Értékelés: Közellenségek (Public Enemies)

John Dillinger (Johnny Depp) a legendás karizmatikus bankrabló életét ismerhetjük meg, akit az FBI Amerika első számú közellenségeként tartott számon. Billie Frechette (Marion Cotillard) az egyetlen nő Dillinger életében, akit szeretett, és a szívébe tudott zárni. Nyomában J. Edgar Hoover (Billy Crudup) az FBI majdani igazgatójával és első számú ügynökével, Melvin Purvis-szel (Christian Bale) a gengszter egész Amerikát átívelő macska-egér játszmába kezd, ami legendás leszámolással végződik.

Michael Mann rendező nem kis munkát, és utánajárást végzett jelen esetben, és ennek köszönhetően a helyszínek úgy néztek ki, mintha 1934-et írnánk. Így nem is kérdés, hogy a ‘30-as évekbeli hangulat rögtön visszaköszön, melyet megtuningol a zseniális zene. A kor baromi hihetően, és realisztikusan volt ábrázolva, ehhez hozzájárulnak ugyebár az akkori autók, a ruhák, amikre nem felejtettek el elég hangsúlyt fektetni. Apropó, ha már a ruháknál tartunk, régebben olvastam egy interjúban, hogy amikor a rendező megkereste Deppet, és odaadta neki Dillinger táskáját, amiben a személyes holmijai voltak, és felpróbálta őket, kísérteties volt a hasonlóság, hogy minden pontosan illett rá, tehát olyasfajta testalkatú lehetett Dillinger is.

Johnny Depp játéka nálam látatlanban sem volt kérdéses, gondoltam, hogy lazán elbír majd a szereppel. Itt lesz még nekünk Marion Cotillard, aki másik személyes kedvencem, és bár nem szerepelt olyan sokat, mégis maradandót alkotott. Vagy nézzük csak Christian Bale-t, akinek játéka alig maradt el Deppétől, de ez esetben, mint karaktert nem tudtam kedvelni, pedig általában a jókkal vagyok, hát most nem. A további karakterekkel nem foglalkoznék külön, viszont lehetett volna impozáns a szereplőgárda, ha nem megfelelő módon találnak gazdára a karakterek bizonyos színészeknél.

Szeretve a 30-as évek hangulatát, szinte minden képkockája itt van már lassan a fejemben, és még mindig tudta hozni azt a menetdinamikát, amit nem sok mai filmnek sikerül. Ráadásul egyes jeleneteknél olyan érzésem volt, mintha a Mafia játékkal játszanék, és még a bankrablásoknak is hatalmas feelingje volt.

A szinkronról nem tudok nyilatkozni, mivel ennél a filmnél nálam szóba sem jöhet, viszont a felirat nem volt rossz, bár pár helyen összecsúszott... viszont pozitív, hogy a dalszövegeket is lefordították. Az extrákról annyit, hogy akik igénylik, azoknak mindenképpen a dupla lemezes verziót ajánlom, ugyanis a sima verzión, egy audiókommentáron kívül az égvilágon semmi nincs.

Értékelés szempontjából, mivel ezt én most harmadjára néztem, előtte kétszer volt szerencsém moziban látni, és még így is azt mondom, hogy egy gyenge 10/9-es, mert nyolctól bizony nagyobb élményt nyújtott, még annak tudatában is, hogy nem vagyok oda az életrajzi drámákért, úgyhogy ez erős kivételt képez.