Egy félresikerült merényletet követően Aladeen egy fillér nélkül magára marad New York utcáin. Kivégzettnek hitt honfitársai elől menekülve Aladeen úgy dönt, visszaszerzi hatalmát, ami egyfelől fergeteges összeütközésekhez vezet a viselkedésén megbotránkozó amerikai polgárokkal, másfelől olyan felfedezésekhez, melyek leleplezik Amerika külpolitikáját.

Az agyament Larry Charles és Sacha Baron Cohen a Borat és a Brüno után ismét lepaktáltak, amiből igazán jó aligha sülhetett volna ki. Annak idején moziban kimaradt, amit most így utólag egyáltalán nem bánok, mert elég sokszor elkalandozott a figyelmem filmnézés közben, és ez bizonyára nem a pozitívumok listájára írható fel, hiszen a másfél órás játékidőt sem érjük el. Anno az előbb említett két - mondjuk - vígjátékkal nem volt bajom, de azóta eltelt néhány év, és ez rajtam is meglátszik. Nem, nem a humorérzékemet veszítettem el, csak már kicsit többre van szükség, hogy értékeljem ezt a fajta humort, amivel nagyjából negyedóra után sikerült szinkronba kerülnöm, megbarátkoznom.

Semmitmondó poénok, de rengeteg a popkulturális és a filmes utalás is, amit viszont jól közelítettek meg, így ez a faktor abszolút működőképesnek mondható. Megannyi beszólás szállítja a maradék poént, illetve vannak azok a fajta már-már annyira gázos részek, hogy egyszerűen nem tudtam hová tenni, és kimondottan zavart.

Sacha Baron Cohen őrült csóka, de ezt már eddig is tudtuk, emellett baromi jó színész, aki ha kitűz valamit célul, akkor azt megvalósítja, és ez már maga értékelendő ebben a mai világban. Alakítására rosszat nem lehet mondani, bár fura figurát kelt életre, mint mindig, de a filmet épp olyan alapokra építették, mint a két feljebb említett alkotást. Habár eredeti nyelven nem hallgattam bele, de a szinkron elég jól sikerült, esetlegesen még javít is az összhatáson. Anna Faris is mennyire csodabogár már… mondjuk Ben Kingsleyvel valamennyire azért kiszúrtak, de megesik, hogy a kígyó elesik, nem smakkolhat minden.

Hogy egészen őszinte legyek, nem estem tőle épp hanyatt, pedig eléggé érdekelt, hogy mit hoznak ki a témából, mondjuk az arab gyökerekkel sem lopták be magukat a szívembe, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy az előzetes alapján kicsit összeszedettebb filmre számítottam - vagy csak tényleg felnőttem, és már kevés, amit ezek a fajta filmek nyújtanak. Pontokból hezitálás nélkül tolom rá az 5/10-et.

Értékelés: Amit még mindig tudni akarsz a szexről (Hope Springs)

Kay (Meryl Streep) és Arnold (Tommy Lee Jones) hű társai egymásnak, ám az egymás mellett töltött évtizedek alatt kapcsolatuk kissé kihűlt, így Kay, aki a régi meghittségre vágyik férjével, szeretné feldobni a házasságukat. Amikor tudomást szerez a Great Hope Springs nevű kisvárosban praktizáló híres párterapeutáról (Steve Carell), megpróbálja meggyőzni a szkeptikus, szokásaihoz mereven ragaszkodó Arnoldot, hogy utazzanak el egy egyhetes házasságterápiára. Már az utazásra sem könnyű rávenni makacs férjét, az igazi feladat azonban mindkettejük számára az, hogy képesek legyenek megszabadulni gátlásaiktól a hálószobában, és felszítsák a régi tüzet, ami miatt annak idején egymásba szerettek.

A vígjáték, amitől nem vártam semmit, és lehozta a csillagokat? Ja, abszolúte ez a kategória, hiszen annyira életszerű, és tanácsokkal ellátó kis film ez, hogy le a kalappal előtte. A vígjáték és a drámai stílusjegyeit dobálják egymás után felváltva, fel és le, fel és le, és egészen végig ezt a tendenciát követik az alkotók. Egyik pillanatban vinnyogtam a röhögéstől, másik pillanatban pedig arcomra fagyasztották a mosolyt. David Frankel (Az ördög Pradát visel) rendezéséről van szó, aki tett már le egy-két, kategóriájában ütős darabot Hollywood nagy körasztalára, és mivel eredeti ötlet ihlette a filmet, így valami újat mutathatott fel. Első hallásra látszólag nem így van, amelyet sajnos még a bugyuta magyar cím is megkoronáz.

Félre az aggályokkal és a kételkedő gondolatokkal, ugyanis a főszereplőpárosunk, a nem épp húszas éveiben járó párt alkotó Meryl Streep és Tommy Lee Jones is így tettek, és nézzük csak meg mi kerekedett ki belőle. Nyilván felfedezhető benne néhány klisés végkifejlet, és természetesen a történet vége is nyílt titok, viszont úgy körítik a főszereplők sztoriját, hogy közben ezek elhalványodnak, jelentéktelenné válnak. Hogy mi miatt? Valójában a kérdés az, hogy ki vagy kik miatt? Rendben hát, nem kerülgetem tovább a forró kását: mind Meryl Streep, mind pedig Tommy Lee Jones vászonrengető alakítást nyújt. Öröm őket nézi, a zseniális játékukkal szembesülni egy ilyen remek filmben, és a helyszínek is annyira rendben vannak. Nem túl puccos, mégsem túl átlagos, ellenben pont olyan, mint a házasságuk. Összhangban van a két dolog, legyen szó lejtőről, vagy emelkedőről. Lényegében hiába kapott szerepet Steve Carell, nem sokra megy vele, egy kis szürke pont nem csak kimondottan a történet szempontjából, hanem az előbb említett párossal szemben. És még mielőtt félreértésbe torkollna az előbbi kijelentésem, nem a színészi játékát szóltam le, mivel egy elismert, és több fronton remekül boldoguló színészként van számon tartva nálam. A további szereplőket csakugyan nem bírom felidézni, olyannyira két főszereplős ez a film.

Elidőzve még pár mondat erejéig a Streep-Lee Jones duón, érdemes megfigyelni, amikor közelről követi őket a kamera, mennyire rendben vannak kinézetileg, ami ugye normális dolog, viszont az arcjátékuk, és hogy mennyire beleadtak mindent ebbe a két karakterbe, közel sem hétköznapi, én mondom. Tisztán látszik, hogy élvezték a filmben kialakuló szituációkat, egymás társaságát, még olyan helyzetekben is, amikor nem épp vidám a hangulat.

Mint írtam korábban, a helyszínek fantasztikusak, és ha belegondolok, hogy az amcsik pont ezt kapják, amikor kiruccannak néhány nap pihenőre… Végtére is, kimondottan jól szórakoztam, és mindenféle elvárások nélkül harcolta ki magának a 9/10-et, amit a film vége előtt tíz perccel még nyolcasnak szántam, de… meghatottak, na.